Akárhogy is volt valójában. Este kilenckor a házellőtt álltam az Árnyak könyvével a kezemben, és egy jó erős fényű zseblámpával a zsebemben. Fehér ruhámat lecseréltem (egyébként is utáltam a fehéret). Sokkal kényelmesebb volt talpig feketébe öltözni így nem voltál olyan feltűnő az éjszaka forgatagában. Egyébként is a fekete az éj színe, beleolvad a megváltó éjszakába, eltakar és megnyugtat. Álomképekkel lelkesít, hogy másnap legyen erőd újra kezdeni a harcot önmagaddal és az egész tetves világgal. Finom tapintású fekete szövet ölelte a bőrömet, mint ha csak egy második bőr akart volna lenni. Mielőtt valaki fejében megfordul, nem vinil cuccot húztam csak annyira tapadós ruhát amiben rendesen tudtam mozogni. Az oldalamon fénylett a pisztolytáska. A csukló szorítómban lapult még két-két tőr. Fekete bőrkesztyűt viseltem, amibe kisebb pengék voltak beleerősítve verekedésnél nagyon jól jöttek. A bakancsom szárába is rejtettem egy-egy pengét, véletlen eshetőségre. Mindig első az alapos felkészülés. Egy temető valljuk be nem egy veszélyt, rejt magában. Ha meg az ember egy mágussal lejt be, akkor meg pláne jobb óvatosnak lenni.
Dorina pontosan akkor fékezett le a házam előtt, amikor az órám mutatója a kilencesre ugrott. Becsusszantam a hátsó ülésre. Louis az anyós ülésen foglalt helyet. Fekete pólót és fekete farmert viselt. Egy nagyon vastag feketekönyvet tartott az ölében. Igen remek mindketten egyen feketében voltunk. O pardon... mind hárman. Dorina se öltött világosabb színeket.
- Jó estét. – köszöntem. Jól meg szokott kimért hang, amiről tudtam, hogy pipásítja a hőn szeretett mágusunkat.
- Szia Sissi. – hallottam Dorina hangját. Louis csak biccentett. Dorina elindult. Már a külvárosban jártunk, amikor felénk fordult. – Tisztázzátok a haragotokat világos!
- Mit? – kérdeztük egyszerre. Jó volt így egyszerre játszani a hülye gyereket.
- Louis, Sissi reggel óta haragszik rád. – mondta tárgyilagos hangon, mintha csak egy béketárgyaláson lennénk. Louis-ra meredtem láttám az arcát a visszapillantóban. Épp kipillantott az ablakon, az arca haragot tükrözött. Először láttam Louis-t ennyire dühösnek és ez egy kicsit rám ijesztett. Az arc vonásai megkeményedtek, és mintha minden élet kihunyt volna az ibolyaszín szempárban.
- Dorina mondtam már neked, hogy nem akarok erről a témáról beszélni. Főleg nem ma éjszaka. – Dorina leparkolt az útszélére.
- Idefigyeljetek. Ha nem működtök együtt, és nem beszélitek meg a dolgaitokat akkor nem sikerül megidéznünk őket. Ki kell, hogy béküljetek. - Dorina másik erős oldala a makacssága, ami időnként az idegeimre megy.
- Sissi kapta fel indok nélkül a vizet. Nem tettem ellene semmit. Meg egyébként is, te is tudod, hogy miért nem... – Louis mintha egy kicsit zavarban lett volna. Egy újabb kinyomozni való ügy. Bár szerintem ez könnyebb lesz a kelleténél.
- Levegőzök egyet, amíg ti rendezitek a dolgaitokat.
- Dorina ezt nem lehet úgy elintézni, hogy: hoppá bocs de tévedtem nem kellett volna kiabálnom veled. – mondtam. Louis szemei rám villantak épp akkor, amikor a visszapillantóba pillantottam. Oldalra kaptam a tekintettem. Már csak az ajtó csapódást hallottam. Dorina komolyan ki akart békíteni minket. Mindenki összeesküdött ellenem? Tettem fel magamban a kérdést, amire a válasz természetesen igen volt. Louis hátra fordult amennyire a biztonsági öv engedte.
- Miért húztad fel magad reggel? – konokul bámultam ki az ablakon. Ugyan akkor éreztem Louis tekintetét az arcomon, amitől libabőrös lett a karom. Éreztem, ahogy gyöngéden pillant rám, ahogy a tekintete az arcomat pásztázza, várva a válaszomat. Lehajtottam a fejem nem néztem rá. – Nem voltak hátsó szándékaim...mert... Most inkább ne beszéljünk róla. De hogy tudd én már megbocsátottam neked. – A hangja teli volt egy nagy adag megértéssel… úgy beszélt hozzám mintha, valamilyen megérthetetlen szál fűzne össze minket… talán szeretett. Visszafordult és ezután hosszú kínos csendkövetkezett, mint a rossz romantikus regényekben. Rémes volt, és egyben őrjítő, hogy a franciák ennyire nyálasak. Nem rosszból de sokszor képesek azt is kimondani, ami igaz. Most kábé ez történt hittem Louis-val mert pillanatnyilag nem igen tehettem mást. És mert tényleg valahol neki volt igaza. Tapló voltam vele reggel… igen én és a felébredő lelkiismeretem… Nem csinált azon kívül semmi mást, hogy egyszer - kétszer belemászott a fejembe. Na jó akaratom ellenére tette, de azért, hogy megmentse az életemet. De ez engem akkor is sértett és végső soron nehezteltem rá. Valahol talán igazam is lett volna, ha nincs ennyi ellenérv. De ez mind minek tudható be? Hogy a szüleim igen szűk látókörűek voltak, és hasonló kép akartak engem is nevelni, csak hogy történt velük valami, amire még én se emlékeztem csak annyira, hogy a házunk körül sárga szalagokat sodrott a szél a nagyanyám pedig csak annyit engedett látnom a házból, hogy a redőnyök le vannak húzva. Aztán elvittek. De ezek után semmi sem maradt. Nem emlékeztem, hogy jártam -e benn, avagy nem, csak az utolsó pillantásra. Szerintem nagyon hosszú idő telt el, az órám szerint egy-két perc lehetett csak, de nekem ez évezredeknek tűnt. Rossztársaságban ugyebár egyáltalán nem repül az idő.
- Sajnálom Louis. – suttogtam. Láttam a szemét a visszapillantóban megértően csillogott. Kezdtem magam rosszul érezni. Jött az a gondolat, hogy lehet, hogy mindketten vétkesek vagyunk.
- Semmi baj. Nem, muszáj, hogy a tanítványom maradj. Habár a vének tanács így határozott. – Louis szinte beleegyező hangon beszélt úgy, mint aki tudja… igen vesztettem és ezt elfogadom. Nem bírtam az ilyen hangnemet elviselni.
- Az egy álom volt. – mondtam cáfolásként, habár nyugodt hangsúlyom elárulhatott volna, de most ez így csúszott ki a számon. Igen… most le kellene állnom, valaki egy zsákvarró tűt és egy jó erős cérnát legyen szíves. Miért? Azért mert valamivel be kell varrnom a számat.
- Nem az egy asztrálsík volt. Az a hely egyfajta menedék a léleknek, ha valami nagy fájdalom éri. Én legalább is így tapasztaltam. – Louis úgy néz ki imád velem vitázni. Akkor rám sem lesz panasz.
- Akkor a nagyanyám halála miatt voltam ott?
- Lehet az is, lehet más is.
- Értem akkor itt rekesszük be a beszélgetést. Szólj Dorinának, hogy végeztünk. – Louis rátenyerelt a kocsi dudájára, ami szinte átmetszette a levegőt. Nagyon igyekezett normálisnak látszani. Nem alkalmazott semmilyen eleme beli távközlést, vagy eleme trükköt, habár ahogy ismertem képes lett volna rá. De azért ezen mosolyognom kellett, hogy egy mágus ennyire törje magát ráadásul miattam. Hízelgő nagyon hízelgő... de akkor sincs ezzel esélye. Dorina beszállt a kocsiba.
- Hány halottat kell elintéznünk? – kérdeztem. A lelkem mintha könnyebb lett volna valamivel.
- Hármat. – mondta Dorina. – És el se kezd!
- Mi a különbség a fekete és a morbid humor között? – Dorina türelmetlenül horkantott. Louis érdeklődve pillantott rám a visszapillantóból. – Fekete humor 10 halott egy koporsóban, morbid: egy halott 10 koporsóban. – most még én sem nevettem a faviccemen. – Mi lesz, ha nem sikerül? – komolyabbra fordítva a szót. Elvégre valójában erre voltam kíváncsi.
- Sikerülni fog. – mondta Louis.
Tizenegy óra körül járt mire bejutottunk a temetőbe. Nem volt nehéz megtalálni a sírokat. Mindhárom síron magasan álltak a koszorúk.
- Melyiknél kezdjük? – kérdeztem.
- A legöregebbnél. – mondta Louis. – A hulláknál még a napok is számítanak. Egyiptomban a mesteremmel megidéztünk egy óegyiptomi fáraót, rémesen idióta volt. Reálisan sem tudott gondolkodni.
- Miért szerinted mi a reális? – kérdeztem.
- Befejeztétek már? – Dorina zsörtölődve villantott felénk az elem lámpával. Mintha csak még mindig marakodó gyerekek lennénk Louis – val. Hunyorogva fordultunk el a fénytől.
- Igen. – mondta Louis.
- Nem akarok akadékoskodni, de ha...
- Sissi ne fesd az ördögöt a falra. – nehezemre esett befognom, de muszáj volt. Itt ők domináltak, én csak megfigyelő voltam.
Az éjszaka hűvös volt, amilyen meleg volt a nappal most olyan hideg volt az éj. Legalább nem gyulladtam meg. Az első sírt nehezen sikerült megtalálni. Körül álltuk, Dorina karddal kört rajzolt a sír köré, és belekezdett a halott idézésbe. Olyan volt, mintha valami forró párával teli völgybe sétáltam volna bele. Alig kaptam levegőt, és már-már majdnem kiléptem a körből, amikor Louis elkapta a karom, és visszarántott. Francba miért nem hagyott lelépni. Így ment ez egy-két percen keresztül, amíg meg nem mozdult a föld a sírközepén. Először csak pulzált a kör mentén, azután megrepedt a sírhant közepén, mint valami burok. Egy kéz nyúlt ki belőle még nem indult oszlásnak habár igen sápadtaknak látszott. A karokat követte a fej a törzs és az alsó végtagok. Az öltöny, ami a zombin volt (még kis jó indulattal sem tudnám másnak nevezni) tiszta mocsok volt. Zöld szemek pillantása végig futott rajtunk. A töri prof volt az első áldozat Alexander Huge.
- Kik vagytok? - hörögte. Már most alig volt valami a hangszálaiból. Kíváncsi leszek arra, hogyan hallgatjuk ki a többieket.
- A nevem Dorina Swam.
- Hmm...Dorina ismerős vagy... Nem találkoztunk mi már valahol?
- Egy kovenhez tartoztunk.
- Téged nem láttalak. – fordult felém a zombi.
- Veronica d’Silvyan.
- Oh! Az a csinos kis felügyelő, aki átvizsgálta a lakásomat? Remélem tetszettek a dolgaim. – lehajtottam a fejem a zombi előtt. Tehát látta, hogy mit kútászkodtam össze se baj. Ez csak egy hulla, ha támadni fog, akkor még visszaküldhetjük. Nem mertem felemelni a fejem. Féltem rettegtem, és a hullaszag sem segített valami túl sokat.
- Igen az. - úgy nézett ki, hogy a lelke, amikor megérkeztem, még jelen volt. – És igen nyomot kerestem... de nem találtam.
- Ha éltem volna... – Louis-ra esett a pillantása. – Louis barátom, hiszen te vagy a...
- Alex ne most. Mond el nekünk, hogy ki volt a támadód.
- Egy csuklyás alak, a küszöbön állt, betört a lakásomba...és utána semmire sem emlékeztem. Nem tudom, hogy ki volt. Olyan volt mintha a pokolból jött volna. Nem tudom. Annyira emlékszem még, hogy rám mutatott, aztán már másra nem. – szemöldök ráncolva néztem rá.
- Milyen szemei voltak? – kérdeztem. Igen... ha vámpírt említ, akkor már minden-mindennel összefügg, és máris indulunk vámpírra vadászni. Lehet rasszistának nevezni, de még hulla és hulla között, is van különbség. A vámpír példának okáért élő halott... De halott, és pont. Nem dobog a szíve, nincs lelke stb.
- Nem láttam pontosan. – mondta. – De ha láttam volna, akkor se biztos, hogy emlékeznék rá. Az arcába volt húzva a csuklyája. Alig emlékszem már a merényletre. Rengeteg idő telt el. – Louisra pillantottam. Ökölbe szorított kézzel állt a sírhant mellett, és kérdőn pillantott Alexander szemébe. Hogy bírt egy általán a szemébe nézni? Nem értettem, hiszen az oszlás illata, mint valami kellemetlen nehéz lepel borult ránk. Az én szemem már majdnem könnyezett, a bűztől ő pedig mint holmi megtestesült türelemmel állt, és várta a válaszokat.
- Biztosan nem emlékszel semmire. – a néhai Mr. Huge, megrázta a fejét, majd pár percig gondolkodott, és megint megrázta a fejét.
- Dorina... – Louis Dorinára pillantott, aki csak bólintott, és Alexanderre szegezte kékszemeit.
- Visszaküldtök?
- Jogod van, ahhoz hogy békében nyugodj. – suttogta Louis. – meghajolt felénk. A maradék arc izmaival kényszerszerűen elmosolyodott. Tudomásul vette, hogy vissza kell mennie, bár éreztem a vágyakozást. Mintha csak maradni szeretett volna. Na ha maradni akart volna azt nem tette, volna zsebre.
- Áldottak legyetek. – Lefeküdt a földre. Dorina, és Louis megfogták egymás kezét Alexander felett, majd a tenyerüket lefelé fordították.
- Nyugodj békében. – suttogta Louis. Alex biccentett, még egy utolsót. Mintha csak azt akarta volna megígérni, hogy igen úgy lesz, ahogy Louis is mondta, és békében fog nyugodni. Olyan volt, mintha megnyílt volna alatta a föld. Lassan elsüllyedt, és a föld borított rá újfent szemfedőt.
- Nem tudtunk meg sokkal többet.
- Nem többet tudunk, mint eleinte. A leveleket azért írják, hogy félre vezessenek minket. -mondta Louis. – De viszont, Alex és köztem nem volt mindig felhőtlen a viszony. Sőt sokszor gyűlöltük egymást.
- Az ő levelében a gyűlöletet kérték. – mondtam. – Köze volt hozzád. Ellenben a mi kis démonunkról csak annyit tudunk, hogy csuklyát visel. Ki kell kelteni a másikat is.
A következő sír nem messze állt Alexétől. Szintén megcsináltuk az előző szertartást ezúttal az én könyvemet használtuk. Gabriel kimászott a sírból kábé, úgy ahogy Alex is az előbb. Elhangzott a párbeszéd is.
- Akkor eljött az ideje annak, hogy ássunk. – Louis kezébe vetette az egyik ásót, és belenyomta a földbe. Szembe álltam vele és én is ásni kezdtem, Dorina is jól bánt a csákánnyal. Gyorsan kiástuk a koporsót. Ez tényleg piszkos meló volt. Valamiért kezdtem nem irigyelni a sírásókat. Louis kinyitotta a koporsót, megcsapta orrunkat a hulla rothadó bűze...
- Ennek aztán van bukéja. – mondtam. Dorina és én a hullára néztünk. A szemei le voltak ragasztva, az arcán rózsapír ékeskedett tisztára úgy nézett ki, mint holmi élő halott. Közelebb hajoltam a halotthoz nem törődve kellemetlen szaggal, kívül semmi nyom nem volt. Megvizsgáltam a körmeit. Semmi nyoma nem volt annak, hogy menekült volna valami elől...Vagy, csak akik kipucolták egy kicsit hullát, azok végeztek túl jó munkát. A száját is összevarrták így semmi értelme nem volt annak, hogy belenézzek a szájába.
- Találtatok valamit? - kérdezte Louis a sír egyik sarkába szúrta az ásót és oda jött hozzánk.
- Semmi nyom. – mondta Dorina.
- Hát kívülről már megvizsgáltuk őket. Most jöjjön ugyanaz belülről. Louis van nálad kés?
- Bicska jó lesz?
- Tökéletes. – odadobta nekem a bicskáját. Egyszerűen csak felvágtam a hulla hasát, természetesen műtős kesztyűben nyúltam csak hozzá. Dorina megütközve nézett rám, és a szája elé emelt egy zsebkendőt. – benyúltam a hulla hasába vágott résen. A rothadásnak indult emberi belek szaga helyett, ami az égett emberi húséhoz képest nem mondható parfüm illatnak de valamivel kellemesebb – én az utóbbit éreztem a hulla gyomrából felszállni. Undorodva tántorodtam el a koporsótól, egy marék hamu maradt a kezemben. Ezt nem a hullaházban csinálták vele. Ott még meg kellett lenniük a belsőségeknek. Akkor még is ki volt, aki így elintézte a beleit.
- Isten... – suttogta Louis.
- Én se mondhatnám jobban. – suttogtam. – Elégtek a belső szervei. Ez mindent megmagyaráz.
- Valaki közeledik. – suttogta Dorina. – Még egyelőre messze jár de, sietnünk kell. – aggódó kék szemekkel pásztázta a temetőt... a sírtömböket. Én nem láttam és nem hallottam semmit. De valóban kínos lenne, ha valaki ilyen idő tájt ilyen helyzetben kapna el minket.
- Majd én elintézem ti, addig tegyétek rendbe a hullát. – kimászott a sírból és bele veszett az éjszakába. Visszatettem a marék hamut. Tűt és cérnát kezdtem keresni a zsebemben.
- Hagyd csak. – csettintett Dorina mire a hulla gyomra magától összezárult.
- Kösz. – lehúztam a kesztyűimet, és a zsebembe tömködtem. Az első adandó alkalommal majd kidobom egy kukába, a ruhámat pedig egy alapos mosásnak fogom kitenni. Kitéptem a földből Louis ásóját, és kidobtam a gödörből. Lezártuk a koporsót, egy keresztet rajzoltam a fedelére. Dorina addig kimászott a sírból. Engem pedig kihúzott belőle.
- Köszönöm akkor temessük be. Tartsd a zseblámpát. – Ásót ragadtam és elkezdtem visszadobálni a földet a koporsóra. Az első rögök súlyos puffanással záporoztak a fekete koporsóra. Louis elkapta hátulról a karomat.
- Majd én befejezem. – suttogta. – Ti addig pihenjetek egy kicsit. – Dorinával mintha csak parancsra cselekednénk, elindultunk a sírkert kapuja felé.
- Mi a véleményed Louis viselkedéséről? – kérdezte Dorina amikor a temető kapujába értünk.
- Udvarias. – mondtam vállat vonva. Tényleg nem volt több csak pusztán udvarias.
- Nála kellene maradnod éjszakára.
- Ne menjek egyből feleségül hozzá?
- A saját érdekedben gondoltam. Különben...- fenyegetően nézett rám. Felnevettem. – Louis...
- Figyelj ő rendes meg minden de...
- Ne tagadd le. – a sötétben is láttam, hogy hatvannégy foggal vigyorog. Nem szerettem, amikor ez megy. Nem szerettem Louis-t nem tetszett... Legalább is úgy még nem.
- Tudod mennyire, utálom, amikor ezt csinálod! – kiáltottam fel. – Zsaru vagyok, nem lennék jó neki.
- Soha nem szoktál oda figyelni mások viselkedésére.
- Ne beszélj a szívemre.
- Jó-jó majd ő elmondja, ha akarja.
- Végeztem, mehetünk. – amikor meghallottam Louis hangját mögöttem kis híján ráfogtam a stukkeremet. Kíváncsi voltam vajon mennyit hallott. Kiléptünk a kapun, és alig telt bele pár perc máris a Waterloo roadon voltunk.
