3.fejezet

Rossz érzéseim voltak. Amik kis híján teljesültek. Az ajtóm nyitva volt, ma reggelre volt egy korán kelő tolvajom. Óvatosan átléptem a küszöböt. A kezem ökölbe szorult, ütésre készen, mint mindig, nem bíztam emberekben és ebben igazam volt. A nappalim ugyan olyan rendezett volt, mint eddig. Kicsit furcsa volt hogy nem forgatta, fel. Bármi is kellett neki az emeleten volt. Ruha tolvaj, na ne akarja ezt nekem bemesélni senki. A nagyanyámtól örökölt könyvön, és a fegyvereimen kívül semmi sem volt odafent leszámítva a ruháimat. Flint is a kalitka rúdján ült, és még a fejét a szárnya alá bújtatva aludt. Becsuktam az ajtót, olyan halkan amilyen halkan csak tudtam. Valaki volt a házban, jobb, ha nem hívom fel arra a figyelmet, arra hogy haza értem babám kapj el ha tudsz. Elindultam felfelé az emeletre. A sarkon torpantam csak meg, utáltam az ilyen helyzeteket, kitudja mi lehetett a folyosó sarok mögötti felén. Mély levegőt vettem, és egyetlen könnyű mozdulattal léptem ki a sarok mögül. Egy betörő állt a szobám ajtaja előtt. Tetőtől talpig elegáns anyagokba burkolva, bársony, selyem... Egyik sem jár így. Fegyvereim bent voltak a hálóban, nem maradt más, mint a puszta ökölharc, meg persze nagy segítségemre lett volna még az a váza, ott az egyik polcon. Úgy is mindig csak porfogó volt most legalább hasznát is vettem volna. Akár még az esélyeimet is felmérhettem volna vele. Nem maradt tényleg más csak az öklöm. Nem vagyok ijedős kislány az öklöm is merem használni ha kell.

- Elnézést uram. – mondtam acélos hangon. Olyan volt, mintha egy nehéz fiúval, vagy maffia főnökkel beszélnék. – De tűnjön a házamból! – nekem ugrott késsel a kezében. Vágott, viszont a lendülete majdnem magával és sodorta arra kellett figyelnie nehogy elvágódjon. Késsel a kezében pedig elég ciki lett volna, ha eltaknyol előttem ... Hátrébb ugrottam, az ujjaim az asztalon álló váza köré csavarodtak. Még is csak jó volt hogy ott volt. A háta mögé kerültem, és mikor egyenesedett volna fel, teljes erőből fejbe vágtam... Pontosabban tarkón vágtam a vázával. Tudtam, hogy most szó szerint csillagokat lát a szemei előtt táncolni, hiszen a támadásom a látóideg helye „feletti” részt érte. A pillanatnyi szünetet kihasználva, belerúgtam a hasába tompa puffanással rogyott a padlóra. Francba még mindig mozgott és csak úgy szorongatta a kését. Mintha az élete függne tőle. Az arcát csukja takarta, nem láttam semmit, még a kezére is kesztyűt húzott, minden bizonnyal szép tiszta munkát akart végezni, csak azt nem tervezte be, hogy közben esetleg haza érkezek, és rajta kapom. Pech... pech pech de még hogy mekkora pech. Lenyomtam a földre. Rávágtam teljes erőből a csuklójára. A kés kiesett a kezéből, végre sikerült lefegyvereznem. Hátra húztam mindkét kezét. Megpróbált megfordulni. Csak a fejét fordította hátra. Behúztam neki. A padlóra vágódott, és nem kelt fel a kést zsebre tettem. Összekötöttem a kezét és betettem a kocsim csomag tartójába, az egész pasit. Mi a hátránya annak, hogy nem fogoly szállításra lett kialakítva a Fordom. De inkább a csomagtartóban, mint hogy itt lihegjen a nyakamba.

Átvettem a ruhám, magamhoz vettem a fegyvereimet, és az Árnyak könyvét aztán elindultam, az irodába. Kicsit gyorsabban hajtottam, talán nem volt igazam? A lehető leghamarabb meg akartam szabadulni, csomagtartóm tartalmától. Csak az őrsön vettem ki a ma reggeli fogásomat. Lehetőleg úgy hogy a lassan szállingózni kezdő kollégáknak ne tűnjön fel. Már magánál volt ezt nevezem. Féltve őrzött arca most felém fordult. Hulla fehér volt a bőre, sárgás szemek meredtek rám az arcából, a haja fekete volt és kócosan omlott a vállára. Rám sziszegett, ahogy kinyitotta a száját tűhegyes szemfogak villantak felém, egy könnyed léghullám következtében szerte foszlott az orrom előtt. Döbbenten álltam az üres csomagtartó előtt, a ujjaim továbbra is elszántan markolták a levegőt. Éreztem, ahogy a körmöm beleváj a húsomba, ahogy az írva vagyon vékony csíkban vér csordul ki szorosra zárt ujjaim alól. Mi a rohadt franc volt ez? Vámpír? Voltak szemfogai, eltűnt előlem, már pedig a nap felkelt régen. Talán még sem az volt, amit feltételeztem felőle? Igyekeztem csak hallucinációnak betudni az egészet. De persze valahol mélyen tudtam, hogy nem képzelődtem, és ez az érzés egyre erősödött, hiába próbáltam magam elfoglalni különböző dolgokkal a nap folyamán, ott motoszkált az agyamban.

A napom a fentiekből eltekintve is csak nyomozásból állt. De délután fordult a kocka. Kettő körül belépett hozzám a főnököm. Ronda barna öltönyt viselt, ocsmány barackszín nyakkendővel. Merje valaki még nekem azt mondani, hogy ne hányam le indulásból. Sunyi fekete szemei rám szegeződtek. Remek már megint én leszek valamiért a bűnbak, íme a tény, hogy miért nem jó, jónak lenni a szakmádban. Bizonyos határ felett már mindent tőled várnak el, és mindenért te vagy felelős, de a felettesed is mindig ott van, és ő csak mereszti a seggét ameddig, te ki mégy terepre, játszadozni a veszéllyel, a halállal vagy éppen csak néhány állig fel fegyverzett maffia taggal.

- Gyere beszélnem, kell veled. – mondta. Most aránylag nyugodt volt, csodálkozok én? Alig kerekedett el a szemem. Elindultam a nyomában az ajtója felé. Egy másik férfi sziluettjét láttam kirajzolódni az üvegajtó mögött. A főnököm benyitott és nyitva hagyta számomra az ajtót. Udvariasság volt? Másnak annak tűnhetett, szerintem, csak megjátszotta a tökéletes főnököt, mint mindig, ha egy kuncsaft házhoz jött. Én is beléptem a vidám sárgás színű irodába. Az összes iroda közül ezt gyűlöltem a legjobban. De amint becsukódott mögöttem az ajtó máris érkezett az újabb meglepetés. Ki volt a főnökömnél, na ugyan ki? Nem más, mint Louis d’Ronsard személyesen. Rá meredtem ő pedig visszanézett rám. Fehér inget viselt és kék farmert, amihez barna cipő társult. Átlagos cuccok egy átlagos napon, miért volt nekem ezzel kapcsolatban nagyon rossza érzésem. Bár így végig mérve az öltöny még mindig jobban állt neki. A pisztolyom fölé emeltem a kezem, égtem a vágytól, hogy bele küldjek pár golyót, a szememben mindenesetre gyanúsítottnak számított. Mi a francot keresett itt?

- Hagy, mutassam be az úr itt Louis d’Ronsard. Mit is mondott mi a foglalkozása...?

- Spiritiszta. – mondta nyugodt hangon. Na persze... Louis kezet nyújtott nekem. Most már, muszáj volt kezet fognom vele. Meleg volt a keze, és legszívesebben el sem engedtem volna. Valamiért jó volt belekapaszkodni, a kezébe, legalább is volt olyan jó, mintha a pisztolyomat markolásztam volna. Felpillantottam a kék szemekbe. Bűbájt szórt volna rám, épp itt? Na azt nem hinném, még itt se mer vagánykodni a tehetségével, egyetlen rossz mozdulat a részéről, és az ő feje bánja.

- Az mindegy. – mondta Davis. – Miss. Sylvian. Mr. d’Ronsard azért jött, hogy segítséget nyújtson. Úgy gondolja, hogy ez a Laura Michel nem egészen megbízható. Kérem önöket, foglaljanak helyet. – mind ketten leültünk Davis asztalának szemben. – Kérem Mr. d’Ronsard legyen oly szíves és mondja el, hogy mik az ön elképzelései. – ha most Louis elképzeléseit veszi alapul annak ellenében, amit én mondok. Ez egyáltalán nem lesz vicces. Sose szerettem ha lebecsülnek, pláne egy férfivel szemben. Persze a férfiak a teremtés koronái... aha... én meg egy szerény zseni vagyok, akiből már így is kevés van földön, és aki még a fejével gondolkodik, nem más egyéb szervével.

- Azt feltételezem, hogy a következő gyilkosság Buckingham Roadon fog történni.

- Biztos, hogy komolyan gondolja, ezt a nevetséges jóslatot? – kérdeztem vissza harciasan.

- Hagy, tájékoztassam Madame, hogy a megérzéseim 95%-ban pontosak. – mondta Louis.

- És a többi 5%-ék? – szabályos patt helyzet. Nem tudott vagy nem akart válaszolni. Én a nem tudott mellettem voksoltam, már csak azért is mert nem bíztam meg benne.

- Sissi Mr. d’Ronsard azért jött, hogy segítsen nekünk. Türtőztesd magad, jó.

- Továbbá szeretném, ha megkettőznék az őrséget a Buckingham Roadon.

- Rendben.

- Köszönöm. – mondta Louis.

- Ma este már kezdeni fognak.

- Minél hamarabb annál jobb. – Louis felkelt a székből. –További jó napot. – mondta és távozott. Ha csak erről volt szó és már az én beleszólásom se számított, akkor még is miért hívtak ide? Erre kíváncsi lettem volna.

- Sissi...- Davis hozzám fordult. Talán még is volt valami értelme, hogy követtem. – Ma éjjel maga vezeti a járőröket.

- De...

- Semmi de Sissi. Kérem, távozzon. – jó hogy nem a saját irodámból rúg így ki. Nem szerettem, amikor ezt csinálta, de a parancsot kiadták, és mint első csatlós engedelmeskednem kellett. Ugye milyen jó nekem?

A napom további része rémesen telt. Lindsay délután háromkor beállított hozzám egy levéllel. Felvontam a szemöldököm, ahogy a borítékra pillantottam közben meg a tekintetem, Lindsay rózsaszínre lakkozott körmeire siklott. Istenem... Miért teremtettél ilyen világot? Na mindegy erre a jó kérdésre, soha nem kapom meg a válaszom.

- Ezt most küldték neked.

- Ki?

- Louis d’Ronsard. – esküszöm, hogy szét fogom lőni Louis fejét. Az arcom olyan gyorsan váltott pirosra, hogy azt rossz volt még csak elképzelni is. Tudtam, láttam, hogy néz rám Lindsay. Szerintem nem tudta, eldönteni, hogy most még is mit érzek, vagy gondolok. Én tudtam, bár csak Lindsay volt annyira szőke, hogy nem érezte azt az égető dühöt ami körül vette.

- Ez a Louis a fiúd? – fűzte tovább a szót. Szabad bal kezem hirtelen ökölbe szorult. Tippelhettek mi miatt, a pillanat egy tört részéig elgondolkodtam azon, hogy beviszek neki egy jobb egyenest, egy olyan fajtát, amitől tuti feltörli placcot. Tessék kicsivel kevesebb dolga lesz a takarító nőknek. Miért nem tettem meg, mert e miatt a selejt miatt is lefokoztak volna.

- Nem a fiúm az a strici. – morogtam. – Add ide azt a levelet... Legyél szíves. – rühellettem, ha valaki a postában turkál. Miért nem alkalmaznék én titkárnőt meg más egyéb alkalmazottakat. Mindnek mi volt az első dolga, ha leveled jött, akkor egyből rá vetették magukat, és ameddig, meg nem győződtek róla, hogy nem szerelmes levél addig ki sem adták a kezükből. Szerelmes levelet én meg már régen nem kaptam. Köszönhető ez a pofás kis stukkereimnek, amiket mindenhova magammal cipeltem? Talán csak pár börtöntölteléktől kaptam hasonló értelemben vett leveleket, de őket én küldtem rács mögé. Egy fajta fegyenc-zsaru „szerelem” inkább vonzódás, de csak az ő részükről. Szerelem az ő szemszögükből, az én szemszögemből idegesítő tényező, ami sajna elkerülhetetlen volt.

- Jó... jó nyugi. – kitéptem Lindsay kezéből a levelet. Ügyet sem vetve a bocsánat kérő hangsúlyra.

- Kifelé. – parancsoltam meg neki. Gyorsan kihúzta a csíkot. Én pedig felbontottam a levelet.

Sissi...

Meghívlak Július 31.-én este 21: 00 órára, egy szeánszra. Szívesen venném, ha eljönnél. Kérlek ne feled, hogy engem választottak tanítódul.

Ölel

Louis d’Ronsard

Nem tudtam mihez kezdeni tehetetlen dühömben. A főnökömet is ki tudtam volna nyírni, Louist is ki tudtam volna nyírni. Mindeddig azt hittem, hogy az az álom csak egyszerű hétköznapi álom volt. De tévedtem. Ezek szerint van egy másik énem. Tisztára úgy éreztem magam, mint Dr.Jekyll. Rémes volt. Csak most vettem észre, hogy az asztalom a levegőben lebeg. Alig öt centire lehetet a földtől. Amikor oda néztem halk valóságos puffanással vissza esett, a porszürke padlóra. Ezzel végleg kikészültem, miért mindig mindenki ilyenkor vesz engem célba? És még azt se tudtam, hogy ki volt az az idegen fazon reggel? És ha talán az a valami volt, amit üldözök? Akkor most hálát kellene adnom azért, hogy még élek. Valamiért ezt sem tartottam túlzottan valószínűnek. Hiszen akkor az reggeli besurranó is egyből a torkomnak ugrott volna, és minden bizonnyal most egy hideg fém tálcán feküdnék az egyik hullaházban. Egyszóval az a kis tolvaj felmentve a vád alól, most van fontosabb dolgom is mint vele foglalkozni, elvégre még elvinni sem tudott semmit.

Estére pedig már meg volt a programom. Kis járőrözés a Buckingham Roadon. Kívánni se kívánhatok jobb estét, mint amilyennek elébe nézek majd. Csupán annyit remélek, hogy fogunk is valamit. Mert ha csak Louis-nak ütötték meg a dobot, hogy oda kell menni, akkor nem állok jót magamért, és ő fog rosszabbul járni. Hogy ideges voltam e? Igen. Az voltam, és csak akkor fogok megnyugodni, ha minél hamarabb elkapjuk a tettest, aki ezeket, a merényleteket elköveti. Elkapjuk? A következő kérdés: Mióta bízok én egy mágusban? Egy mágusban, aki csak pár napja toppan bele az eddigi nyugodt kis életembe, és máris felforgatta az egészet. Továbbá azt is nagyon határozottan megfogadtam, hogy nem megyek el a felajánlott szeánszra, de hát én és a komolytalanabb fogadalmaim, ez velem együtt legalább három különböző dolgot jelent.