Estefelé lehűlt London. A mellékutcák füstösek voltak és sötétek. Telihold ragyogott az égen, és az az ezüstösen lecsorduló fény elveszett abban a neon megvilágítású dzsungelben ami itt lent burjánzott. A Buckingham palota előtt járőröztem erre rengeteg ember járt, legalább is nappal este se kevés, de este a turisták inkább szórakozni mennek. A vaskapu előtt keringtem. Innen remekül elláttam az utca két végében álló rendőr irányába. Tudták, hogy figyelem őket. Az egyik csövesnek öltözött, a másik meg egy fiatalembernek, aki éppen vár valakit... Na persze vár valakit, már kb. két órája. Lehetőleg meleg és egyszerű ruhákat húztam, bár talán a manga figurás póló, és fekete farmer nem vette ki magát valami jól, a melegítő felsővel, legalább eltakarta az összes fegyverem, ami nálam volt. Aztán a táskámban ott volt az Árnyak könyve. Nem mertem a kocsiban hagyni. Még a végén valaki megpróbálja megint megfújni. Na azt már nem. Ha az enyém akkor az enyém és más senki ne merje rátenni a kezét.
Járó kelők mint már mondtam alig voltak az utcán, talán csak azok akik éppen most indultak szórkozni. A zsebvágóknak szinte nem is volt esélyük annyi volt itt a rendőr, mint eső után a gomba. Már tizedik körömbe kezdtem bele, kilenc körül járt az idő, és láthatólag semmi fejlemény nem volt. Egy lámpa alatt álltam így nem volt annyira aggasztó a sötétség. Lépteket hallottam közeledni, a Browingom után nyúltam. Lazán neki dőltem a villanyoszlopnak, és összefontam magam előtt a karom, úgy mintha várnék valamire, közben a Browingot szorongattam. Bár mi is legyen, ha megijeszt, lelövöm. Nem vagyok olyan idegi állapotban, hogy mindent elviselek.
- Álljon, meg ott vagy lelövöm. – mondtam a parancsot. A rossz fiúkat is kell figyelmeztetni, mert ha nem azt általában kikérik maguknak. Menjenek a bús halálba. Egynek épp így okoztam sérülést az arcán. Vele is alkut kellett kötnöm, hogy ne mondjon semmit senkinek, csak mindig tett nekem egy apró szivességet, akárhányszor nyomoznom kellett valamilyen alvilági ügyben az ő tökét szorongattam meg, hogy kiadja az infót vagy hogy mondjon pár dolgot azzal kapcsolatban, hogy még is mire számítsak. Ha jól tudom ő most valahol külföldön, hűsöl egy szigorúan őrzött börtönben. De legalább besúgónak jó volt, akkor egészen addig, amíg el nem árult. Bizony minden jónak vége lesz egyszer.
- York vagyok. – hangzott egy cérna vékony hang, valahonnan a félhomályból. Sötét helyek mellé felkerültek a félhomályos helyek is, ilyenkor soha nem látom rendesen az illetőt. Lassan de biztosan bővül az a lista, hogy mit nem szeretek.
- Jöjjön közelebb. – mondtam. A rendőr közelebb lépett. Nem állt mögötte senki. Fő a biztonság, pláne, hogy most már valószínűleg én is felkerültem a lehetséges áldozatok listájára. Kezdj el bratyizni, egy mágussal, a nagyobb halak közül, és tessék ez lesz a vége.
- Miért keres? – kérdeztem. Leengedtem, a stukkert. Rendőrre nem lövünk, pláne nem olyanra, aki a beosztottunk.
- Keresik önt. – hangzott a felelet. – Mr. Ronsard. – bólintottam. Elindultam, hogy lecseszem azt az őrült holdkórost. Képes volt ma estére meghívni egy szeánszra. Dühös voltam, hogy ne lettem volna az? Nem szeretem, amikor a hátam mögött engem tárgyalnak, ki pedig ziher, hogy rólam is ment volna a traccsparti. Na ha már valaki mondd rólam valamit, akkor az a minimum, hogy a szemembe mondja és nem hátam mögött. Louis a járőrökkel beszélgetett. Azok bólogattak és magyaráztak neki valamit. Árulók. Civillel nem osztunk meg információt, mondom ezt én aki szintén hozzá „rohantam” az első helyszínelés után. Tudom én is egy reménytelen eset vagyok de legalább nem ragozom, és nem nyilvánítom ki.
- Jó estét Sissi. – mondta Louis amikor oda értem. Megnyerő mosoly és olyan nézés, amitől a legtöbb nő elolvad, vagy indulásból szét teszi neki a lábát, kinek melyik megfogalmazás, tetszik. Louis a két lábon járó megtestesült női vágyálom. Lehet de nem a magam részéről. Vagy csak túl korán vonom le a következtetéseket.
- Jó estét. Miért kerestél? – hogyan koptassunk le egy mágust, első lecke: Legyünk olyan hidegek mint az Antarktisz.
- Nem válaszoltál a levelemre.
-York felváltasz az északi oldalon? – York elsietett. – Ezt ne itt beszéljük meg. – félrevontam Louis-t. Néhány zsernyák gúnyosan mosolygott a távolban. Kitakartam a Browingom agyát mire lehervadt az arcukról a mosoly. Én ellenben mosolyogva néztem vissza rájuk. Mi az csak nem nem tetszik, ha mind együtt mosolygunk? Vagy talán az nekik nem vicces ami nekem az?
- Várom a válaszodat. – mondta. Követelőzőnek tűnő hangnem... ez nekem soha nem jött be.
- Nem veszek részt semmiféle hókuszpókuszos parás-mentalistás-sületlenségben. – hogyan koptassunk le egy mágust kettes lecke: mondjuk a szeme közé, hogy hidegen hagy minket, az amit csinál. Ergo újabb Antarktisz szindrómába kell kerülnünk, de ez legyen sokkal hidegebb.
- Nem sokáig fogod meghazudtolni magad. – mondta. A jelentőség teljes kék szemektől halálra kellett volna rémülnöm? Vagy csak megpróbált megijeszteni, esetleg kezdek nagyon paranoiás lenni? Soha nem tudom eldönteni, hogy a legtöbb ember miért néz rám, úgy mint egy nagy halom... – Semmi baj, ha most nem majd legközelebb. – persze a magabiztos, törekvő mágusokon ez taktika nem segít. Hát, ha ez nem akkor az egyetemes csoda talán.
- Kivéve, ha hajlandó leszek szóba állni veled. – morogtam.
- További jó estét. – mondta, és eltávozott. Túl gyorsan, ahhoz hogy követni tudjam, mintha magához ölelte volna az éjszaka. Biztos csak nagyon gyorsan befordult az egyik sarkon, igen próbáljunk a mágián kívül minden elfogadható magyarázat lehetőséget feltérképezni, sajna hiába törtem magam nem sűrűn akart sikerülni. Elindultam az északi irányba. Egy gondolat járt a fejemben. Én is el akartam kapni a gyilkost, nem csak Louis. Mindkettőnknek meg voltak az indítékaink. Ő a kovenjét védte, én az embereket, akik közül páran, ha tetszett nekem, ha nem de az ő kovenjéhez tartoztak. De jó nekem, senkinek a pótmamája nem akartam lenni isten bizony, nem, nem akartam még csak ebbe az egész kovenes ingoványba belesüppedni. De vannak dolgok, amik nagyon megváltoztatnak sok mindent, az egyik ilyen dolog a nagyanyám halála volt boszorkány volt, a könyvét és a család tudását rám bízta, ha tetszett, ha nem tovább kellett mennem, csak arra lettem volna kíváncsi, hogy miért pont én, amikor rajtam kívül még két idősebb van a családban. Akik még megfontoltabbnak is tartják magukat. Viszont legalább is szerintem oszlopos keresztényeknek számítanak... Csak tippjeim voltak mit tettek volna a könyvvel, ha megkapják. Olyanra kellett bíznia nagyanyámnak az Árnyak Könyvét, akiben meg is bízik illetve bízott, amíg élt, és aki nem osztja a merev katolikus nézeteket. Tehát itt vagyok én.. nyakig minden elképzelhető guzmiban, és... Életemben először nem tudom, mihez kezdjek ezzel az egésszel. Ha sikítva elrohanok, nem segít, ha maradok, és hősi halált halok, szintén nem érek szart se. Rossz kezdet, ide vagy oda szívós maradok, és túl fogom élni az egész átkozott kezdeti stádiumot. Louisnak és nekem is meg voltak az indokaink. Csak azért fohászkodtam, hogy élve túl legyünk ezen az egészen. Legyünk? Te jó ég... Ebből csak én akarok élve kikerülni, mindenki a saját életére vigyáz, és azt próbálja meg, valahogy normálisra összekanalazni. Louis mágus király vagy mi a szösz... tehát neki sem kell bemutatni az ellent, én nyomozó vagyok én szintén ismerem az ellent. Megtorpantam, elvégre én se futhatok el minden elől egy kisebb szeánsz meg nem, oszt nem szoroz. Elindultam a kocsim felé, lesz, ami lesz gondoltam, és ha máshogy nem tudom megoldani, ezt az ügyet akkor, muszáj leszek olyan szakértelmét kérni, aki konyít is valamennyit az ilyesmihez. Tehát Louisn kívül, nem sok választásom volt. Esetleg még Dorina. Úgy gondoltam jobb, ha kihasználom, akár tetszik akár nem. Ez csak egy ügy, egy meglehetősen komplikált ügy, amit előbb vagy utóbb de úgy is megoldunk.
Alig fél perc múlva ott voltam Louisnál forgalom ide vagy oda, meg a zöld hullám. Csengettem és Louis nyitott ajtót. A házigazda széles mosollyával. Valamilyen képet vághattam biztos, nem tudom, mert lehervadt a mosoly az arcáról. Hova tüntette a házvezető nőt? Nyomozó benső énem elégedetten dörzsölgette a tenyerét, mibe hogy feldarabolta, és a falba rejtette? És ha ezek, a gondolatok nem számítanak a paranoia felsőfokának, akkor mi az? Mi lenne, ha ő a gyilkosunk, nos ha ez így lett volna annak én, örültem volna a leginkább. Ilyen csuklóra kérem kész öröm bilincset kattintani, és utána a cellába lökni. Rossz az aki rosszra gondol a bilinccsel kapcsolatban. De egy ártatlan házvezető nőt bántani... Ugyan... Csak túlságosan paranoiás vagyok, semmi több, mindenből ki lehet gyógyulni csak akarni, kell.
- Sissi ha jól emlékszem azt mondtad, hogy nem érdekel. – mondta, és már most láttam, a mosoly árnyékát az arcán. Komolyan egy pillanatra én is úgy éreztem, hogy egy kicsit vidámabb lettem, ettől a mosolytól? Én pozitív, ha én pozitív vagyok az valakinek nagyon fog fájni. Louis meg fohászkodjon, hogy ne ő legyen az, akit megtalálok kirobbanó jó kedvemben.
- Essünk túl rajta. – morogtam átlépve a küszöbön. Tudtam, hogy egyre szélesebb lesz Louis mosolya, és hogy abból a halvány árnyékból egy húsvér mosoly bújik elő. Miért kerülök, mindig ilyen helyzetekbe? Nem akartam mosolyogni, de még is olyan volt mintha kihatna rám, mintha még így is... Érzetem hogy az én ajkam is mosolyba húzódik. Ha még egyszer át meri programozni az agyamat, a pisztolycsövem végén találja magát.
A ház maga szinte zümmögött a mágikus energiáktól. Mint egy rádió, amit eltekertek, hogy egy másik csatornát fogjanak rajta, csak épp még nem találtak semmit. Lehet hogy rossz hullámhosszt használtak... Ziher... és én nagyon de nagyon nem akartam tudni, hogy ki van a hullámhossz másik végén. Lehet, hogy az egész lényem ott helyben meg ingott volna?
- Gyere. – félre állt. A helységben rajtam kívül még tizenketten voltak. Kicsit sem gyanús, hogy én voltam a tizenharmadik. Mindegy, amíg nem vár az ajtón túl egy baltás gyilkos a sötétben addig nem aggódok... Pontosabban meg próbálok nem aggódni. De ha várna is miért aggódnék, gyorsabban előkapom a Browingot, minthogy a fejsze célba érne.
- Ilyen kevesen vagyunk? - nem még most sem bírtam felfogni, hogy csak annyi emberbe rohantam bele. Komolyan többre, számítottam, szemlélődő ismeretlenekre, katasztrófa turistákra meg ilyenekre. Merje valaki azt mondani nekem, hogy negatív vagyok. Attól hogy parázok a parától, az nem paranoia csak puszta elővigyázatosság semmi több.
- Enyien vagyunk összesen. – még mindig jól kimért mosollyal. Ilyen csak az arisztokraták arcán szokott virítani... nem William egyáltalán nem tűnt arisztokratának, még véletlenül se... Akkor csak azt tudnám a mágia mellett még miért sütött belőle ez is. Egyszer úgy is megtudom. De most vár a „komolyabb munka”.
- De... – a vita az egyik erőségem. Szeretek vitázni, mert általában mindig, én maradok felül.
- Kovenben dolgozunk. Ezek itt a legerősebb emberek, normál esetben, ha rendesen van időm kihirdetni, mire készülök akkor többen, eljönnek, de most jobb is hogy csak ők vannak jelen. – aha szóval akkor ez itt a paranormál felső tíz ezer de jó nekem. Komolyan elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi a fenét keresek én ebben az energiától zizegő brancsban. Mert éreztem, ez tény, mintha szikrák táncoltak volna a bőrömön, aztán egyik pillanatról a másikra változott a helyzet, olyan volt mintha pávatollal cirógatnák a karom a nyakam. Éreztem, ahogy a jobb karomon nagyon lassan végig csorog az erőm, mint egy patak csörgedezve vidáman, és pillanatok úgy éreztem, hogy egy gömböt tartok a kezemben. Megráztam a karom, és igyekeztem a kezem a combomba törölni, mintha valami mocskos dologba nyúltam volna. Ha Louis megérzett is, nem mutatta, ki... ha megérzett persze, a feltételes mód mindig vadul ott van.
- Nem érdekel, hogy miben dolgoztok, csak legyünk túl rajta és kész. Egyébként is az hogy nem jutott eszedbe hogy esetleg közülök valaki megidézhette azt a valamit.
- Wiccák vagyunk fehér mágiát, űzünk, ha bármit teszünk háromszorosan, kapjuk vissza. Most gyere be, mutatlak néhány embernek. – bevezetett a nappaliba. Elsőre egy ötvenes éveiben járó öregnek mutatott be. A fazon szerintem alig látott ettől függetlenül mellméretre ziher végig mért... Pedig nem is vagyok olyan feltűnő. Mindegy hagyjuk a legtöbb mágus perverz, és mindenki megint csak azt gondol, amit akar. De rühellem, ha nem szememnél kezdik a nézelődést.
- Jó estét Mr.Carlos. – mondta meghajolva. Könnyeden mozgott, most láttam először fejet hajtani valaki előtt. Mr. Carlos, megint végig mért immár teljes alakra. Nem mosolyogtam nem hajoltam, meg és ami fő nem nyújtottam önként és dalolva a kezem. Ezek itt a bolondok háza valók, nem pedig Londonba, és az elméletemet igen is tartom. – Ő itt a tanítványom Veronica Sylvian.
- Hölgyem. – mondta az öreg, aki fekete öltönyt viselt. Meghajolt felém. Mivel én még mindig a stabil sóbálvány, viselkedést játszottam. – Remélem, nem most látjuk utoljára ebben a körben. – de még mennyire hogy most látnak utoljára ebben a körben. Azért a lehető legkedvesebb mosolyommal visszamosolyogtam. Nem, azért mert képmutató akartam lenni, egy mosoly nem kerül semmibe, az öreg meg azt, hisz amit akar. Louis nem próbálkozott azzal, hogy körbe vezessen, a tömegben, nyilván levette, hogy valószínűleg nem csípném az összes fazont. Milyen szemfüles.
- Te addig ismerkedj én, megyek és hozom az Árnyak könyvét. – nyeltem egyet alig láttam ismerős arcot a teremben mikor végre kiszúrtam Dorinát. Egy afrikai valakivel beszélgetett. Az afrikai valaki, jellegzetes barna bőr, és rá kivételesen nem a rövidre vágott, haj hanem a raszta volt a jellemző. Fehér ing, plusz fekete nadrág... Kíváncsi lettem volna, vajon melyik üzleti megbeszélésről rángatták ide. Nem vagyok rasszista, nem vagyok rasszista... végül is tényleg nem. Csak a bevándorlókat nem szeretem. Odaléptem hozzájuk, és halkan megköszörültem a torkomat. Dorina kék szemei csodálkozva rebbentek felém. Igen én vagyok az teljes életnagyságban, állig felfegyverkezve.
- Jó estét elnézést a zavarásért. – mosoly Dorina felé. És egy felvont szemöldök, a másik fazon irányába. Széles rikítóan fehér mosoly. De legalább valaki szívből tud mosolyogni a tömegben.
- Sissi. – kiáltott fel Dorina. Most kellett volna azt kiáltanom, hogy „meglepetés” – Meglep, hogy itt látlak. Ő itt Andrew Lyon. – na azért azt jó tudni, hogy meglepődött. Akkor még se vagyok rossz meglepinek se. Andrew-ra pillantottam, csak biccentettem felé.
- Jó estét. – mondta az afrikai. Mély basszus hang... Amitől kirázott a hideg, és a kabátom alatt minden szőrszálam az égnek állt. Így hogy szemből is jobban végig stírelhettem, máris más volt. Az inget szétnyitotta, és a fehér anyag alatt, ékes nyaklánc villant elő. Arany, türkiz berakással, ziher hogy egyiptomi cucc, és ziher hogy Andrew vagy egyiptológus, vagy él hal Egyiptomért.
- Andy bemutatom az egyetlen barátnőmet, aki a rendőrségnek dolgozik Veronica de Sylvian-t. Inkább csak Sissinek hívd.
- Jó estét Sissi. – mondta Andy. Kezet nyújtott, milyen előzékenyek vagyunk... de a jó modor mindig jó modort érdemel. Kezet fogtam vele.
- Dorina. Pontosan mit fogunk csinálni. – szemöldökráncolás, majd egy oldalpillantás. Igen nem csak Louis ebben a teremben az egyetlen sült bolond. Ah lesz ez még így se, miért aggódok folyamatosan? Talán mindig mindenből én jövök ki rosszul?
- Eltársalgunk a természetfelettivel. – ezt mintha Mr. De Ronsard is említette volna. Csak nem ily formában. Remélem az a társalgás frankó információk beszerzésével fog végződni, és másnap már mehetek is a sorozat gyilkosomra vadászni.
- Remek. Legalább nem kell a yardok idióta megjegyzéseit hallgatnom a Buckingham roadon. Ugyan is tudod mit csinált a mi drága Louis-ink? Képes volt odaállítani és a zsarukkal beszélgetni. Most már nagyon érik neki egy jobb horog. – én aki rühellem ha bele ártják magát valaki a munkámba. Az még hagyján, holnap Louis ki lesz kiáltva az őrsön a fiúmnak. Nagy lövöldözésnek lesz a sajtó kis közvetítője, ha bejön, amit hiszek.
- Nyugi. Csak a ma estéről van szó. Ne borulj ki ennyire. – látszik rajtam, hogy kiborultam. Nem én nem kiborultam, én magamon kívül vagyok az idegtől amiatt, hogy ameddig én itt csücsülök és meditálok a babérjaimon, addig az a valami odakint gyilkol.
- Hidd el, igyekszek. Csak nem tudok megnyugodni. Értesz ugye?
- Igen. – Louis lépett oda hozzánk. Miért kell mindig úgy érkeznie, mint derült égből a villámcsapásnak? Ez már kezdett egyre jobban idegesíteni. Ha még a derült égből villámcsapás, nem lett volna elég, mindig tudta hogy mikor van a végszó.
- Elkérhetlek egy pillanatra... Alfred már vár minket. – karon ragadott én ellenben felhúzott szemöldökkel pillantottam rá, és visszahúztam a karomat. Nem fogja meg a karomat... ha még egyszer hozzám ér esküszöm, hogy eltöröm a kezét. Kérdőn rám pillantott, nem értem mit nem értett abból, hogy visszarántottam a karomat a kezéből.
- Ki? – kérdeztem vissza, közben gyorsan összefontam a karom magam előtt. Még egy esélyt nem vagyok hajlandó adni neki a kar-markolászásra az biztos.
- Gyere, elmagyarázom... – félre álltunk egy sötét sarokba. A hátam a falnak vetettem, és kíváncsian pillantottam fel Louis arcába. Érdekes nem bújt az arcomba, épphogy hagyott nekem mozgásteret, tanulékony egyed. Mély levegőt vett, és végre belekezdett a mondandójába. – Szóval Alfred a mesterem volt, Londonba is együtt költöztünk fel, miután eljöttem a bácsikámtól. Régóta nem találkoztunk, mert kiköltözött francia országba és most elhívtam erre a szeánszra. Szeretne veled találkozni.
- Louis ide figyelj... – kezdtem volna a tiltakozást, de most engem előztek be.
- Csak pár szót kellene váltanotok, és viszlát. Kérlek. – könyörögve pillantott rám. Persze azok kék szemek, engem az életben nem fognak elbűvölni, akár mennyire is fog szenvedni. Nekem pedig akkora kedvem lett volna hagyni, hogy nyakig üljön a szarban. De a jó szívem fog sírba vinni, meg az ő kék szemei.
- Rendben. – karon ragadott már megint, inkább csak szorosra zártam a szám, és próbáltam nem arra gondolni, hogy az ujjai lecsúsznak a csuklómra, és a kezünk a másik kezébe kapaszkodik. Zavarban voltam én? Az kizárt... Csak pont a jobb kezemet fogta, és ha pisztolyt kellett volna rántani, akkor a balt kellett volna használnom, amivel közel sem célzok olyan jól. Egy tetőtéri szobába vezetett. Kellemes illat áradt szét a levegőben. Itt csak villanyok égtek, nem úgy, mint lent ahol elszórtan lehetett találni néhány pislákoló mécsest, vagy gyertyát.
Egy idős ősz hajú férfi nézett ki az ablakon a nyüzsgő Londonra. Fekete öltönyt viselt, és egyelőre nem láttam többet belőle, a háta közepéig lelógó, ezüstszín haj koronánál. Minden mágus ennyire elegáns?
- Alfred szeretném bemutatni Sissi-t. – Louis meghajolt Alfred felé. Mintha csak a szolgája lett volna. Valóban mintha egyfajta félelmet mutatott volna a tekintete. Összevontam a szemöldököm, és hol Alfredre, hol pedig Louis-ra pillantottam bizonytalanul. Engem is megcsapott az öreg mágikus töltése... Mintha csak egy viharba keveredtem volna. Nem győztem kapkodni levegő után. Minden ilyen elmei zakkantnak, bizonyítási mániája van?
- Jó estét Louis. – most felénk fordult. Fekete öltönyt viselt, és királykék inget. – Látom az ifjú Veronica is, itt van. Hogy halad a tanulással? Milyen mester Louis? – egymásra néztünk Louis-val. Ránéztem egy „ezt még megmagyarázod” nézéssel, ő pedig ártatlanul pillantott rám. Visszafordultam Alfred felé. Életemben egyetlen egyszer fogok falazni egy mágusnak, akkor azon legyek túl minél hamarabb. De Louis valamiért megelőzött.
- Még nem volt alkalmunk elkezdeni az egész tortúrát. Sissi nagyon elfoglalt... Tudja nyomozó...
- Sietni kell. – mondta az öreg és lepöckölt egy porszemet fekete öltönyéről. Mr. „Sietni kell” über pedáns ember elhiszem, de engem ezzel nem nyer meg. Tisztaság áradt belőle, de volt valami a szemében, amitől még én is elrettentem volna, nem csak Louis. Nem értettem mitől fél... azt viszont sejtettem, hogy ha arra kerülne a sor könnyű szerrel mindkettőnket, a földbe döngölne.
- Igen Alfred. – mondta Louis meghajolva. Ehhez se ő, se én nem tudtunk mit hozzá adni. Az öreg kilépett a szobából. Louis pedig az ég felé fordította a szemeit. – Sietnie kell, kevés az idő állandóan ezt hajtogatja! – morogta, ökölbe szorult kézzel. Valami nem volt rendben vele, talán megrázta a találkozás, talán nem, nem tudom.
- Ej-...ej... Louis...ne mutass rossz példát a tanítványodnak. – somolyogtam egyet ezen a félszen, mert én is majdnem halálra rémültem a fazontól, olyan bitang erős volt.
- Hagyd abba. – mondta. Olyan volt a hangja mintha fizikai fájdalmat okoztam volna neki. Ez nem állt szándékomban. De jól esett tudni, hogy nem csak a fülembe tud dorombolni. Kicsit közelebb léptem a tőlem időközben elforduló Louishoz.
- Jól van. Bocsánat. – kilépett a szobából, és miközben lefelé ment a lépcsőn kettőt csettintett. Mire ezüstcsengők szólaltak meg a magasban, engem pedig kirázott a hideg. Olyan volt mintha egy ezüstből készült lélekharang csendült volna meg. A szám széle kiszáradt... mint egy harcosnak a csata előtti utolsó pillanatban. Az összes ember leült egyetlen nagy kört alkotva. Louis köztem és az öreg között ült, hol Louisra hol pedig a tőlem jó pár fejjel magasabb szomszédomra pillantottam. Mindenki egy puha párnán kapott helyet. Dorina a kör ellenkező oldalán helyezkedett el törökülésben, mellette pedig Andy. Tehát ők ketten együtt voltak, Louisra pillantottam, miért éreztem, azt hogy aggódik. A mellette ücsörgő idősebb férfi, még a rettegés egyetlen jelét sem mutatta. Ha Louis aggódik egy kicsit akkor jó nagy szarba, készülünk fejest ugrani.
- Halljátok szavamat. – kiáltott fel az öreg. Miért hittem, azt hogy Louis fog megszólalni elsőnek. – Valaki sorra gyilkolja társainkat, és sátánizmus a vád ellenünk! Nem tűrhetjük, hogy ez így történjen, mi nem a halált, hanem az életet szolgáljuk. – csak nem tartunk az újabb, inkvizíciótól?
- Ezt a gyűlést azért hívtam össze, hogy megnöveljük erőnket, és elkaphassuk a gyilkost, akár ember akár démon. – helyeslő tekintetetek pillantottak Louisra, de mintha időnként én is célpont lettem volna. Becsuktam a szemem, inkább csak hallani akartam a kellemes valóságos zajokat... azt hogy ki hogyan veszi a levegőt, kinek hogy dobog szíve, hogyan mocorog a párnán, hogyan dörzsöli össze kezeit... majd ezek a zajok mind elragadtak messzebbre...
- Fogjuk meg egymás kezét. – hallottam még utoljára az öreg utolsó szavát. – mindenki belekapaszkodott a mellette ülő kezébe. Louis a kezét nyújtotta felém. Mellettem egy barna hajú férfi ült, izmos volt olyan pankrátorforma. Fekete ruhát viselt. Ő is belekapaszkodott a kezembe. Csak ekkor nyitottam ki a szemem. Újra ott ültem a kellemes meleg nappaliban a többi mágussal együtt. Louis már megint a jobbomat kapta meg, az ujjaim görcsösen kapaszkodtak a kezébe. Rettegtem én? Az a lehetőség ki van csukva.
- Ahhoz, hogy egységben legyünk...egyszerre kell, hogy verjen szívünk. -suttogta Louis. Mindenki lecsukta a szemét. Louis megszorította a kezem jelezve, hogy követnem kell az utasításait. Lassan lehunytam a szemem éreztem, hogy hogyan dobog a szívem, sőt még hallani is véltem egyenletes ütemét. Majd mintha mindent betöltött volna ez a hang... egy pillanatra olyan volt mintha mind a másik tizenkettő szív körültem dobolt volna, és lassan egyetlen ritmusba olvadt az összes. Egyszerre vert a szívünk. Tényleg sikerült megcsinálni, tényleg sikerült... nem akartam elhinni.
Aztán egy házban ébredtem. Nem volt nagyobb, mint az én lakásom...Sőt pontosan ugyanakkora volt, mint a lakásom, még a színe is passzolt...vagyis nem lehetett más, mint...fel akartam ugrani és elrohanni olyan messzire amilyen messzire csak lehet, és akkor kezdtem, rádöbbeni, hogy akár mennyire is hasonlít rá ez nem az én otthonom. A szőnyeg alól csapóajtó nyílt a mélybe. Kinyitottam az ajtót, alatta egy lépcsősor tátongott, ami lefelé vezetett. Oldalra hajtottam a fejem, de nem láttam be jobban a sötétséget. Lelibbentem a lépcsőn, mint egy kósza szellem. A pincében fáklyák világítottak. Én csak suhantam tovább és tovább, a léptem valamiért nem vert a hangon, a nedves köveken. Az ujjaim véletlenül hozzá értek a nyálkás falakhoz, éreztem a mohák puha simogatását az ujjaim hegyén, időnként a vastag moha alól előbukkant, a kőfal egy durva nedves darabja. Egy hosszú folyosó végében egy vasajtó előtt álltam meg. Hallgatóztam...Sercegést hallottam, mint amikor valaki a pennát nagyon erősen nyomja oda a laphoz, és ez a nyomás sercegés formájában teljesedik ki.
Szerető szolgád… Sissi...
Megzörgettem az ajtót. Az én nevemben senki ne írjon levelet az ördögnek vagy akárki másnak. Be akartam menni... Fel akartam törni a zárat, és megfojtani az illetőt. De nem ment. Közelebb mentem az ajtóhoz. – Gyerünk most sikerülni fog. – biztattam magam, fölöslegesen. Tűz függöny választott el az ajtótól. De nem tágítottam. Megint neki ugrottam az ajtónak. A tűz nem engedett. – Nyílj meg! – ordítottam. Tűzcsóva csapott felém. Félre ugrottam. – most azonnal nyílj ki! – újabb tűzcsóva kapott felém. Újfent félre ugrottam. Recsegést hallottam a hátam mögül. A fal elindult felém, nyeltem egyet, igyekeztem megőrizni a hideg vérem. Kurva jó helyzetben voltam, tűz és fal közé szorítva. Elkezdtem a lépcső felé rohanni, ahonnan jöttem. Abban reménykedtem, hogy még időben el fogom érni. Louis ott állt a lépcső aljában. Próbálta vissza tartani a falat., hogy időben kiérhessek. Melléugrottam a lépcsőre. Pár pillanat múlva a fal azon a helyen nyúlt el ahonnan elrugaszkodtam. A hátam a falnak vetettem, úgy éreztem magam, mint egy rövid távfutó, aki az utolsó pár méterért is bőszen megdolgozott, és most egyszerűen csak annyi a jutalma, hogy veszi a levegőt. Nem mintha panaszkodtam volna erre. Aztán ahogy felpillantottam Louisra, rá kellett döbbenem, hogy nem hétköznapi cuccokat visel. Csipkés gallérú ing, fekete bársony mellény, és szintén bársony nadrág térdig érő lovagló csizmával. A fekete tincsek alól elővillanó szempár hirtelen került egy magasságba az én tekintettemmel.
- Egészben vagy? – kérdezte aggódva. Közelebb jött, én pedig annyira a falhoz lapultam amennyire csak tudtam.
- Igen, semmi bajom. – lihegtem, és megpróbáltam fentebb evickélni a lépcsőn, ami a remegő lábaim miatt elégé nehezen ment.
- Gyere... – felém, nyújtotta a kezét. Értetlenül néztem rá, mit akar ezzel? Nem kértem segítséget. Pedig talán hamarabb feljutottam volna a lépcsőn, ha fogja, és a karjába kap.
- Hagyj békén. – suttogtam rekedten, és levegőért kapkodva. Épp hogy megúsztam, azt hogy palacsinta legyek, még is milyen legyen a hangom?
- Nem bántani akarlak. – súgta vissza. A szemei elbűvölően kékek voltak, a hangja selymes patakként csordogált az agyamban. Sikerült megnyugtatnia, nem tudtam hogy csinálta, de valami kellemes, könnyed érzés terjed végig a testemen. Ennek ellenére megráztam a fejem.
- Igazán hálás vagyok azért, hogy megmentetted az életemet, de hálán kívül nem érzek semmi mást. Most pedig menjünk fel. – felsuhantam a lépcsőn. Az előbbi lábreszketés szinte teljesen eltűnt ez tetszett. Ott álltam a körtől nem messze, de most a párnák üresen hevertek a földön. Mindenki elment...
Zúgást hallottam nem tudtam, mi történik. Úgy éreztem, mintha valami puha dolgon feküdnék. A takaró rátekeredett a tagjaimra, az arcom belefúrtam a párnába, ahogy elfordultam. Éreztem, hogy süt a szemembe a nap, ahogy a fény megcirógatja az arcomat. De valami nem stimmelt, az illat... nem az én otthonomnak az illata volt. Kipattant a szemhéjam. Egy ágyban feküdtem. Louis ott állt az ágy mellett, kicsit fölém hajolt a szemei csukva voltak, és a kezemet szorongatta. Nem tudtam eldönteni, hogy képen töröljem vagy ugorjak a nyakába. A képen törlésre nagyobb kísértést éreztem.
- Mit keresel itt? – kérdeztem felülve az ágyban. Kihúztam a kezem a kezéből, és úgy húztam magam elé a takarót, mintha csak a pajzsom lett volna. Eleinte azt hittem, hogy a saját szobámban vagyok saját terepen, aztán egyik pillanatról a másikra, döbbentem rá, hogy minden bizonnyal Louis látott vendégül egy éjszakára.
- Belealudtál a meditálásba. Gondoltam segítek kimászni belőle. – vont vállat. Tényleg olyan hanyag nem törődöm volt a stílusa.
- Hol vagyok? – kérdeztem körül pillantva a szobában. Bingo nem az én szobám volt.
- Nálam. – kiugrottam az ágyból. A ruhám gyűrött volt, de ez a legkevésbé sem érdekelt. Leviharzottam a földszintre.
- Jó reggelt Sissi kisasszony. A konyhában talál reggelit. - mondta mosolyt villantva rám Mrs.Bailey. Nagyon dühös voltam és valószínűleg kiült az arcomra is, mert Mrs.Bailey, felhagyott a mosolygással. Remek ma kedvrontó leszek.
- Sajnálom Mrs.Bailey, de most nem vagyok éhes. – lekaptam az ajtó mellett álló fogasról a kabátom. Hallottam, ahogy Louis rohan lefelé a lépcsőn.
- Sissi...várj! – már a lépcső aljában járt. – Nem csináltam veled semmit csak felvittelek a vendégszobába. – hogy ez engem miért nem hatott meg nem értettem, de nem is akartam megérteni. Nyugodtan felkelthetett volna. Remélem egy egész éjszakán át remek volt neki a kilátás.
- Nem érdekel. – morogtam. – Soha többet nem akarok hallani rólad. Remélem elég világos voltam. Most pedig a soha viszont nem látásra Mr. d’Ronsard.
- Ne... – bevágtam előtte az ajtót.
A nap már majdnem delelőre hágott. A sugarak visszaverődtek a Thamse vizéről. Az arara papagájom már izgatottan várt haza. Persze a tegnap esti kajálás kimaradt, meg értettem, hogy a szememre akarja valahogy vetni az egészet. Remek jöjjön akkor még ő is.
- Bocs Flint, de most nincs számodra időm. – Öntöttem egy kis madár eledelt a rúdjára szerelt etetőbe. Nem akartam mást látni csak egy csésze gőzölgő teát, vagy kávét. Leültem a telefon mellé. Tárcsáztam Dorina számát. A kezemet az asztal hűvös üvegén nyugtattam. Egyelőre átmeneti hűtésnek ez is jó volt.
- Vedd már fel. – morogtam. Ilyenkor már fenn van, rendszerint előttem, kell fel. – Mi...
- Igen? Ki az? – megakadtam az mi lesz már szó kellős közepén.
- Sissi.
- Oh! Hogy vagy?
- Sokkal rosszabbul, minthogy lennem kéne. Louisnál aludtam. A vendégszobában...és...és...
- Rendes volt hozzád? – felvontam a szemöldököm... jéé ezt meg honnan találta ki. Mindegy nem akartam tudni.
- Igen... de...
- Hozzá szoktál ahhoz, hogy előbb kilőnek rád egy egész tárat, te pedig cserébe kinyírod őket. Ez természetes. A megszokott érzékszerveid még mindig működnek, csak az a baj, hogy Louis nem bűnöző és ezért nem nyírhatod ki. – igaza volt, a szakmám talán ártalmas lenne az elmebeli képességeimre? Na nem... Csak pusztán idegesített, hogy egy vadidegen segített nekem.
- Igen. De van más is. Mennyire igazak azok a látomások, amiket meditáció közben látni szoktunk. – térjünk a dolog szakmai részére, mert miért ne.
- Az egyéntől függ, és attól hogy milyen fokon boszorkány. Ezt inkább Louis-val kellene meg vitatnod. Tudod nem én vagyok a mestered.
-Szerintem látni sem akar soha többet az életben. – mondtam, persze nem mintha bántam volna. Louis de Ronsard a bájos kék szemeivel felőlem, elmehetett a fenébe.
- A tanítványa vagy nem fordíthat hátat neked. Őt is kötik a szabályok. – éljen ez egy valóságos örömhír akart lenni. Részemről nem az volt.
- Dehogy nem. – morogtam. – Te láttál valamit a meditáció közben.
- Nem semmit. Én soha nem látok semmit.
- Rendben. Beszélnünk kéne, ma a Ringer’s kávéház jó lesz? Délután körül? Olyan háromra ott vagyok érted. – első alkalom megragadása annak érdekében, hogy beszélni tudjunk.
- Jó az úgy jó lesz.
- Oké a parkolóban várok rád. Szia.
- Szia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése