Happy Halloween!!!
*rá somolyog a gyanútlan erre tévedőre*
Roderick volnék, végre most az egyszer rám bízták dizájn váltást. Kép beszereve innen:

http://aarinfantasy.com/forum/

Akiket érdekel, az majd megnézi, én most söprök is vissza a pult mögé, és estig én felügyelek, a rendre *ádáz mosoly*
Hja majd elfelejtettem, lehet hogy lesz valamikor a hétvégén frissétés... bár ezt már az a műszak fogja intézni ^__^

Summer moment vol.1

Nyugodt nyári este. A ház körül csupán a meglehetősen erős tücsökciripelés hallik. Tudják az a hang, amitől az ember lánya a falra mászik, mert nem tud tőle aludni. Városiaknak talán „romantikus” is lehetne. Az ember lányának, naná hogy nem az. A házban semmi nesz, csupán néhány vámpír lopja még fent a levegőt a tetőtérben, elmosódottan hallani, hogy valaki odafent teli torokból üvölt, és az egyszerű ember rendszerint csupán a tévében futó horror filmnek, vagy valamilyen szánalmas show-nak tulajdonítja a hangot, majd egy tompa puffanás után a síri csendben rádöbben, hogy kint a tücskök kussba vágták magukat. Az ember lánya fel kel, kinyitja a teraszajtót és lepillant az alatta elterülő kis kertre. Pár méterrel odébb egy meglehetősen megviselt Ikhal tápászkodik fel. Leporolja a fekete köntöst, és megigazgatja haját, amit újra mehet megmosni, és beszárítani. Arcán, még itt-ott látszanak a horzsolások, és orrából is halvány vérpatakocska csordogál, szintén a fájdalmas földet érés hírnökeként.

- Az a rohadt dög…

- Melyik a sok közül, akik odafent tanyáznak?

- RYOUJI!!! – hangzik az artikulátlan üvöltés. Az ember lánya csak hatalmasat sóhajt, és visszalejt a szobába, kivágja az ajtót, majd felfelé indulni az emeletre. Amikor egy sötét alak trappol lefelé a lépcsőn.

- Még is mi a francot műveltek odafent? – a félhomályban is remekül kivehető ártatlan arc a fekete tüsi hajú részéről. A fekete szempár ártatlan naivsággal mered, a lányra.

- Háát meg akart harapni… - majd laza vállrántás és a fekete fegyver pontosabban fém és puskapor szagú felleg levonul a konyhába, majd pár pillanattal később immár a konyhaajtó csapódása hallatszik, és a kellemes mély hang kintről…

- Ikhal cicc-cicc… - az ember lánya feltépi az udvarra, nyíló ajtót és áthajol a korláton.

- Ha szétveritek a kis kertet, mindkettőtöket megöllek, nem azért lett beültetve rózsákkal, hogy ti azok között bunyózzatok. Remélem érthető voltam!

VÉGE

A visszaemlékezést írta: Alan Valois

Current Music: Maximum The Hormone - Kyoukatsu

Dátum?- Éjszaka – S. S. idő szerint: öt talán tíz perccel a történtek után...

- Elkábítottál egy halál istent!
- Ne ezen legyél már fennakadva, hanem inkább azon, hogy induljunk vissza, mielőtt még felébred és megöl minket. – morgom Karen kerek barna szemeibe.
- Sue... – Ikhal a vállam teszi jeges ujjait. – Magunkkal kell vinnünk.
- Mi? Miért? Normális vagy?!
- Amit adtam neki azt a... Golyót vagy mit a tremeréktől kaptam... Jó hosszú időre elveszti tőle az erejét, és azért kellene magunkkal vinnünk, mert ő az egyetlen, aki azonosítani tudna minket. – kíváncsian Ikhal háta mögé pillantok. A test feje, egy könnyű anyagú lepellel van leterítve, ami szinte vakít az éjszakába. Kár hogy háttal állt a holdfénynek úgy legalább az arcát láthattam volna. Kíváncsi lennék az arcára, de most előbb más. – Sue nincs más választásunk csak ez az egyetlen egy.
- Öljük meg akkor már a száját, sem fogja tudni kinyitni. – fagyos tekintettel pillantok hol egyikükre, hol másikukra. Miért van az az érzésem, hogy a szavaim utáni halálos csendet, nem leges válaszok egész sora fogja hamarosan megtölteni.
- De a szelleme... – kezdi Karen.
- A szellemet is el lehet pusztítani. – rosszalló fejrázás. Mondtam én.
- Sue egyszer már meghalt, ugyanúgy ahogy én is meghaltam már egyszer. Egy Halál Istent sokkal inkább szeretnék fizikai testben látni, mint éteriben. – tessék Ikhalból előjött a perverz állat.
- A ti ötletetek volt ez az egész odaát ti fogjátok pátyolgatni, nem pedig én nekem így is lesz elég dolgom. Vizsgák meg sok más egyéb...
- Rendben, akkor talán indulhatunk is vissza.
Elsőnek, Karen és az én lábaim érnek földet. Ikhalnak köszönhetően másodiknak a Shinigami ér földet a porban. Még mindig takarja az a kendő vagy mi az arcát. Tényleg kíváncsi lennék rá. De Shade és Karmin is megérkeznek közben. Ki lehet a lepel alatt? Vajon a sok közül melyiket kaptuk el? A ruhája alapján valamelyik főnök lesz. Már lépnék hozzá közelebb, amikor az utca végében felbukkan egy nyegle kis alak árnyéka.
- Karen van egy kis gondunk. – épphogy belekapaszkodok Karen jobbjába, és irányba fordítom. Abban a pillanatban felordít a telefonom. Az ismeretlenen remegés fut végig. Talán megijedt? Tőlünk, csak egy farkas elf, egy vámpír, egy wicca és két halandó. Meg egy eszméletlen Shinigami. Lepillantva a mozdulatlan testre. Rendben megértem kiiktatni egy Shinigamit nem kis dolog.
- Rohadt gyorsan el kell innen tűnnünk! – Ikhal ki kell nyitnunk azt a kaput most... – már megint beszambázott elém egy fekete pillangó. Majd nem sokkal később egy második. Talán az övé, kicsit oldalra billentettem a fejem, ahogy lepillantottam a mozdulatlan testre. Létezik, az hogy az egyik az övé?
- Sue! – éreztem, ahogy a talpam alól kicsúszik a talaj. Majd megint zuhanok. Ezúttal talpra érkeztem. De valami még így is becsúszott a lábamhoz, már megint a földön landoltam. Ezúttal nem Ikhal hanem Shade volt a ludas.
- Leszállnál rólam!
- Máris amint Ikhal leszedi azt a valakit rólam.
Francba, muszáj mindig rajtam kicsi a rakást játszani? A válasz Ikhal részéről igen lett volna. Tetves, perverz kriptaszökevény vámpír. Remélem ez után a buli után, elfelejt.
- Amint látom még sem volt szükségünk a géppisztolyokra.
- Shade pofa be!
- De most miért Sue? Megúsztuk élünk.
- De asszed hogy egy se fog utánunk jönni miatta!? – ordítottam a lábaim előtt fekvő testre mutatva. – A ruhái alapján valamelyik főnök lehet. Nagyon nagy szarban vagyunk és rohadt gyorsan süllyedünk.
- Állítok őröket mindenki mellé.
- Mellém egyetlen egy szemfogas seggfejet sem fogsz állítani! Nincs rá szükségem, meg tudom védeni magam.
- Jó – jó Sue te nem kapsz őröket. De kihez passzoljuk le? Neked van e....
- Ne itt vitázzunk erről hajnali egykor. Sue mivel a ti házatok van a legközelebb, ezért remélem nem baj, ha hozzátok megyünk előbb. – villogó szempárral pillantottam rájuk, de hogy minél hamarabb lerendezzük ezt a helyzetet, szükség lesz arra, hogy valahol megbeszéljük a dolgainkat. Ikhalra szegeződik a szemem egy pillanatra, aki csak egy bájos mosollyal pillant vissza rám. A barna szempár mintha hirtelen sötétült volna el. Ezért a szempárért utáltam Ikhalt. Képes engem terrorizálni. Perverz hulla.
- Attól tartok, Sue nem fog annak örülni, hogy egy éjszaka kétszer állítok be a házába.
- Milyen jó megfogalmazás. Bár el kell ismernem a „bepofátlankodok” sokkal jobban hangzana. – válasz jó szokásomhoz híven epésen érkezett.
- Akkor ezt megbeszéltük.
- Karen a kocsiban sem fogunk elférni!
- Veletek ellentétben, nekem nem feltétlenül kell rendes emberi járművel utaznom. Csak mondjátok meg hogy merre.
- Hozzám. – morogtam, majd hátat fordítottam nekik. – Engem is a jó szívem fog a sírba tenni.
- Dehogy Sue... sírba én foglak tenni! – immár sokadjára tettem egy elegáns mozdulatot előhúztam a Browingot, és belelőttem Ikhalba. Istenem mennyei érzés volt ezt meg tenni.
- Ez most mire volt jó?
- Arra hogy tovább nyivákolj a fülembe. Nyugi legközelebb a fejedre célzok. – ördögi vigyorba rándul az arcom, ahogy kinyitom a kocsi ajtaját. – Rámoljuk be a kocsiba és indulás.

2.fejezet

Haza… minden vámpírnak ez Enoch városát jelentené, de vannak, akik nem akarnak haza menni. Ilyen volt az a klán is, amihez én csak félig tartoztam… Jó őszintén? Potyautas voltam ezért nem kedveltek sokan. Meg persze az öntörvényűségem miatt, én inkább elütöttem a környezetemtől ezért Kóborló voltam… szabad. De még így is kötöttek a klán szabályai néha. Sőt nekem kellett a vérfarkasok körmére nézni, egyébként meg még Sabin közelébe se mentem volna. Nathaniel meg az őrült ötletei. De csak, mert a mesterem Madamiel itt hagyott, kb. 180 éve? Igen körübelül annyi ideje. Nem sok de nem is kevés, azóta magam próbálok megállni a lábamon. Nem szerettem a szabályokat, pláne amiket Nathaniel állított fel... de el kellett ismernem, hogy sokszor ezek a szabályok mentették meg az életemet is. Tetszett nem tetszett ez volt el kellett fogadnom. Pedig táblával demonstráltam volna ellene.
Az emberek világa ételt biztosított számunkra, és mi nyugodt lélekkel étkeztünk az emberekből. Nem sokat éppen annyit hogy elég legyen. Humános vámpírok, dehogy de hogyan tartsuk fent magunkat, ha megöljük az élelmünket. Emberek –khm halhatatlanok - logika...ölni csak akkor, ha külön kérnek rá... Mákomra eddig még engem senki nem rendelt a halálos ágya mellé kivégzésre. Egyébként – én legalább is – megszenvedtem a vérivást követő emlékektől széles vásznú nem kívánt mozi volt. Nem szerettem mások agyában turkálni, bár Sabinéban időnként nem ártott volna. Na de az ő vérét inni... Elég volt Gabirel-t a halálba segítenem, nem pályáztam arra, hogy második legyek vámpír létemre a falkában. Ott van nekik Sabin nem, leszek a pótmamájuk és pont. Kőszívű lennék? Ki én? Visszatérve a klánra. Aránylag „csendes” életünk volt. Márha egy vámpír életét csendesnek lehet mondani. Ez tartott jó sok évszázada. De hamarosan két vagy talán három évszázada, megjelent egy farkas falka a városunkban, és a rendünk nem győzött hadakozni ellenük. Akkoriban egy Claude nevű eléggé erős vérfarkas vezette a falkát. Nathanial ölte meg… kelepcébe csalta. Így uralkodhatott a falka felett. De ennek ellenére a farkasok új alfa hímet választottak. Hiába volt minden fenyegetés… minden viaskodás. Gabriel került a falka élére. Már több évtizede ő vezette a farkasokat, amikor egy gyönyörű éjszakán elkaptam és kiszívtam a vérét. Nathanial bár egy kicsit dühös volt, azért örült Gabriel halálának. De egy valamiről mi sem tudtunk… nevezetesen arról, hogy Gabriel csak egy “báburalkodó”, hogy valójában Sabin a falkavezér. Na itt tettek keresztbe, szép nem? Persze, Gabirel halála után már tudtuk mi a helyzet. Sabinnal egészen addig elviseltük egymást... Nekem még a mesterem hagyta meg, hogy ne bántsam, mert rendes farkas... Rendes... Ez a rendesség? Mert szerintem nem. Mindegy eltérő korok, eltérő emberek/vámpírok, eltérő ember/vérfarkas ismerők ennyi. Sabin kihúzta a gyufát és úgy kezeltem, mint ellenséget és ez kifizetődő volt. Annak ellenére, hogy jöttem neki eggyel, azért amiért még ifjú vámpír koromban összevarrt, így jár az, aki matadort játszik.

A klán házának vasvertes kapuján átlendülve a lábam a sötét pázsitnak csapódott. Puha álmos dobbanás volt. Éreztem a frissen vágott fű finom illatát, ahogy ráborul a kertre, elkeveredik a fák széltől meg-meglebbenő gallyai között. Mindent csend borított, még a ház is szokatlanul csendes volt annak ellenére, hogy odabent égtek a gázlámpák fényei. Maga a ház egy kisebb villa volt, messze a város központjától. Az ablakok mögött lámpák ontottak fényt. Ebből leszűrtem, hogy már néhányan ébren vannak közülük. Mindig is idegenekként gondoltam rájuk. Én és az alkalmazkodás, persze az három különböző dolog. Lassan benyitottam az ajtón. Magas ében fekete ajtó volt ezüstös fényű kilinccsel. Na igen az elegancia meg a felső tízezer. Nem kommentálom. Egy unott arcú inas állt elém. Csinosan öltönyben, fehér inggel, fekete nyakkendővel, franc tudja hány milliméteresre nyírt hajjal. Felvontam a szemöldököm, ahogy a szemébe pillantottam. A nyakán láttam a harapás nyomokat, na valaki már éhes volt. Igen ez az a villa ahol a vacsi szobához jön. A magam részéről sokkal jobban érzem magam, ha magam vadászok. Annak van egy egyéni gyilkos bája, így meg kényelmes, meg nem az igazi. Persze ha a nyaka nem árulta volna el, akkor elég volt az arca, az is enyhén sápadt volt... Lesz ez még rosszabb is tizenegyig, addig a leglustábbak is felkelnek.
–Szabad a kabátját? –kérdezte. Megráztam a fejem. A kabátom rajtam mutat a legjobban nem, pedig az ő karján ezek a mai inasok. Megkerültem és felmentem az ekkor még néptelen lépcsőn. Imádtam hallgatni a lépteim halk dobbanásait, itt szándékosan lármáztam velük, már amennyire egy rendes acél betétes képes rendes zajt csapni. Láttam megmozdulni magam előtt a függönyt és meg is álltam a lépcsőfokon. A tekintetem kíváncsian fürkészte a lépcsőfordulót. Valaki volt ott én, pedig mint türelmes gyakorlott vadász csak vártam. Az illat alapján Elizabeth lehetett, Nathaniel egyik friss kegyence asszem. Éppen olyan politikát folytatott hogy ideje bővíteni a klánt. Remek... Miért éreztem azt, hogy ezen én csak vesztek? De mindegy.
- Elizabeth van időm bújócskázni, de jobban tennéd, ha előmásznál a függöny mögül. – morogtam, mire Elizabeth elém állt. Fenébe ez a csaj mindig az utamban van, egyszer le fogom lőni. Már nem egyszer eljátszadoztam a gondolattal, de fizikai gyakorlatba még nem ültettem át. Ami késik, nem múlik.
–Lilith már vártunk. –mondta. Még frissnek számító hulla volt. Rózsaszín felsőben és rövid fekete bőrkabátban állt előttem. Szőke haja göndör tincsekben omlott alá. Zöld szemei rám pillantottak. Kopogó tűsarkkal táncolt lentebb a lépcsőn. Mire a jó a tűsarok? Soha nem fogom megérteni. Tudom csak az én agyam elmaradott, de azért nekem is állt pár a szekrényben szükség esetére. Olyan szükség igaz úgy se lesz, hogy én azt a vackot fel vegyem de jobb felkészülni még a lehetetlenre is.
–Miért?
–Nathanial már fenn van, beszélni akar veled. Dühösnek látszik. –Elizabeth elsasszézott előlem. Hülye liba. A ma vámpírjai mind olyan selejtesek. Az 1700–as évszázad vámpírjait már joggal lehet vámpírnak nevezni. Ezek a maiak csak nyivákoló bürokrata seggfejek. Dehát én minden kor vámpírjait selejtnek tekintettem. Majd 100 éves korára Elizabeth is megtanulja, hogy mi az illem, 200 éves korára, pedig már lehet, hogy tudni fogja fejből. Bár kitudja hajszín alapján nem biztos.
Nem volt más választás, fel kellet gallopoznom, a második emeletre, és elindulni az egyik sötétkékkel tapétázott folyosón, amin aztán még véletlenül se, volt egyetlen árva ablak se. Fő a delikvens megriasztása, már ha van bezártság érzete. Persze a vámpírok meg a bezártság érzet akkor hogyan maradnak meg a koporsójukban, ha fosnak a négy fal között? Megálltam Nathanial irodája előtt. Az ajtó egyszerű ébenfából készült, ezüst kilinccsel. Szerinte is elegánsnak kellett lenni, ezt is nagyon díjaztam Nathanialben, neki legalább volt stílusa. Én mondtam hogy nem mindegy melyik évszázad, én mondtam. Kopogtam.
–Gyere be, Lilith. –Ez is kiszámítható volt. Mindig tudta, hogy ki áll az ajtó túl oldalán. Kurva jó anternái vannak. Nem emberek nem szoktam senki fülére se rágerjedni... Úgy értettem, hogy jól fogja a klán jeleit. Ez a tizes pontozásban kilenc pont. Egy pont így is azért jön le mert nem kedveljük túlzottan egymást. Beléptem az iroda halvány fényébe. Minden fekete volt. Kivéve a kristály poharakat az egyik félreeső asztalon. Azokon tükröződött a kinti világítás. Nathaniel meg a meghitt félhomály. Ha nem tudtam, volna milyen még el is hittem, volna. Az ablaknál állt, hogy pontosabb legyek a jobb oldali függöny mellett. Vállig érő dús fekete haja volt. Lassan felém fordult és így a smaragd tekintet az arcomat pásztázta. Koromfekete öltönyt viselt elegáns mélykék nyakkendővel és hófehér inggel, ami már–már beleolvadt a bőre színébe. A megtestesült vágynak is lehetett volna nevezni. Gyönyörű férfi volt, olyan, akitől a legtöbb halandó, orrvérzést kap, és az még a minimum. Nem hiába, volt nagy csábító, nekem meg persze más volt az ideám. Valóban jó férfi volt, attól eltekintve, hogy hullaként leledzett immár hatszáz éve vagy lehet több. Nála soha nem volt annyira egyszerű minden, mint a többieknél. Jó tudom én se vagyok eleven, de én próbálom tompítani azt a halálos szépséget ami belőle csak úgy süt, az nálam a felszín alá van rejtve.
–Elizabeth–től úgy hallottam, hogy hivattál. – közönyös hangnem. Engem soha senki nem kap le a tíz körmömről... Hány évszázada is... Három vagy talán négy? Igen négy... pedig nem vagyok csúnya, tényleg nem.
–Jól hallottad. –mondta nyugodt hangon. Ha így beszélt, mindig düh volt a háttérben. A tökéletes póker arc, és én ezért mennyire irigyeltem. Nathanial nyugodt léptekkel hozzám lépett. –Mi beszélni valója volt veled annak a korcsnak? –kérdezte. Bár nyugodt volt a hangja, a szemei sok mindent elárultak. Az erő ott vibrált körülöttem gúzsba kötve engem. Ezek az erő kötelek durván rátekeredtek a karjaimra, még a bőrkabátomon keresztül is éreztem, ahogy szorítanak. Még tűrtem ezeket, a rohamokat, egyelőre csak a padlóhoz szögezett. És ha ez az alap, akkor lehet sejteni milyen extrák, tartoznak még Nathanielhez.
–Semmi… valamilyen alkut akart kötni de nem fogadtam el. Igazság szerint végig se hallgattam. –Nathanial szeme parázslott a szoba félhomályában. A dühe egy kicsit alább hagyott. Végig mért… a tekintete elidőzött a nyakamon, felsóhajtott és elfordította a tekintetét. Ha nem lett volna ennyire pipa, akkor kap egy kárörvendő mosolyt. Nem márthatta belém a fogait, ugyan, úgy ahogy más egyéb testrészét sem. Mondtam, hogy kemény dió vagyok.
–Értem. Tehát semmilyen alkudozásba nem mentél bele?
–Nem.
–Ennek örülök. –a hangja ott zengett a fülemben. Nyugalmat árasztott szét bennem, és éreztem, ahogy szépen lassan letekerednek rólam azok a kötelek. A végtagjaim vészes gyorsasággal lazultak el. Összeszedtem a gondolataimat és Nathanial méregzöld szemeibe pillantottam. Szerettem a szemébe nézni, ilyen zöld szemeket nem sok ember ismert... Igaz, akik valaha belenéztek azok már vagy vámpírok, vagy halottak, és én inkább a végleges hullaságra tenném a voksom. De nem mondok véleményt nem én. Az agyamban felsejlettek, a támadás emlékei. Ez kellett csak Nathanielnek.
–Kik lőttek rád? –kérdezte. Megértette, hogy mit akarok.
–Nem tudom. A tetőkről jöttek a lövések… profik voltak, csak engem vettek célba egy halandó sem sebesült meg. – igen a sajtókésőbb akár mennyire is fogja terroristatámadásnak beállítani az ügyet csak a nagy átlag, fogja elhinni.
–Csak Sabin emberei lehettek.
–Nem hinném…
–Biztos… kár ezekben, a rühes dögökben megbízni. –morogta. A jól ismert nyers erő körülöttem a falakat döngette. Rezzenéstelen tekintettel meredtem Nathanialre, hűvösen, ahogy az áldozataimra szoktam nézni. A legtöbb férfit a közelemben ez a fagyosság fegyverezett le. Nem egyszerűen gonosz voltam, hanem egyenesen rideg… Nathanial hozzám lépett átfogta a derekam.
–Lilith…– suttogta. –Kérlek vigyázz magadra. A gondolat, hogy elveszíthetlek borzalmas.
–Nathanial… Nathanial… vagy most azonnal elengedsz, vagy egy végtaggal kevesebb lesz rajtad. –suttogtam. Egy bájos mosolyba rándult az ajkam. A szemfogaimat persze továbbra se villantottam elő. A szemfogvillogtatás csak a nagyon amatőrökre jellemző, ezzel árulja el magát, a legtöbb fiatal vámpír, nah lehet találgatni, miért vagyunk annyian amennyien.
–Nem tennéd meg.
–Ha túl léped a határt megteszem. –az arcomhoz hajolt és megcsókolta. Vékony hideg ajkak, melyek érintésétől, kirázott valami furcsa érzés. Az ajka hozzátapadt a bőrömhöz, majd elhajolt. Távolabb lépett és így jobb is volt. Újra a szemembe nézett, olyan volt mintha a kavargó zöld tengermély nyelt volna el. Mélyzöld szempár pillantott az arcomba.
–Vigyázz magadra. –suttogta. –Remélem, eljössz a ma esti bálra.
–Nem. –mondtam. –Egy nincs kedvem bálozni miközben valakik rám vadásznak, kettő egyébként sem szólt senki.
–Elizabeth nem…
–Három napig nem voltam itthon. A farkasokat ellenőriztem te is, tudod. –mondtam egykedvűen. Nathanial hideg tekintettel bámult az arcomba. –Elmehetek?
–Igen. –mondta. Még mindig engem bámult.
–Biztos, hogy nem akarsz mást mondani?
–Nem távozz, kérlek. –biccentettem Nathanial felé. Sarkon fordultam, és visszavonultam a szobámba.
Az ajtóm csukódása után persze nem irigyeltem Nathaniel társaságát

Sakura Kiss

Title: Sakura Kiss”
Fandom: Bleach
Páros: RenjixByakuya
Korhatár: NC-17
Megjegyzés: Sajna nem az enyémek, amit én rendszerint nagyon mélyen sajnálok.

Végül ezen a reggelen is fel kelt a nap. Március végén, Április elején járhatott az idő az emberi világ szerint. Itt nálunk már majdnem virágzottak a cseresznyefák. Kint álltam a verandán, és figyeltem a hajnal néma csendjét, a napot melynek arany fénye feléledőben megcsillant a növények levelein, és a fákon. Lecsurrant, hogy a földet megfürössze ebben a hideg ragyogásban. Még nem voltam készen, nem akartam ma bemenni az irodába, és a többiek őrültségeit hallgatni. Valamiért a vezetés figyelmen kívül hagyta, hogy nem akarom, ezt az osztagot még is a nyakamba varrták őket, és nekem nem volt más választásom, mint megszokni. De most nem is ez a fontos.
Emlékszem arra a régi tavaszra közel 14 éve… Hisana halálának hajnala is hasonló képpen virradt meg. Csendesen és észre vétlenül, mint ahogy ez is. Azóta alig változott valami. A magány, ami megtölti ezt a házat. És az a komor hideg ott belül, ami megtölti a lelkemet. De az viszont megnyugtat valamelyest, hogy teljesítettem, Hisanának tett ígéretemet. Húga Rukia, már a családunk tagja… még ha nem is tudja, hogy nem tartozik a családhoz. Lehajtom a fejem, és a fehér yukata alól épphogy kilógó lábamra pillantok. Ennyire még soha nem éreztem a magányt, az elhagyatottságot. Hogy ennyire nem törődik senki az emberrel. Azóta nem érdekelt egy nő se. Eleinte még próbáltam elnyomni a gyász terhét de végül talán még is ezért örököltem meg ezt az osztagot, hogy eltereljék velük a figyelmem valamelyest. Ami sikerült is… de az évek mennek és az idő szörnyetegként, támad meg mindenkit. Hatalmas sóhajjal emelem fel megint a tekintetem, még egyszer végig nézek a tavasz leheletében fürdő kereten, és erőt veszek magamon ahhoz, hogy megpróbáljam túl élni ezt a napot is. Ujjaim kicsit megemelik a fehér anyagot, hogy ne essek hasra benne. Hátat fordítok a tájnak, és visszamegyek, hogy felöltözzek, és kezdetét vegye ez a nap is… ami bár megszűnne létezni a naptárban.

Hogy az osztag tagjai mennyit látnak ebből a szenvedésből? Semennyit, az évek alatt, magamra húzott álarc mögött már nem tudják érző szív, rejtőzik e. Sajnos érez ez a szív, de az arcom már nem mutatja, hogy éreznék is valamit.
- Jó reggelt Taichou! – egy fekete hakamás úri ember halad el mellettem. Kócos fekete hajjal, biccentésre se kellene méltatnom, ettől függetlenül a jól neveltség erőt vesz rajtam, oda biccentek neki, de nem állok le vele beszélgetni. Túlságosan oda van most mindenki… hiszen nem sokára virágozni kezdenek azok a fák. Az ujjaim akaratlanul is a katanám markolatára tekerednek. Viszont valamennyivel, nehezebb szívvel folytatom utam a tekergő kis utcákon. Ugyan azon az úton, amin minden nap járok, az irodába. Az ég a fejem felett immár tiszta kék, a nap kicsivel, melegebb fénnyel ragyog le az égről, viszont még nem érte el a delelését. Kicsit megigazgatom a sálat a nyakam körül, kicsit lazábbra veszem. Reggel túl szorosan tekertem fel. Somolygok magamban egy sort… talán én is követem nem sokára Hisanát? Vagy sem? Ezt soha nem lehet tudni, az Idő kegyetlen játékmester, és én még fele annyira sem vagyok kegyetlen.
Az osztag irodája előtt, megállva előhúzom a kapitányi köpeny belsejéből a kulcsot, hogy kinyissam, az ajtót majd lassan belépek az üres helyiségbe melyben csak egy asztal, van, pár ablak, és semmi több. Már most tudom, hogy miből fog állni a délelőttöm, az akadémiáról ide jelentkező újoncokat kell kiválogatnom, hogy kik jelentkeznek ide. Nem mintha olyan sokat is fel vennék ide. Ettől függetlenül nehéz lesz. Kipillantok az ablakon fel az égre, majd nagyon lassú léptekkel, elvánszorgok az asztalig. Előveszem a szükséges kellékeket a saját magam által megszabott pont határokat… egy üres papírt melyre azon szerencsétlenek nevei kerülnek fel, akik megfelelnek a követelményeknek. A kiértesítés, még ezen a napon meg lesz, és talán mielőtt még kiszabadulok innen, hogy eltöltsem a szintén magányos estét, néhányan be is fognak jelentkezni. Ez olyan bosszantó ok, amivel együtt kell élni, ilyenek mindig lesznek. Ez van.
Egy óra múlva rendszerint megérkezik a hadnagyom, a szokott irat kupacot, cipelve, csak nekem tűnik úgy hogy minden évben egyre nagyobb a lista? Nem tudom talán ezt tőle is meg kellene kérdeznem. Fel pillantok és intek neki, hogy tegye az asztalra.
- Kuchiki Taichou szeretnék segíteni a…
- Hagyj magamra, legyél szíves.
- Hai Kuchiki Taichou!
- Arigato.
Remek akkor most nézzük az első jelentkezőt. Tudom jól, hogy ez így fog menni még órákon keresztül, és hosszú lesz az a pár óra is. Hosszú csüggesztően hosszú.

Dél, a nap ilyenkor hág fel az ég közepére. Valaki kopogtat, az ajtón, és én, megint csak félre kell, hogy dobjam egy újonc kérvényét. És valaki meg mondaná nekem azt is, hogy a legtöbb jelentkező miért a hölgyek közül kerül ki.
- Byakuya – san. – a barátságos hang egy hosszú fehér hajú illetőhöz tartozik, aki újabban túl sokat bujkál szobájának falai között.
- Ukitake… - mosolyodom el egy pillanatra. Hiszen abban is biztos lehetek, hogy a válasz egy barátságos mosoly lesz. – Mi járatban erre felé? Kérlek… - intenék de, rá kell, döbbenem, hogy nincsen egyetlen ülő alkalmatosság sem a helyiségben, így inkább én is fel kelek.
- Csak eszembe jutottál. Gondoltam elugrok és bepillantok hozzád egy kicsit. Hogy állsz a felvételikkel? – kérdezi az asztal felé pillantva. – Oh… amint látom gyorsan kiszórtad a többséget.
- Nektek is kellenek az emberek, nem? – kérdezek vissza még mindig kissé rideg arccal.
- Igaz, de aki az én osztagomba akar jelentkezni az úgy is, oda adja be, vagy tévedek?
- Nem, nem tévedsz.
- Még mindig az egyedül lét nyomaszt ugye?
- Engem? – kérdezek vissza még mindig szenvtelen arccal. Bár Ukitake tudja, hogy min mentem keresztül az után, hogy Hisana meghalt, tanúja volt annak a jellemváltozásnak, ami eddig vezetett.
- Látszik rajtad.
- Minden évvel egyre nehezebb lesz. Itt fogok elkopni… a falak között, ugyanúgy ahogy te is.
-Vegyél magad mellé, egy kellő képen fiatal és elemében lévő hadnagyot. – elmosolyodok. Ukitake az örök fiatal van benne valami. De felemelem a kezem.
- Nem, nem erről van szó. Egyszerűen csak nem akarok társaságot, tudod a magány egy idő után jó dolog, kezd lenni. Hozzá szoksz ahhoz, hogy egyedül vagy… hogy nincs senki, aki melletted, állna, és ez így van rendjén.
- Feltéve, ha megszokod. De egy másik kérdés. Eljössz velem, ebédelni?
- El akarom végezni ezeknek a kérvényeknek az átnézését. Már az „R” betűnél jártam.
- Gondoltam bepróbálkozok. De ha nem hát nem, további jó munkát.
- Neked, pedig jó étvágyat. – hajlok meg Ukitake irányába, megvárom, ameddig eltűnik a sarkon, és csak aztán temetkezem vissza a papírok közé az egyetlen biztos menedékbe, mely minden évben annak mondható. Sok ismeretlen név, és ismeretlen ember, melyek arra a szűk listára kerülnek fel, akik a kiválasztottnak számítanak. Eddig… hogy hányan vannak? Talán hatan vagy heten, nem sok, de csak a legjobbak jöhetnek szóba. Viszont egy ismerős arcképen megakad a tekintetem… És a kép alatt, álló néven az Abarai Renji név szerepel. Az arca rémlik még régebbről, de sehogy sem tudom hova tenni, nem tudom, hol láttam, úgy látszik, hogy már az elmém sem a régi. Minden esetre Abarai – kun eredményei eléggé kielégítők ahhoz, hogy azon szerencsések, közé tartozzék, akik felvételt nyernek az osztagba, hanyag mozdulattal dobom annak a kis halomnak a tetejére, a mappáját, amely szerencséseket jelzi, csak hogy rá térjek a következőre.
Délután kettő óra. Már az utolsó tagot is megnéztem, aki a felvételét kérte, és még szép hogy elutasítottam. Ugyan ebben az időpont belép az ajtón a hadnagyom, jobb időzítés nem is kell.
- Legyél szíves, írd meg ezeknek az embereknek, azt hogy sajnos nem kerültek be. – intek a nagyobb oszlop felé.
- És a többiek…
- A többiekkel én foglalkozok személyesen, mint láthatod, csupán nyolc embert vettem fel.
- Taichou… ha így folytatja…
- Kaptál arra engedélyt, hogy bele szólj a döntéseimbe? – félelem villan fel a szemeiben remek, ez azt jelzi, hogy kellő képpen elborult a tekintetem ahhoz, hogy féljen tőlem.
- Nem Taichou…
- Akkor van dolgod elég, legyél oly szíves és mozdulj meg.
- Hai Taichou. – és ugyan ezzel a mondattal, már nyalábolja is fel a papír halmot. Helyes nagyon helyes. Én, pedig újabb talán fél órás munkához látok, azzal, hogy megírjam a felvetteknek a tájékoztatást, hogy bejutottak.

Ma mintha minden menetrendet követne, az az ember, akit kértem a főnöktől, már meg is jelent az ajtóban. Talán így lehet a leggyorsabban szét, küldeni a leveleket. Kezébe nyomom, a borítékokat, és elmondom a neveket, akiket meg kell keresni, mivel a hadnagyom munkában van, így őt inkább nem zavarom. Majd újfent vissza húzódok az iroda magányába. Akaratlanul is eszembe jutnak Ukitake szavai… egy fiatal életteli hadnaggyal kapcsolatban… de még is honnan akasszak le ilyet. Sokszor nem értem őt… Újra kezembe veszem azon úri emberek mappáit, akiket behívtam az osztaghoz… és megint megakad a tekintetem, ezen az Abarai-n. Nem értem, ismerős az arca… láttam már valahol, valamikor talán egy pillanatra. De nem tudom hova tenni, és nem tudok mit kezdeni vele. Csak egy arc a sok közül… amit véletlenül talán de megjegyzett és elraktározott az agyam.
Kipillantok az ajtón, odakint lassan elkezdődik a délutáni álmos sietés. Ki haza felé, veszi az útját… ki pedig őrjáratozni készül. Én pedig… mint mindig ezen a napon magányosan ülök ki a teraszra emlékezni arra a boldog öt évre, hiszen egyedül azok maradtak az emlékek, amik egyre fakóbbak és fakóbbak lesznek.
És megint kopogtatás rángat ki a meghitt magányból. Mérgesen pillantok fel, de nem a hadnagyom lép be az ajtón, hanem az ismert vörös hajú fiatal férfi. Kérdőn pillantok a barna lélektükrökbe. Valami van ebben a férfiban, ami tetszik. Talán az az energia, amivel felrázza maga körül a levegőt. Szinte érzem az energiáit, ott pattog körülöttem a levegőben.
- Jó napot! Elnézést a zavarásért… látom éppen elgondolkodott, én csak azért jöttem, mert megkaptam ezt. – meglebbenti előttem azt a boríték darabot, amit én magam adtam a továbbító kezébe, fel vonom a szemöldököm, ahogy ő mosolyra húzza a száját. Láttam már valahol… de még is hol a fenében…
- Viszont. Csak nem meg gondolta magát?
- Nem dehogy éppen ellenkezőleg! Meg szeretném köszönni, hogy…
- Saját magának köszönje. – mondom tűnődve nézve a homlokán a tetoválásokat. Láttam én már ezt a férfit, azelőtt de még is mikor?
Épp mikor sarkon fordul, akkor ugrik be… akkor döbbenek rá, hogy ki ő? Az nap láttam, amikor Rukiával közölték, hogy a család tagja lesz. Benyitott, az ajtón… és… egy pillanatra úgy éreztem, hogy meg szűnt forogni a világ. – Abarai – kun. – az ajtóban torpan meg. Nem tudom, miért szólok utána… de meg teszem. Felém, fordul, várva az utasítást. Mély levegőt veszek, és lassan ejtem ki a szavakat. – Este hétre legyen szíves és jöjjön át hozzám, van Önnel egy kis megbeszélni valóm. – válasz csak egy bólintás, majd kilép az ajtón, hogy eltűnjön a kinti fényben.

Este… mintha a délután hátra lévő része elrohant volna mellettem. Nem vettem észre. Sőt később már azt se értettem, hogy miért hívtam el Abarai Renji-t a házamba. De már nem akartam visszavonni valami meg fogott benne. Valami, amit nem tudtam rendesen körül írni. Talán a lelkében lobogó tűz volt az, ami vonzott, mint lámpa fénye a lepkét már nem tudom. A szokott fekete hakamát, és keikogit már régen levetettem, és egy szerűen csak egy szál sötétkék yukatában ültem az asztalnál. A vacsora már készen volt, és már csak Abarai – kun-t vártam. Az őrnek meghagytam, hogy engedje be, ha megérkezett.
Vártam… a percek kínos lassúsággal teltek. Nem értettem, hogy miért várok Rá ennyire… de vártam és nem sokkal később jött is. A szokott fekete öltözetben, az őr vezette be. Az ajtóban álltam egy kis ideig még háttal neki.
- Jó estét. – hallottam a kicsit érdes hangot a hátam mögött. Felé fordultam hasonló képpen lassú mozdulatokkal.
- Jó estét. – a saját mély hangom olyan furcsának hatott az övé mellett. – Kérem, foglaljon helyet.
- Nem hiszem hogy…
- Ne vitatkozzon velem. – mondtam fölényes hangnemben. Amire már nem mondhatott nemet, leült csöndesen az asztal másik végébe. Nem, mert megszólalni, bár ha félt is remekül álcázta. – Gondolom egy kis vacsorát, csak nem fog vissza utasítani.
- Nem… az, az hogy. – alig bírtam meg állni, hogy ne mosolyodjak el. – Szóval… nem tudom miért hivatott Taichou…
- Szeretnék kérdezni pár dolgot Rukiáról. – elkerekedtek a szemei. – Még emlékszem magára, az akadémiáról. Hiszen azon a napon láttam, először amikor végre megtaláltam Rukiát is.
- Gondolom nem mesélt rólam.
- Nem valóban nem mesélt, de azt is gondolom, hogy nem az akadémia falai között találkozott Rukiával. Ugye nem tévedek?
- Nem téved Taichou. – halvány diadalmas érzés kapott el, hogy így utasítgathatom ezt a kirobbanó energiákkal, rendelkező férfit. Szép volt annak a pár szál gyertyának a fényében, ami a szobában és az asztalon lévő gyertyatartókban lobogott. – Kis kölyök korunk óta ismerjük egymást. – bólintottam.
- Talán jobb lenne, ha enne is közben.
- Köszönöm… de…
- Semmi „de” ne feledje velem, nem ellenkezhet. – továbbra is rezzenéstelen arccal bámulom Abarai-kun-t ahogy, ott ül az asztal másik végében, és döbbenten méreget szép földbarna szemeivel. Engem, pedig teljesen megbabonáz, az ahogy ott ül, ahogy a vörös haj koronát lángra lobbantja a fény, és ahogy ragyognak a szemei.
- Jó étvágyat uram. – mondja percnyi hallgatás után, és le is csap a ramenre.
Hosszas beszélgetésbe elegyedni nem nehéz most még is kicsit úgy éreztem bizonytalan ez az egész. Hiszen már olyan régóta magányos ez a ház, és olyan rég óta csak az én komorságom érződik rajta. Most viszont ez az Abarai-kun mintha feldobná egy kicsit a légkört. Nem tévedek, ha azt mondom, hogy igen Ő az, akitől száguldozni kezd a vér az ereimben. Elég csak rá pillantanom és rajta felejtem a tekintetem. A rézvörös hajon, amit mindig összefogva hord… itt ülve vele szemben könnyebb elképzelni, ahogy a rézszín tincsek leomlanak kreolos vállaira. A tetoválások a homlokán vajon fájt neki? Vagy ezek hozzá tartoznak? Részei annak a katanának, amit az övéhez csatolva hord? És vajon folytatódnak e a hakama alatt is? Nem is hallom, hogy mit mond azon a szép érdes hangján. Csak gyönyörködök benne, mintha a világ beszűkült volna egyedül rá… egyedül ő létezik benne. Vele ez a ház sem olyan üres már… vagy nem lenne üres. Hiszen nem költözik ide… eltűnik majd az osztag többi embere között, és évekkel később majd csak… nem, nem gondolkodhatok ilyeneken. De mióta vonzódok én… olyanokhoz amilyen én is vagyok? Ez sokkal fontosabb kérdés. Vagy legalább is lényegesebb. Ám kintről hangos rivalgás szűrődik be a szobába, és Abarai-kun, éppen a sushi kellős közepén áll meg.
- Mi ez? – a barnás tekintet a mögöttem lévő ajtóra villan. Felugrik a helyéről, hogy azon keresztül a verandára jusson, és onnan viszont a kert üres látványa fogadhassa. Az ordítozás, a falon kívülről jön. A kertet elnézve már én is tudom, hogy mi válthatta, ki. A cseresznyefákon az apró virágok sorrá bontják virágaikat. Könnyed lépéssel lépek Abarai-kun mellé.
- Csak elkezdtek virágzani a fák. Ez váltja ki ezt a hangos kiabálást. – mosolyodom el, és mintha egy kis melegség járná át a szívemet, ahogy Abarai-kunra pillantok. Érzem hiába is, menekülnék, csapdába estem.
- Igazán lehetnének egy kicsit halkabbak is.
- Ez évről évre így megy. Egy kis szakét Renji? – kérdezem, első ízben ejtve ki nevét. Mintha hatalmas kő gördülne le a szívemről, hogy ki tudom mondani a nevét, pirulás nélkül. Döbbenten pillant rám, ahogy a kezébe nyomom a poharat majd megtöltöm, csak úgy, mint később magamnak is. – Egészségedre. – emelem meg felé a poharam, és kicsit hozzá koccintom az övéhez. Egy huzatra lenyomom az italt, és Renjire pillantok, aki még mindig lassan kortyolgatja. Továbbra is a lassan virágba boruló fákat figyelve. Egy apró szirom úszik el előttünk, és már most tudom, hogy ez nem a fának egy apró szirma. És pár pillanattal később, hallom a fájdalmas szisszenést tőlem balra. Renjire sandítok, aki ajkai közé kapja mutató ujját.
- Ez… ez… megvágott… - pillant rám félig kérdő, félig csodálkozó szemekkel. Titokzatos mosolyba hajlik ajkam, ahogy a barna szempárba pillantok, és kicsit közelebb húzódok hozzá.
- Mivel az nem igazi szirom… de remélem most már mindent, úgy fogsz tenni, ahogy én mondom.
- Ezt még is mire véljem? – morogja egyre dühösebben, mire csak hanyagul intek, hogy forduljon meg, és nézze, meg mi van a háta mögött. A rengeteg kis szirom, néma fenyegetésként remeg Abarai-kun háta mögött a levegőben.
- Ne kérdezz Renji. – suttogom puha mély hangon a fülébe. – Csak tedd, amit mondok… már lépek is közelebb hozzá. A karom a derekára fűzöm, és magamhoz ölelem. Betölti a körülöttem a levegőt az illata. Hozzá bújok, miközben az ujjaim a hakama fehér övével játszadoznak, míg másik kezem felkapaszkodik a karján, a nyakán és egy gyors rántással kihúzom a bőr szalagot a hajából. A vér vörös hajkorona az arcomba hullik, és élvezettel szívom magamba a sokkal intenzívebb illatot. Egyik kezemmel óvatosan félre hajtom a vörös hajtincseket, az ajkam a nyakára tapasztom, a fogaim közé harapom a bőrét… az ajkam fel-le jár a nyakán, a nyelvem nedves csíkot húz puha bőrén, ahogy lassan magam felé fordítom. Felpillantok a barna szemekbe, és széles mosolyba szaladnak ajkaim. Csukott szemekkel élvezi, ahogy az ujjaim puhán becézik, sima mellkasát. A karom gyorsan besiklik a fekete szövet alá. A körmeim végig cirógatják a hátát nyakától egészen addig, ahol a nadrág fehér öve megállítja a kezem. Ekkor érzem, hogy az ő keze puhán belemarkol, fekete tincseimbe. Lassan nyitja ki a szemét, és pillant a szemeimbe. Olyan szép, és elbűvölő az a szempár. – Szóval szót fogadsz nekem? – kérdezem még mindig mosolyogva, pillantva a szemeibe. A bólintás nyomán az ujjaim megmarkolják a hakamát, és kicsit bentebb lököm, be egyenesen a szobába. Majd egy másik ajtón át, be a hálószobába. Épp hogy becsukódik, a hátunk mögött, az ajtó. Hozzá bújok. Pár centivel magasabb, mint én, de ez akkor sem akadály. Nem fogom hagyni, hogy maga alá gyűrjön. Lecsapok az ajkára végre, nem hittem hogy ilyen puhán csókol. Közben az ujjaim, kibontják a keikogiból, ha lenne bennem annyi józanság, akkor távolabb hajolnék, és csodálnám, kissé barnás bőrét. De nem bírom elengedni. Óvatosan meglököm, minek következtében az ágyban köt ki. Nem adok neki időt a pihenésre, négykézláb fölé mászok, és ezzel ideiglenesen börtönbe zárom. Érzem ahogy a combja súrolja az enyémet. Ekkor az ő keze indul el és pillanatok alatt megtalálja a yukata rését, amin keresztül besiklik a keze hogy kényeztessen. A barna szempár egy pillanatra megvillan, ahogy feltámaszkodik a könyökére, és könyörögve kap az arcom után. Élvezem, ahogy gyöngéden cirógatja az arcom, és ahogy végül könyörületet mutatva előrébb dőlök, a mellkasom a mellkasának nyomódik, míg ajkaink vérforraló csókokat váltanak, de még mindig nincs készen egyikünk se. A keze még mélyebbre siklik be a yukata, fehér anyaga alá. Majd visszatér, hogy kioldozza a hasonlóképen, hófehér övet, a yukata szétnyílik, és látatni engedi a fundoshi-t amit elővigyázatosságból tekertem vissza a helyére. Csodálatos, érzés, ahogy azok az ujjak, a combom belső oldalát simítják. Ahogy a fenekemre vándorolnak… de nem szabad megfeledkeznem, arról, hogy felül kell maradnom.
- Renji… Renji… Renji… -próbálgatom, a nevét mély vágytól rekedtes hangon. Amire természetesen egy halk érdes hangú nyögés a válasz. Elhelyezkedek felette egyelőre lovagló ülésben, ujjaim kényeztetve cirógatják mellkasát. Kényelmesen hátra dől a párnákra, hátra hajtja a fejét, haja szétterül a hófehér párnán. Előre dőlök, megint csak a nyakára csapok, le közben kezem finoman simogatja az oldalát, az ajkam ráforr a nyakára a fogaim gyöngéden harapdálják, kóstolgatják a puha bőrt… majd lassan elindulok lefelé. A nyakról a mellkasra, hogy később az ajkaim ösvényt csókoljanak, a hakama fehér övéhez, amiből még amint látom nem sikerült kibontanom. Nem baj most ezt is pótoljuk. Az ujjaim játszi könnyedséggel bogozzák ki azt a csomót, amit oda kötött. Erre már rá döbben… fel is kelne csak, hogy egy kósza rózsaszín kis szirom apró vágást ejt a kezén. Míg én kicsit fentebb emelkedek, hogy a fülébe tudjam suttogni a szavakat. – Négy kézlábra Renji, és semmi ellenvetés.
- Hai… Taichou… - susogja puha rekedtes hangon, ahogy megfordul. Egyik ujjam finoman végig húzom, a hátán. Le egészen a fundoshi-ig. Viszont az ujjaim nem bírnak magukkal. Besiklanak a formás combok közé, és gyöngéden végig simítanak, az alattam heverő meredő ágyékán. Az ajkaim megint puhán tapadnak Renji nyakszirtjére. Miközben derékig kibontom magam a yukatából, és szabad kezem, kibogozza és lecsúsztatja a fölösleges ruhadarabot. Őrjítő hogy végre érezhetem a bőrét, hogy majdnem egész testünk összeér. Ahogy kezeim lefejtik az utolsó anyag foszlányt is az ujjaim a belső comb puha bőrére, vándorolnak, óvatosan gyöngéden cirógatom végig a puha és érzékeny bőrt, halk nyöszörgést csalva ki Renji ajkai közül.
- Nem csak őrülten szeretlek, de őrülten kívánlak is… - súgom miközben a kezem az egyik fiókba rejtett olaj után kutat, szerencsére nem kell nagyon kinyúlnom. Így fél kézzel még mindig tudom ölelni, az édes vörös hajúmat. Majd ahogy megtalálom a kis üvegcsét, teljesen megnedvesítem a kezem, hogy könnyebben tudjak behatolni abba a vékony résbe először csak egyik ujjam, tűnik el Renji testében, amire csak egy meglepett hörrenés a válasz. Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan és ilyen könnyen diadalmaskodok felette. Óvatosan mozdítom meg benne az ujjam, mire kicsit kitolja a fenekét. Apró buja mosolyba hajlanak az ajkaim. Mekkora kár, hogy ezt ő nem láthatja. Másik kezem közben felér a combon egészen az ágyékáig. Óvatosan érintem meg férfiasságát. Eleinte is csak finoman cirógatom, amire a halk nyöszörgés a válasz… közben, pedig az első mellé besiklik a másik ujjam is. Megint megdermed a teste a gyönyörtől. Ujjai jobb híján a párnába kapaszkodnak. Ekkor érzem csak meg, hogy én is milyen remegő kéjjel várakozva tapadok a combjához. És hogy már könnyedén mozognak benne az ujjaim. – Attól tartok, hogy bele fogok őrülni, ha nem teszlek magamévá… ha nem szelídítelek meg, ahhoz hogy teljesen felfedezzelek. – lihegem, ahogy csúszós olajtól nedves kezemmel, végig simítok férfiasságomon. Minden figyelmeztetés nélkül csapok le, merülök el benne. Az édes érces hang felnyög. Nem mozdulok meg, még nem. Ujjaim puhán simogatják vágytól forró ágyékát. Kezem merevségére siklik, és óvatosan masszírozza vigyázva rá, hogy csak is gyönyört váltsak ki. Felnyög, óvatosan távolabb próbál húzódni, de menekülésről szó sem lehet, épp amikor megint bentebb lökném magam, kitolja formás fenekét és érzem, ahogy tövig merülök benne. A testünk ívbe feszül a kéjtől, az ajkunk közül rekedt nyögés hullik ki. Nagyon vigyázva mozdulok meg benne… igyekszem a kelleténél nem több fájdalmat okozni. Közben másik kezem fáradhatatlanul simogatja, kényezteti, míg a jobb kezem erősen rá fog a derekára, és magam felé húzom, ahogy megint erősen lökök… érzem, ahogy magával ragad a gyönyör. Renji nyögései csak felbátorítanak, vadabb lesz ez a hajsza… érzem, ahogy mindketten magunkon kívül vagyunk. Az utolsó lökés… amikor teljesen megmerítkezek a testében, és érzem, ahogy mindent elborít az a fehér fény… nem érzem a világot… csak homályos képek azok, amik megmaradnak a rézvörös haj… a kissé barnás bőr, és fekete tetoválások. Érzem, hogy engem követve pár pillanattal később ő is a csúcsra ér. A hátára dőlök, őt pedig mintha cserben hagyná az ereje, remegő karral összeomlik. Óvatosan, megcsókolom az arcát, félre húzva kezemmel rézvörös haját, majd lassan átkúszok a másik oldalára, és minden kérdés nélkül magamhoz ölelem. Csendesen bújik a karjaim közé, összegömbölyödik kicsit akár egy gyermek, érzem a derekamon karjának szorítását, és valami nedvességet a mellkasomon. Lepillantok, és látom a könnyektől párás barna szemeket. – Renji? – kérdezném döbbenten. Figyelve az arcát, amikor az ajkai mosolyba hajlanak, és felpillant a szemembe. Látva, hogy a kérdés kiül az arcomra, és látva, ahogy már tenném is fel.. csendre int.
- A boldogságnak is vannak könnyei. Köszönöm. – elmosolyodik, ahogy a mellkasomra fekteti az arcát, puhán könnyedén megcsókolom a homlokát, és magamhoz ölelem.

Vége
2008-08-23

Peace & Smile

Title: Peace & smile
Korhatár: PG - 13
Páros: Kai x Miyavi
Megjegyzés: *könnyezik* gyenge női pillanatomban írtam… és sajna nem enyémek a kicsikék… amit nagyon sajnálok.


Furcsán színes őszi délután volt. A falevelek, a szél hatására vadul kergetőztek körülöttem. A nap egyre gyengülő sugarai, aranyra festették a már lehullott avart. A fejemben csak úgy kavarogtak a gondolatok, miközben a szokott szürke melegítő felsőmben, fekete-fehér kalapomban, meg a fekete farmeromban, baktatok végig a városon. Néha egy-egy pillanatra, meg akad rajtam némelyik járó kelőnek a szeme. Ilyenkor rendszerint gyorsabbra veszem a lépteimet. Hiába próbálom takargatni, a felborotvált hajat nem lehet eltakarni. Még akkor is ha a stúdióban viselt ruhát, meg sminket nem vagyok hajlandó magamra kenni. Egyedül talán a körömlakk az, ami maradhat, mivel hogy a kezem takargassam, azt egy szimpla kéz-zsebre vágással meg tudom tenni. Míg a sminket elég nehezen, ha csak nem Kirásodok be, és nem veszek kendőt magamnak. Mosolyra húzom az ajkam, ahogy eszembe jut a szőkeség képe. Amint végig baktat a folyosókon, az orrtakarójában, Aoi-al az oldalán. Igaz csak mi nem tudunk még mindig kiegyezni Kaival.
Mély levegőt veszek és felpillantok a metszően kék őszi égre, melyen felhők árnyékolják el a napot. Egyre másra az jár a fejemben, hogy még is hogyan gondolhatja azt, hogy összeszűröm a levet Torával… Ilyen abszurd történetet… egyetlen egyszer sem kávéztunk együtt. Olyan ez az egész, mint egy cirkusz, egy cirkusz, ami kezd egyre rosszabb színeket ölteni. Mindkettőnkön látszik, hogy valami egyikünkkel sincsen rendben, bár neki még mindig könnyebb elbújnia a dobjai mögé nem kell énekelnie, nem kell beszélnie a közönséghez csak dobolni, ütni és keménynek lenni. Megint megtorpanok és az egyik közeli pad felé veszem az irányt. Lazán lehuppanok rá, és egy ideig, némán figyelem a körülöttem nyüzsgő embereket, mind siet valahová, családhoz, munkába, barátokhoz. Én vajon hova sietek? Sehova… fura de úgy érzem, hogy Yu – chan nélkül olyan üres a körülöttem a világ, szinte már sivár. Az ő mosolya beragyogta a szürke hétköznapokat… engem is mindig meg tudott nevetetni.
Csúnyán összevesztünk a miatt a pletyka miatt. És milyen buták is vagyunk? Hiszen mindenki csak ember… egyáltalán az aki azt hitte, hogy engem látott, Torával, még is miből gondolta hogy én vagyok az? Egy ember miatt egy szerelem bánta. Igen tipikus emberi vonás, az hogy, elszakítunk valakit a szerelmétől.
„Soha többet ne gyere a közelembe! Remélem megértetted!”
„De Yu – chan én soha…”
„Mindennek van határa, nem ilyennek ismertelek, de amint látszik, alaposan félre ismertelek”
A „milegyennel” nem törődve akaratlanul is talpra ugrok, és szinte futva elindulok, a közelben álló egyik busz felé, ami abba a városrészbe megy, ahol Yu – chan is lakik. Tudom, lehet, hogy úgy elver, hogy életem végéig nem fogok tudni talpra állni, de akkor is tisztáznom kell vele, ezt a témát, hiszen nem lehet a végtelenségig menekülni, és elkerülni az embert. A busz lépcsőjén, egy pillanatra elbizonytalanodok, átfut rajtam a gondolat, hogy mi lesz, ha nem találom ott, vagy ami még rosszabb, hogy szóba se áll majd velem? Na azt nem teheti, mert akkor is megtalálom a módját, hogy bejussak hozzá, vagy meg várom, amíg valamelyik reggel kidugja az orrát a házából. Halkan elsuttogom, a címet a sofőrnek hogy hova, és bepasszírozom magam a többi ember közé, és a busz előre lódul velünk, hogy félig meddig keresztül vágtatva a városnak ezen a negyedén végül leszállhassak ott, ahová eddig vágyott a szívem.

Miközben lekászálódok a buszról, mélyen a szemembe húzom a baseball sapkám, hogy még véletlenül se ismerjenek meg. Persze időközben, fel-felpillantok hogy megérkeztem e már, a házához, egyelőre nem úgy néz ki a környék. Bár mindenhol takaros kis házak, bújnak ki a földből, de egyik sem az, amelyiket keresem. De ott a távolban már látom, a házát. Fehérre festet fal emelkedik ki egy kicsit a magas tégla kerítés mögül és épp csak a vörös tetőt látni a tető téri ablakokkal ahol a dobfelszerelés kap helyet. Nem hoztam neki semmit… feneee… hirtelen észbe kapni a legrosszabb legnagyobb elhatározásomban erre nem figyeltem. Nem baj beszélgetni megyek hozzá nem enni.
Bizonytalanul, és szinte félszegen állok meg a kapualjban, és nyomom meg a csengőt. Pár percnyi csend majd megint csengetek, mire megszólal a kis mikrofonos kütyü mellettem.
-Uke Yutaka. És odakint ki van?
-A pizza futár. – válaszok hirtelen ötlettel. Ezzel is ki lehet csalogatni odabentről. Szerencsére, turné szünet van, és még így is szerencsésnek mondhatom magam, hogy itt találom.
-Nem rendeltem pizzát.
-Elnézést uram, de az ön címét írták fel…
-Sajnálom. De… - rájött. Tisztán lehet ezt tudni, már a „de” szó hangzásából olyan gyanakvó
-Nézd beszélnünk, kellene… - kezdem megelőzve azt, hogy lehordjon mindennek. Éppen eléggé szégyellem én magam, amiatt hogy nem kerestem meg előbb, és nem tisztáztam ezt a lehetetlen helyzetet.
-Menj el. Legutóbb is világosan megmondtam, hogy nem akarok hallani rólad. – még is mi ez a megfáradt hang. Lehet, hogy elege van belőlem de, nem fogok addig elmenni, ameddig nem tisztázzuk a dolgainkat.
-Yu – chan.
-Neked Uke Yutaka sama.
-Kérlek, ne csináld ezt velem! Félre értés volt az egész ne csináld ezt! – de a kis elektromos valami néma. Ajtónyitódást sem lehet hallani, tehát nem jött ki. Rendben, a hátam mögött lévő padra pillantok Rendben, akkor várok reggelig is, ha kell, csak személyesen tudjak vele végre beszélni.

Az eltökélt üldögélés azonban nem tart olyan sokáig, mint reméltem, de összeszorított foggal tűröm. Tudja, hogy itt ülök kint… és mindezt miből tudom, jött pár álcázott Gazette tag először Aoi, aki szintén Yuu eredeti néven persze. Kirával együtt. Természetesen intettek nekem, hiszen egy cégnél dolgozunk és Yu – chanom által ismerjük is egymást. Csak mosolyogok, ők is milyen rosszba voltak tavaly… most meg szét se lehet őket szedni. Hatalmas sóhajjal pillantok megint a házra… ha más nem, akkor Yuu-san, és Kira-san megemlítették, hogy kint ücsörgök a padon. Azt is láttam, amikor elmentek, négykor jöttek és olyan hat óra lehetett, amikor elmentek. Szép pár, bár csak mi is ilyenek lehetnék Yu-chanommal. De ez talán soha többet nem tudom majd tető alá hozni. Itt várni nem a legjobb ötlet, de ha máskor nem, akkor talán reggel tudnám látni, amikor mint minden normális ember kiugrik a boltba, hiszen lehet, hogy a színpadon ő is sztárnak számít, de még is csak ember. Reggelig simán virrasztok itt.
Negyednyolc körül lehetett az idő, amikor az fenyegetően elborult, és eltakarta az égről a csillagokat, a szél sem késett jeges ostorral csapott végig az utcán. Összébb húztam magamon a felsőmet, de még se mozdultam meg. Pedig tudtam, hogy vihar közeleg. Valóban pár perccel később már a földet érintették, az első esőcseppek, ez még gyenge volt. Megdördült az ég, és tőlem pár méterre villám csapott bele az útba. Nem érdekelt csak azt akartam, hogy Yu – chan kijöjjön, és végre elintézzük ezt az egész röhejes dolgot, hogy ki hol kit látott meg vagy nem látott. Az eső hirtelen erősödött fel, és az első jeges kristály cseppekből álló hullám, teljesen leáztatott. Voltam olyan makacs hogy még most sem mozdultam, csak ültem ott és türelmetlenül meredtem a kapura. Megint csattant egyet az ég… éreztem, ahogy a víz befolyik a cipőmbe… de az az átkozott kapu csak nem akart kinyílni. Mi lesz már Yu – chan? Itt vagyok kint, te pedig ott bent. Összeszorítottam a fogam, a sírás mart bele a torkomba, a szememből is kicsordultak a forró könnycseppek, melyek összekeveredtek az eső cseppekkel és egyre csak nyeltem és nyeltem a könnyeket. Évezredeknek is beillő idő múlva lassan kinyílt a kapu, és egy vékony alak lépett ki a rajta, esernyővel a kezében. Egyenesen felém vette az irányt, az utcán hömpölygő vízzel szinte nem is törődve. Meg állt előttem, és ahogy felpillantottam, azt vettem észre, hogy Uke Yutaka komor arcába bámulok bele egyenesen. Pislogtam párat, és próbáltam mosolyba húzni az ajkamat.
-Végre már azt hittem, hogy soha nem jössz ki odabentről.
-Gyere… szarrá fogsz ázni. – rövid velős megjegyzés, ami megint csak mosolyt csalt az arcomra.
-Nem tudom hol hallottad azt a…
-Majd bent megbeszéljük. Gyere be. – fáradtan rábólintok és lassan megroppanó csontokkal de, feltápászkodok a padról. Yu, kissé bizonytalanul, de meg fogja a kezem és elkezd a kapu felé húzni. Elmosolyodok, ahogy az ujjai a bőrömre tapadnak, olyan kellemes meleg a keze, én meg nem csak hogy szárra áztam, de szarrá is fagytam. Még halványan hallom, ahogy a kapu becsukódik, a hátam mögött, és Yu tovább taszigál a bejárati ajtóhoz vezető rövid lépcsősoron. Hamar feltépem a ház ajtaját, és tudom hogy Yu is, árnyként követ. A benti kellemes meleg levegő a megnyugtató környezet nem csak fizikailag, de lelkileg is átmelegít. A világos színekkel berendezett nappaliban a kényelmes tágas, fehér kanapé, a vöröses-barnás szőnyeg, a hozzá illő párnákkal. Meg kell állapítanom, hogy amióta utoljára itt jártam semmi sem változott. Az egyik kis átjáróból kanyarodik felfelé a hálóhoz, a fürdőhöz, és a próbateremhez vezető lépcső. Itt lent csupán a nappali és a konyha kap helyet. Zavartan tekerem magam köré a karom, és bocsánatkérően pillantok Yu felé. Aki éppen a konyhából lép, ki két teás bögrével a kezében. – Menj fel és fürödj meg, készítettem neked fürdőt, találsz ott fent pár száraz ruhadarabot, itt lent megvárlak. – zavartan pislogok, ahogy hallom a hangját. De a zavaromon, erőt véve, apró mosollyal az arcomon pillantok rá.
-Köszönöm, hogy… hogy még is csak. – felfelé mutat.
-Öt perced van, hogy felérj és minimum negyed órád, hogy végezz, aztán kicsit jobban elbeszélgetünk.
-Yu – chan ettől még megköszönhetem nem? – mondom minden figyelmeztetés nélkül közelebb lendülve hozzá. Akcióm szerencsére sikerrel jár és egy apró puszit nyomok a homlokára, aminek eredményeként majdnem kiejti a kezéből a két bögrét. De továbbra sem válaszol, csak komoran mered maga elé. Végül is, már az is eredmény, hogy eddig beengedett… de ha már a fél lábam bent van… akkor a mellé a fél mellé a másik lábam is be fog kerülni. Majd gyors léptekkel felrohanok a lépcsőn és beveszem magam a fürdőszobába.

Alig félórával később… negyed óra nem volt elég, egy ilyen elázás után jobb, ha alaposan átmelegszik az ember. Abban a pár ruhadarabban, amit Yu kikészített nekem – ezek kimerülnek egy szürke alsó nadrágban, egy régi fehér pólóban, és egy kicsit már kopott vöröses köntösben, lefelé veszem az irányt. A hajamból még mindig csepeg a víz, és biztos vagyok benne, hogy úgy nézek ki, mint egy elázott csuri. Yu ott ül a lépcsőnek szemben egy újabb bögre gőzölgő teával a kezében, és most rám villantja szép sötét barna szemeit, szemébe lógó fekete haja alól. Valamilyen szinten ő az, aki egyedül felismerhető a bandából hétköznap is, mivel neki van egyedül hétköznapokban is használható haja… így a Gazettből ő az akit egyből fel lehet ismerni az utcán. Hát elnézve Kirát akit orrtakaró nélkül meg se lehetne ismerni. Lassú léptekkel indulok el a kanapé felé.
-Mi tartott ennyi ideig? – kérdezi végig mérve tetőtől talpig. Széttárom a karom, és mosolyogva válaszolok.
-Egy ilyen zuhi, után még kérdezed?
-Miyavi te egy hülye vagy.
-Tudom. – rántom meg a vállam. – Tisztázni szerettem volna, hogy mi a helyzet. Torával soha nem kávéztunk együtt. Az más hogy egy cégnél dolgozunk, de akkor sem…
-Én ebbe már belefáradtam. – mondja nagyot sóhajtva, ahogy kipillant a viharba. Az egyik villám fénye kékes színűre festi az arcát, én viszont szakadatlanul figyelek rá.
-Ezt értsem úgy, hogy megbocsátasz nekem?
-Taka – sannal is összevesztünk a múltkor közvetlenül a Grande Final előtt. Arról hogy hol legyen a koncert. De vele végül is elintéztük. Hiszen napról napra össze voltunk zárva, és nem lehetet azt tenni, hogy felhúzom az orrom és elvonulok duzzogni. De te… te nem is jelentkeztél… - nagyot sóhajtottam, és lepillantottam az asztalon álló teás bögrére.
-Emlékszel még ugye, hogy mit mondtál? Azt mondtad, hogy soha többet nem akarsz látni.
-Emlékszem de reméltem, hogy nem hagysz úgy elmenni… reméltem, hogy utánam jössz. – megdöbbentem. Yu felpillantott rám, és a szememet figyelve folytatta. – De nem jöttél. Ma összezavartál, amikor hallottam a hangod, mivel már régen letettem arról, hogy valaha is beszélünk még. És amikor Aoi, és Kira mondták, hogy ott ülsz kint a padon… Olyan furcsa érzés kapott el. Örültem, de féltem is. Nem tudtam, mit tegyek. Bátorítottak, hogy engedjelek be, de nem akartalak. Aztán amikor a kitört kint a vihar rászántam magam, hiszen neked a hangod a legfontosabb kincsed, és egy énekes hang nélkül… Nem akartam, hogy az legyen, hogy valahol a házam előtt dekkolva szedj össze egy náthát. – mosolyogva figyeltem, ahogy beszél. Olyan édes volt, ahogy zavartan hol ki pillantott az eső áztatta ablakon, hol pedig elmélyülten tanulmányozta a bögre tartalmát. Felnyaláboltam a köntöst, hogy áttelepedhessek mellé. Alig ültem le mellé, máris odébb húzódott.
-Te csak ne félts engem Uke Yutaka sama.
-Yu – chan…
-Hiszen te mondtad, hogy nekem ez vagy… Yutaka sama.
-Ne kelljen kétszer mondanom!
-Yu – chan… - miért dobol ennyire a torkomban a szívem… tudom, mire készülök, már ezerszer mondtam neki azelőtt is, hogy összevesztünk volna, talán azért félek annyira, mert már hosszú ideje nem mondtam neki. – Szeretlek, és a lehető legkomolyabban gondolom, gondolok mindent veled kapcsolatban. - hatalmas sóhaj, ahogy kimondom a neveket, majd a pár percnyi mély, és cseppet sem kínos hallgatás. A kezem tétován indul el a keze irányába. Összerezzen, ahogy megérintem a kezét, majd lassan kiműtöm az ujjai közül a még mindig meleg teás bögrét. Majd kicsit közelebb hajolva, puha puszit nyomok az arcára, és szintén óvatos mozdulatokkal átölelem, és magamhoz ölelem, fejem az ő fejének dőltöm, és innen közelről valósággal érzem az illatát, olyan fajta illat, ami mindig megnyugtat. Lecsukom egy kicsit a szemem, és így pihenek egy kicsit mind addig, amíg levegőt nem vesz, és meg nem szólal meg.
-Bocsáss, meg kérlek, hogy ilyen hülyén viselkedtem veled… Én csak… én… - az erőtlen hang hallatán, még szorosabban ölelem magamhoz. Csitítóan simítom végig a haját, ahogy felém, fordul és az arcát a vállamba, fúrja.
-Jól van, Yu – chan most már semmi baj… érthető, hiszen féltékeny voltál. – mondom és puhán egyik kezemmel az állánál fogva, felemelem a fejét.
-Szeretlek, és többet ne higgy rólam ilyet. – suttogom, ahogy az ujjaimmal puhán törölgetem le a könnycseppeket az arcáról. – Szép, vagy ha sírsz de neked nem áll jól, én azt szeretem ha mosolyogsz. – suttogom, ahogy kicsit közelebb hajolok. Pár percig a szemébe nézek, hogy ő vajon akarja e… de a szeme csukva van... Lassan és puhán illesztem az ajkam az ajkaira. És egyelőre csak óvatos gyöngéd csókban fedezem fel újra és újra hogyan csókol ez alatt a hosszú idő alatt szinte majdnem teljesen elfeledtem. És ugyan úgy lassan távolodok el, tőle, ahogy megint levegőért kapok. A tekintetem elmerül a csodás barna szempárban.
-Nagyon fáradt vagyok…
-Félnap a házam előtt ülni volt energiád. – jegyzi meg egy halvány mosollyal. Közelebb bújok hozzá, és magammal sodorva lehúzom őt is a díványra.
-Hé a háló odafent van, de nincs kedvem megint visszamenni… álmos vagyok pihenésre, van szükségem, itt maradsz velem?
-Igen… - hallom a halk választ, ahogy magamhoz szorítom, ahogy a gyerekek a kedvenc macijukat elalvás előtt. Csodálatos, hogy vére béke van… hogy végre újra hozzám bújik, és hogy a karomban tarthatom. Még óvatosan kitapogatom az egyik puha díszterítőnek szánt vörös pokrócszerűséget, amit az ágy fejtámlájára terítettek, amennyire csak tudom, betakarom vele magunkat, hiszen lehet, hogy összebújunk, mint a kölyökkutyák, de azért még is csak jobb, ha van valami ránk terítve, elvégre Yu-nak sem hiányzik, hogy megfázzon.
És így alszok el, ölelve Yu-t arcom a hajába fúrva, hallgatva még jó sokáig, ahogy szuszog, és ahogy kint még meg-megdördül az ég.

VÉGE
2008-08-27

Just A Simply Day

Párás reggel fogad idegen a tóparton, az út a harmattól nedvesen nyúlik el előtted a kocsid kereke, éppen ezért nem veri fel a port, amikor a fák takarásból, egy jelzőtábla, bukkan elő. Lunatic Pub – 500 m.

Gyanútlan áldozat: Mi a…hmm Egy fogadó itt?

Igen ez az ember még nem tudja, hogy pár méterre innen egy fogadó várja a vendégeit… és talán nem is tudja, hogy milyen mende-mondák járják az erdőről, hogy aki eljut eddig a fogadóig, soha többet nem kerül elő. Természetesen gyanútlan áldozatunk tovább, hajt abban a biztos reménybe, hogy pár méterre innen pihenő várja.

***

Reggel a fogadóban. A pultnál már ott áll, a mai nappali csapos, és hoppmester, avagy Jeremy Arcane. A rézvörös hajú zöld szemű áll szemüveges tündérke.

(megjegyzés from Richard: Mert csak dühítőnek van ott az a szemüveg)

(megjegyzés from Jeremy: Azért van ott, mert ha leveszem sokkal szebb, vagyok, csak nem akarom túl ragyogni a többieket)

(megjegyzés from Arzen: És ha egyik sem hagyja abba, akkor mindkettőt megmérgezem, és lesz két szép hullánk. *mosolyogva jobbra el*)

Aki jelenleg is, a pultot támasztja lévén, nincsen jelenleg nagy forgalom, hiszen minden nagy érdemű vendégnek szüksége van arra, hogy a hosszú éjszaka után feléledjen.

Jeremy: Hé! Richard!

(megjegyzés from Jeremy: Ez az édes bosszú)

Jeremy: Ki volt éjszaka, a csapos?

Richard: Ott a könyv a villogó szemüvegeddel már csak el tudod olvasni.

(megjegyzés from Richard: Ahogy mondod bátyó)

Jeremy *kis kotorászás után, elő kapja a jelenléti ívet a pult alól* Szasának szólni kéne, hogy kicsit jobban takarítsa ki a söntést. Az ő hatalmával, még egy disznó ólat is se perc alatt kipucolna.

Richard *villanó barna szemek, haj, ing, és kötényigazgatás*: Tudod Város Úr, lenne elvileg, gyakorlatilag, az ilyenek nem szoktak maguk után takarítani, talán nézd meg hogy ki volt vele éjszaka.

Jeremy: Roderick? *döbbent hangnem*

Richard: Lehetetlen Roderic Wollanddal szokott len… *elkerekedek zöld meg barna szemek*

Jeremy *forrongva villogó zöld szemekkel, a szemüveg egy hangos reccsenéssel már régen a falon végezte* : Ezért megölöm… ezért megölöm, mindkettőt, egy olyan dögöt berángatni a mi tiszta vérű családunkba.

Richard *kicsit vigasztalóan* Ugyan-ugyan bátyó. Nyugi, nézd sokkal több erőt fog a családunk ezután birtokolni. Nézd mindennek a jó oldalát. *Jeremy villogó szemekkel, pillant Richardra, majd vesz egy mély levegőt…*

Jeremy: (síííípszóóó) AZT MÉG IS HOGY JUTHAT ILYEN AZ ESZEDBE! A HULLA AZ HULLA AKÁR HOGY IS PRÓBÁLJÁK MAGYARÁZNI! ÉS EGY ILYEN ILYEN… DÖGGEL KELL NEKI ÖSSZEÁLLNIA, HOGY BEMOCSKOLJA A CSALÁDUNK NEVÉT?? MONDCSAK RICHARD ESZEDNÉL VAGY TE EGYÁLTALÁN??? *pattogó vérvörös szikrák csapnak ki Jeremy vékony fehér ujjaiból, melyek nyomán Richard köténye semmi perc alatt lángra kap, és a fő pincér kétségbe esett indián táncot járva próbálja eloltani fehér kötényét, illetve azt, ami megmaradt a fehér kötényből, miközben az elején említett gyanútlan áldozatunk betoppan az ajtón.*

(Megjegyzés from Jeremy: Szép szikra eső volt köszönöm a gratulációkat)

Gyanútlan áldozat: *gyanakvó szemekkel figyelve a hiába küszködő fő pincért* El… elnézést uram, hm… szeretnék itt szobát foglalni… hmm ha szabad.

Jeremy: *jobb hüvelykjével, az alsóajkát dörzsölgetve, tűnődve pillant az előtte álló gyanútlan halandóra. Majd Richard-ra pillant, és a konyhából éppen kilépő Ray-re.* - Szóval szobát… *a fényes zöld szempár megakad, Ray-en.* Ray… gyere csak egy pillanatra, az úr szobát szeretne ki venni. Mutasd, meg neki a szobáját tudod azt az utolsót, ami még éppen kiadó… az emeleten az utolsó szoba.

Ray: De az a…

Jeremy *gyilkos mosollyal* Tudom, az a szoba tökéletes lesz.

Ray: *aggódó arccal* Rendben uram kérem, kövessen.

Gyanútlan Áldozat: De a bőröndeim kint vannak a kocsiban.

Ray: *tűnődő arccal, sötétbarna tincseit igazgatva, majd a fehér kötényt* Arra, alig hanem nem lesz szüksége.

(megjegyzés from Ray: Égtem a vágytól, hogy hozzá tegyem, hogy soha többet nem lesz szüksége.)

A gyanútlan áldozat és Ray fel a lépcsőn, pár perccel később mormogás, ajtó csapódás és hangos ajtó csapódás hallatszik, majd a lépcsőn lefelé dobogó Ray jelenik meg. A markáns arcvonások, kicsit aggodalmasak. Jeremy a pultra könyökölve figyeli.

Jeremy *immár halál nyugodt arccal* Ezzel is meg vagyunk, egy gonddal kevesebb.

Richard *morogva még mindig kicsit füstölgő kötényben* Most remélem boldog vagy.

Jeremy *egykedvű arccal, kisimítva arcából egy vörös hajtincset* Nem mindenki jár így felismertem az illetőt még Sue említette, hogy ha esetleg be talál ide tévedni, akkor kapjuk el. Hát az egyik kipipálva a listán, ha jól látom Nicholasnak hívják. Tudod jól, hogy nem mindenki jár így, de mivel így is teli hold van, a vérfarkasaink meg úgy is fent múlatják az időt… gondoltam küldünk fel nekik egy kis ételt, ezért igazán nem kellene elítélni.

Richard: Igazad van *bőszen bólogatva*

//Megjegyzés: No-no nem kell azt hinni, hogy mi valami rossz hírű klub lennénk. Ez nem igaz… Sőt aki hozzánk tér be annak a lehető legnagyobb, kényelemben lesz része. Csupán a legfelső főnök az aki megkért hogy pár embert szűrjünk ki, akik terorristák (igazoltan is) most csak ennek lehettek tanúi. Eggyel végeztünk egy még hátra van További szép napot kíván, a köz védelmében: Zaraki Ryouji//

Wolfs Night 4

Csurom vizesen ücsörögtem egy száraz takaróba csavarva a démon házában. Odakint még mindig szakadt, még mindig csapkodtak a villámok, dörgött az ég és süvöltött a szél. Itt bent viszont láng lobogott abban a kandalló szerűségben, ami előtt ücsörögtem.

- Megmondtam, hogy ne menjen. – dudorászta a fülembe megint. Kezdtem egyre idegesebb lenni a hangja miatt.

- Jó rendben elhiszem de nem tudná ezt dudorászás nélkül a tudtomra adni?

- Nem szereted a hangom?

- Kellene, hogy szeressem a hangját. – elborult az agyam. Ok hogy megmentett jövök neki eggyel, de nem azzal, hogy hallgatom a saját bejáratú karaoke-ját mert, akkor elönti az agyamat a düh. – Nem ismerem nem is akarom ismerni, maga csak megmentett, annak ellenére, hogy...

- Egy démon vagyok. Tudom. – könnyed hangnem. Viszont az ezüstszín szempár csak hunyorgott rám jobb felől. – És az, ha magát egy démon menti meg baj... Ugye? Elvégre mi csak gonoszkodunk az emberekkel, megkísértjük, megszerezzük, majd eldobjuk őket azzal a felkiáltással, hogy a lelkük már a miénk. Erről van szó ugye? Tehát baj hogy érző szívünk van időnként. Hogy megesik a szívünk olyanokon, is mint maga. – összébb húztam magamon a takarót, és felpillantottam a démon arcába. A haja még mindig nem száradt meg, a nyakláncát már régen levette és elrakta valahova. Most valamilyen narancsvörös gyöngyökből szőtt nyakéket viselt, ami remekül illett a bőrének a színéhez ellenben elütött a szeme színétől. Erős kidolgozott izmos kar, erős ám valamiért még is vékony lábak. – Ne feledje mindenki, azt látja, amit akar... Vagy amit mások akarnak. Maga már csak azért lát engem ilyennek, mert mások azt akarják, hogy ezt lássa bennem. – mondta, majd lehajtotta a fejét, úgy hogy fekete sörénye eltakarja az arcát.

- Ez nem igaz.

- Talán nem. Hiszen Sakurai-t is elfogadja olyannak amilyen. Pedig ő se különb, mint én.

- Sakurai más téma... –megrázta a fejét, és megint rám villantotta a holdtányérra emlékeztető szemeit.

- Nem más téma, hanem ugyan az. Ő is egy démon, egy a sok közül. Olyan, mint én, csak más alfaj ennyi. – feltápászkodott a tűz mellől, viszont nekem intett, hogy maradjak a seggemen, ok én értek a szép szóból. – Kész a vacsora idehozom.

- Köszönöm.

- Ne köszönje.

- Eltérő szokások... Kinek a pap, kinek a papné. Attól hogy nem veszi szívesen attól én, még megköszönhetem nem? Tudja nem minden ember egy forma.

- És ezt pont nekem mondja. – duruzsolta az asztalhoz lépve, hogy nem sokára két gőzölgő tányérral térjen vissza.

- Mi a vacsi.

- Sült hús, rizzsel, és pár szem gyümölcs. – lepillantottam a tányérra annak tűnt, aminek mondta. Szép fehér rizs, rendesen átsütött hús, és finom érett barackok. Pavlovi – elv után szabadon majd kicsordult a nyálam. – Vesse rá magát nyugodtan engem nem zavar. Nálam nem kell finomkodnia.

Még is csak illem az illem alapon zabálni kezdtem. Csak úgy kattogott a pálcikám, a rizzsel pár pillanat alatt végeztem, a hús, nos az mennyei volt. Ilyen finom sült hús már régen ettem, egy démon, aki jártas a konyhában, hmm... Ő persze végig csendben ücsörgött mellettem és tűnődve figyelte a tüzet.

- A lába... Pár napon belül be fog gyógyulni, ha jól számítok, akkor a barátai addig a fenekükön maradnak.

- És a pár nap letelte után? Visszaenged a városba?

- Elkísérem a városba... Ketten még is csak többre megyünk meg én, ismerek egy rövidebb utat, ami egy napra lerövidíti a megteendő útszakasz hosszát.

- Ez nagyszerű!

- Az... Csak arra az útra vállalkozni, ilyen sérülések után kész öngyilkosság. – mint akit fejbe vágtak, csak ücsörögtem tovább a tűz előtt, és bámultam a démon szürke szemeiben táncoló lángokat. Hosszú idő után végre rám sandított.

- Vállalom az utat.

- Ne legyen csökönyös, most is, ha nem mentem meg megint akkor oda veszik. Igazság szerint már két szívességgel jön nekem. – a pofám majd leesett, tisztára ramatyul vagyok... Ez meg itt jön nekem azzal, hogy mennyivel jövök. Mindjárt eldobom az agyam. Lassan lenyeltem a kajám maradékát.

- Akkor készítsen fel, arra hogy mi várhat rám azon az úton. Egyébként is velem jön, nagy baj csak nem lesz.

- Nagy baj... Mondja csak hölgyem magának egy sárkány nem elég nagy baj? – elkomorodott az arcom, vérfarkasok ok, ismeretlen nászajándéknak szánó szőrmókok ok.... de sárkányok, na ez a része már baromira nem ok.

- Együtt megyünk, amint rendbe jöttem... és nincsen alkudozás, ha arra kerül a sor úgy is törleszteni, fogok.

- Valóban, megmentene, vagy akár képes lenne szeretni egy magam fajta szörnyet? Tudván, hogy azzal megszegi a „szent és sérthetetlen város szabályait”?

- Igen, megmentett... Csak nem lehet olyan rossz emb... akarom mondani démon nem?

- Nos döntse el maga, hogy ki a szent és ki az ördög.

- Kedves, de ahhoz hogy ezt végelegesen megállapítsam tudnom, kell, hogy hívják azt az illetőt, aki itt ül mellettem. – egy pillanatra mintha zavarba jött volna, vagy lehet, hogy már csak én látom a szószerinti értelemben vett zavart színjeles paranoiának... Őszinte lehetek, nem tudom lila gőzöm, sincs róla és nem is, akarom, hogy valaha legyen is róla bármilyen színű gőzöm.

- Joseph. A nevem Joseph csak simán.

- Sue Winter. – válaszoltam kezet nyújtva, a démon Joseph felé. Kissé vonakodva bár de elfogadta, remek. Nem hittem volna, hogy ilyen puha lesz a tenyere, jó a fekete karmok nem nyerték el a tetszésemet, de hát Sakurai-nak meg fehér karmai voltak elméletben meg ugyanott voltunk. Démon-démon... De én lassan módosítani fogom az elméletet... Legalább is attól tartok. Lehet hogy a démonok sokkalta megértőbbek, mint az emberek? Összehasonlítva Nicholast, és Josephet, egyértelmű, hogy kinek a részére hajlok.

Üdv itt!

William Moreau vagyok. Velem még nem igazán találkozhatott senki mivel ez lenne az első napom, itt és már is egy cserével indulunk. Meg értem azt hogy Sabin oda van meg vissza a Crimson Spellért, nem rossz yaoi, de azért még is inkább élő személy legyen kitéve, semmint holmi kitalált valaki. Le lehet kapni érte a fejem a nyakamról, de nem fog izgatni.

A jelenleg kihelyezett úri ember Zero, a D'espairs Ray-ből. J-rock banda, videóban fel-fel bukkanak az oldal elemek között. Tehát aki kíváncsi rájuk az ott is hallgathatja őket. Nos az én műszakom hamarosan lejár, és a helyemre Ewan F. Angelis érkezik. Őt már ismeritek addig is jó mulatást és kellemes nézelődést, az erre tévedőknek. Csak egy hangos sikoly ide ha esetleg szeretnének valamit kérni.

További kellemes délutánt:
Tisztelettel: William Moreau

Wolfs Night 3

A délután lassan estébe hanyatlott, a nap vérvörösre festette az eget, a saját vérével melytől halódott. Annyi már biztos volt hogy óriási hülyeséget csináltam, azzal hogy eljöttem attól a démontól. Csökönyös vagyok ez a legtöbbször előnyömre, válik, párszor pedig nem.

De akár tetszett akár nem, az est jöttével érkezett a vihar szele is. A beígért vihar... Amire az a démon is figyelmeztet. A lábam oda volt, a gyomrom oda volt, a karom szintén, az a bot tartott egyedül, amit a kezemben szorongattam, hogy azért már még se a kardomat hajlítsam el. Meneteltem előre konokul menedéket keresve, a fák között a lehető legkevesebb sikerrel. Hát a legrosszabb, hogy valami dög megharap és megfertőz... Már épp kezdtem beletörődni az egészbe, amikor megdörrent a fejem felett az ég.

- Még valaki, aki esetleg ki akarni szúrni velem! – morogtam felhunyorítva az égre, válaszul leszakadt az eső. – Köszönöm! Mert még nem vagyok annyira szarul, mint kinézek!? Mi? Na mi az csak ennyit tudtok!? Ez csak egy kis zápor.

Eléggé ki voltam ahhoz, hogy egymagamban üvöltözzek... Botor húzás volt, hiszen kitudja milyen lények hallottak meg. Tovább tocsogtam az ösvényen, ha két hétig kell gyalogolnom, akkor két hétig fogok gyalogolni, csak tudjam, hogy Sakurai jól van, meg Noiran, és Ryo is. A mélyre ásott anyai ösztöneim lehettek de most akkor is mindenek előtt menedék fog kelleni. Az egyik faodú pont tökéletesnek is látszott... Volna... Csak hát a tölgy démonok... Nem akarok bekérgesedni, ha egy mód van rá. Az nem az én stílusom lett volna, na. Ergo most tovább... Tovább, mint a vén diák.

Nem volt merre menni, bent voltam, az erdő mélyén, az ég fekete volt villámok cikáztak rajta szerteszét és a szél a vihar indulóját fújt a fák recsegői lombjai között. Lehuppantam az egyik fa alá, elegem volt nem bírtam tovább menni, a lábam feladta. Pihennem kellett... A ruhám csurom vizes volt, a hajamból csavarni lehetett volna a vizet. Hallgattam volna arra a démonra, de nem tettem, hogy miért azt ne kérdezze tőlem senki egyszerűen, csak nem hallgatok olyanokra, akinek rés formájú a pupillája. Sakurai járt a fejemben, és az, ahogy az a vérfarkas elkapta, valamilyen szinten mákja volt hogy démon. Biztos volt hogy megmarad, csak az nem volt tökmindegy hogy két karral vagy csak egy karral folytatja tovább a pálya futását. Ryo soha nem bírta most még is ki akart állni mellette, a jól össze szokott kis csapat, csak somolyogtam, kínomban már mást nem tudtam csinálni. Történik valami rossz, és egyből kiállunk egymás mellett... Pedig nekem csak Nicholas tett keresztbe de ő aztán rendesen. Itt volt annak az ideje, hogy lázadjak, hát megtettem. Nicholas halott volt, és én is tendálni kezdtem annak irányába, hogy föld alatt végzem. Vagy ha ott nem akkor desszertként egy épp erre tévedő szörnyeteg étlapján, szép kilátások.

Valami megmozdult előttem... Az ágak halkan és nedvesen roppantak. Kényelmesen a dőltem hátra miközben kihúztam a kardomat, vártam az a valami is várt. Aztán elő ugrott a bokor árnyainak takarásából. Hegyes fogak, karmok, éhesen villogó szemek. Előre tartottam a kardot, ha egyenesen nekem ugrik, akkor halott.

- Tegye le! – hallottam üvölteni a már jól ismert hangot. Oldalra pillantottam, láttam, ahogy démon kiolvad a fák takarásából. A kabátját otthon hagyta, így most csak a díszes nyaklánc volt rajta meg a fekete bőrnadrág.

- Menjen már el innen! Ne... – morgás, és a dög máris lendül előre, felém. Naná hogy a gyengét szemelte ki magának. Tövig mártottam bele a kardom. Hallottam, ahogy a koponyacsont reccsenve engedi, hogy a penge belekóstoljon az agyba. Abba az agyba ahol megszületett az a gondolat, hogy engem levadász majd. Hát sorry nem jött össze. Az állat hozzá préselt a fához a ruháim már megint csurom véresek voltak... Most már mozdulni se bírtam. – Mondjuk annyit, segíthetne, azzal hogy kiszed innen.

- Remekül elboldogulsz nélkülem is.

- Eddig annyira...

- Eddig.

- Legyen szíves. – az ezüst szempár dühösen villant rám. De akkor se mozdult. Köszönöm szépen, a hatalmas és erős megmentőm. Háromszoros hurrát, és tapsvihart neki. Hirtelen mozdult meg szinte elmosódott az alakja a szemem előtt. Előre lendült, de nem felém, hanem a másik bokor irányába.

- Hé! Én nem...

- Jelenleg ott van a legnagyobb biztonságban. – a dögre pillantottam, amelyiknél szép lassan beállt a hullamerevség.

- Nem tudom de, én ezzel tudnék vitatkozni.

- Én viszont nem. – hallottam a hangját dulakodás hangjai közepette. Egyre jobb.

- Mi az amivel, éppen püfölik egymást?

- Annak a nősténye, amit az előbb kinyírt. – remek, szóval nem is kaja lettem volna elvileg, hanem nászajándék. Én a szerencsétlen kislány. Nem fogok könnyekig meghatódni. Valami belecsapódott a fába, és láttam hasonló, állatott lecsorogni a fáról, mint amilyen engem nyomott oda. Majd az a példány, ami engem tartott fogva megmozdul. A démon pedig lepillantott rám.

- Szerencséje volt hogy erre jártam.

- Én az ilyesmit inkább követésnek mondanám. – halványan elmosolyodott, ahogy az arcomat fürkészte.

- Most már hisz nekem, ugye? Nincs túl nagy esélye idekint. – sóhajtottam, és felpillantottam az égre. Felkacagott, és borsódzott tőle a hátam. Miért akar kiütni mindenféleképpen. Férfiak mindegy forma. Megint szemre vételeztem, a fekete haj hozzátapadt a koponyájához, a szarvai így egyértelműbbek voltak, hogy ott van. Olyan volt, mint a kosoké legalább is hátulról pedig csak simán hátra hajlott.

- Jól van... – morogtam kedvetlenül.

- Visszajön velem, és nálam marad, addig ameddig felépül?

- Van más választásom? – széles mosoly, az ezüst szempár is csak jó kedvűen hunyorog.

- Nagyon nincs más. – újabb somoly.

- Kúráljon ki és engedjen vissza minél hamarabb a városba. Tudni akarom, hogy vannak az embereim.

- Én inkább, társaknak mondanám őket.

- Nem mindegy?

- De mindegy. – dudorászta miközben a félvállára dobott, minden szó nélkül. Egy pillanatra még levegőt se tudtam venni. A válla pont beleállt a gyomrom közepébe.

- Muszáj így...

- A lába nem bírná. – megint csak dudorászó hang. Mit vétettem egy démon, aki dudorászik. Ha énekelni kezd, nem tudom, mivel fogom betömni a száját, de végül is a cél szentesíti az eszközt. – Kapaszkodjon. – épp próbáltam volna kipréselni a „még is mibe” mondatot, de már nem volt időm, neki lendült az éjszakai erdőnek, felettünk dörgött az ég és körülöttünk szakadt az eső. Engem még is az illata zavart... Nagyon finoman, éreztem valamit... Valamit, ami a vér finom fémes ízével vetekedett, talán rózsa... Vagy valami finomabb, én a rózsára mertem volna esküdni. De hol találni az erdő közepébe olyan rózsamezőt, meg olyan démont, aki képes a fentebb említett mező közelébe menni. Ami rossz nem szereti a virágot, ez van.

Világ végi party

A hó, mint mindig télen szokás szerint szakadt, a Norvégia legészakibb felén, álló kastélyon kívül. A fenyves zúgtak körülötte, és zöld fejüket rázták, mintha egy modern kori rock banda húzta volna a fülükbe a muzsikát. Lehet hogy így volt, ám az, ami ezt okozta az csak a szél volt. Mely fütyülve húzott el, a fekete tornyok között. Az ablakok sárga szeme álmatagon bámulta a távoli sötétséget, valahol a távolban kinyílt a kapu, és egy koromfekete batár léptetett be rajta. Ugyan ezt a batárt, később még hasonló fekete járművek követték, mintha ez egy szabvány lett volna. Talán az is volt... Ezt igazából, csak a kastélyon belül élők tudták.

A kastély belseje. Igen, a díszítés magért beszélt. Ezüst és kék szalagok, díszek minden felé. A bálterem szintén a földszinten, melyből most halk zene szűrődött ki, mint valami másvilági álomba illő dallam. A hegedű és a zongora, mintha csak egymásnak válaszolgatott volna, majd valamilyen más csilingelő dallam, és bekapcsolódott és szerteforgácsolódott a nyüzsgéssel megtelő levegőben. A főlépcsőn, minden vendéget, egy – egy lakáj fogadott, hölgyeket, ifijaka, és házastársakat, egyaránt. A hintók, más egyéb járművek felsorakoztak a ház jobb oldalánál. A kastély mind eddig néma termei viszont lassan benépesültek, mintha egy csapásra élet költözött volna a falak közé, melyek mindeddig csak álmok voltak, egy zűrös alkoholtól bűzlő álomba. A sötét falak között nevetés és vidámság verte fel tanyáját. Majd a fő lépcsőn váratlanul lobbantak fel a gyertyák, a legtöbb ismeretlen csodálta az eleven fénnyel villogó lángokat. Kastély lakói végül a lépcső fordulójában hirtelen bukkantak elő. A sort egy pár vezette, egy magas karcsú fekete hajú nő, kinek szeme aranysárga színekben játszott, és elő kelő fekete öltözetet viselt, a démoni jelenés neve Kala de Winter. A fekete kesztyűbe burkolt kezek, egy barna hajú fiatalember kesztyűbe burkolt kezébe kapaszkodtak. A barna haj, mely most fekete selyem szalaggal volt hátra kötve, a szemei kíváncsian fürkészték a tömeg, a fekete felöltőt és pantallót mintha csak rá öntötték volna, Richard Arcane Kala hitvese. A bálteremből halkan felbúgott az orgona. Amint az első pár elérte a lépcső közepét, következett a következő pár, hiszen utánuk jövők ujján, is ott fénylett az az apró arany gyűrű melyet összetartozásuk jeleként viseltek. Az úr sötét barna haja a majdnem fekete szemekbe hullott, ám elődjével ellentétben az ő ruhái burgundi vörösek voltak, Richard másik testvére Wolland Arcane. Akárcsak az oldalán lépkedő szépségé, kinek márvány fehér arcát, vérvörös hajkorona keretezte, és a fehér arcból, sötétzöld szempár mérte végig a jelenlévőket, az „angyal” neve Myra de Winter. Mintha keresett volna valakit vagy valamit. Ám itt még a kastély urainak vonulása nem ért véget. Két szőke, ember lépett ezúttal a fekete bársony szőnyegre. Az egyik fiatal lány, ki leginkább a mellette haladó férfira hasonlított. Ők ketten testvérek voltak. A bal oldali férfiú hófehér ruháját kék hímzés díszítette. A mélykék szempár szinte már fennkölt felsőbb rendűséget tükrözött. Arzen de Winter világi életében ilyen is volt, ellenben az oldalán lépkedő testvérével, Merry de Winterrel, aki a de Winter család legfiatalabb tagja volt. Egy újabb páros lépett ezúttal elő. Tökéletes másolata az előbb érkező fiatalembernek, bár neki aranyszín szemei, mint két életre kelt gyertyaláng villogtak a halvány félhomályban, és aki vele tartott lefelé a lépcsőn, egy barna hajú hölgy ezüst szemekkel, és akárcsak mint kedvese éjfekete ruhákban. Végül pedig egy újabb vörös hajú tünemény érkezett, kinek haját kontyba fogták a cselédek, Madeleine de Winter, és ezüsthajú társa Ryan Valois. Tetőtől talpig koromfeketében szintén. Ez a hosszú sor tehát a de Winterek jellemzése volt... Lett volna, hiszen egy de Winter még így is végére maradt. A gyertyalángok újfent meglobbantak, amikor egy magányos alak toppant a lépcső tetejére. Ellenben a többiekkel mélykék ruhát viselt, barna haját nem tekerte kontyba, hanem csak hagyta, hogy szabadon omolj vállára. Fehér nyakát fekete sál takarta, a barna szempár élettelenséget tükrözött, míg csipkéből szőtt ruhájában lelépdelt a kőlépcsőkön.

- Üdvözlöm önöket hölgyeim és uraim.

Egy apró mosoly villant meg az ajkán, ahogy a vendég seregletet figyelte. Halvány rózsaszínes ajkai közül egy pillanatra elővillantak a szemfogai. A márvány fehér csipkébe bújtatott kezek a bálterem felé intettek.

- Azért jöttünk ma ide, hogy méltón elsirassuk, az óévet és vígan üdvözöljünk egy újat, mely most már hamarosan kezdetét veszi. Az emberi világ ünnepel, akár csak a szellemi világ is, éppen ezért kérlek benneteket, hogy bátran vegyétek birtokotokba a báltermet, mely ezen az éjszakán, elysiumnak számít.

Dobbanó léptek, melyek átlépték, a terem küszöbét. A nő arcán egy apró mosoly jelent meg.

~Kárhozott gyermekeim.~

- Valóban azok lennénk? – a mély hangra figyelt mely a fülébe súgta a szavakat. A barna szempár elkerekedett, amint megpillantotta a háta mögött álló. Fekete ruhás alakot, aki mint mindig nem törődött az ünnepi öltözettel. Bőrkabát, fekete farmer, és fehér ing természetesen, nyakkendő nélkül. A fekete haj zuhatag alól elővillantak a parázslóan zöld szemek, és a keskeny ajkak mosolyba húzódtak.

- Henrik?

- Igen hölgyem. Örülnék, ha csatlakozna hozzám, annak ellenére, hogy azok vagyunk amik. A halál hírnökei. – egy vörös rózsaszálat nyújtott a hölgy felé, miközben a zöld szempár egy pillanatra, a halvány rózsaszín ajkakra vándorolt. A nő csengő nevetés hallatva belekarolt, és jobbjával vette el a virágot.

- Meg lepett a megjelenése uram, egy fejvadászt nem mindig engedünk be eme kapukon.

- Akkor talán én lehetek a kivétel, aki erősíti a szabályt?

- Egy éjszaka erejéig miért is ne? Hiszen valaha mindketten emberek voltunk.

- De csak voltunk. Mi mások vagyunk, és ne emlegessük az embereket ide, hiszen mi már régen nem vagyok azok. Ugyanúgy ahogy senki más sem ebben a kastélyban.

- Gondolja, hogy hívnék ide embereket? Ön minden bizonnyal viccel. De talán most ajánlottabb lenne a többiekkel tartani különben, még nélkülünk köszöntik az eljövendő évet.