Jó féle bor gőze homályosította el az elmémet azon az éjszakán, nem is tudom, hogy történhetett, hogy ennyire leittam magam? A Görögök által Athénnak nevezett város Akropoliszán álltam, és onnan kémleltem az éjszakát, mint egy kétségbe esett madárfióka, aki a mamáját keresi. Az idő által megroncsolt kőtömbök ámulatba ejtettek, és vonzották pillantásomat. Nappal tompának tűntek, viszont most... Ebben az éjszakai ittas állapotban minden sokkalta gyönyörűbbnek hatott. A romok ezüstkontúrja, melyek mozogni látszottak. Pedig csak itt-ott kinőtt harasztokat lengette a nyár elejei langyos szél. Neki dőltem, az egyik oszlopnak. Lassan az ajkamhoz emeltem az üveget és jó nagyot húztam Rozsé-ból. Miután ez a korty is a bendőmbe vándorolt következhetett a jól eső sóhajtás, melyből messzire lehetett érezni a bor zamatát. Nem tudom miért, de a görög borok mindig ütősebbek mint a hazaiak.
Jól esett csak ott ácsorogni, az ókori romok társaságában, nézni, ahogy a holdfény lecsöppen a kopott köveken. A múltat idézte azok számára, akik a jelenben éltek. A távolból halk görög muzsika hangjának sírása szelte át az éjszakai levegőt. Éreztem, ahogy a szél kellemesen hűvös ujjai, meglegyintik az ital utó hatásaként verejtékező homlokomat. Olyan kábulat ragadott magával amilyet eddig még nem tapasztaltam. Bizonytalan léptekkel becsoszogtam a sztoába. Viszont itt csak éji szél és az árnyak táncoltak körül ujjongva. Én még is úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban megelevenedhet körülöttem az építmény melyet mindenki oly régen csak valami gyönyörű romnak titulált. A romoknak is van életük. Régészként ezt talán én tudom a legjobban. Mind elmondja a maga történetét, elsírja a maga bánatát, vagy feltárja titkait... Én pedig meghallgatok, felfedek, feljegyzek, minden egyes apró mozdulatot. Visszatérve a monológomból a jelenbe, a bőrömön érezhettem, ahogy megváltozik a szél... Ahogy a tenger illatát hozza, a tenger felől... Hallottam, ahogy korbácsolja az éj fekete vizet. És az ostornak végei apró szegecsekben végződnek... Mely alatt a tenger sír és nyöszörög. Déli szél volt... Dél felől jött, az ellenkező part felől. Egyiptom földje felől. Tovább csoszogtam befelé, határozott szándékomban állt, hogy felfedezzem éjszaka is a Partheón romosan is csodás belsejét. Még most is valami földön túli szilárd erőt sugárzott. Abból a fajtából, amit nem mindig érez az ember, és ha valaki érzi is értékelni, nem tudja.
Hihetik, azt hogy a túl sok bor tette, a magam részéről mindenki azt gondol rólam, amit akar. Valamiért úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban elhaladhatnak mellettem a templom szüzei, kezükben apró lámpásokkal. Vagy hogy bármelyik pillanatban kiléphet elém egy akkori athéni főméltóság. Talán a hold vagy talán a bor tehette az elmémmel... De mintha egy fekete leplet láttam volna, meglibbeni az éjszakai szélben.
Összevontam a szemöldököm úgy tudtam, hogy itt rajtam és pár őrön kívül nincsen senki. Akkor kié volt a fekete lepel? Talán valamelyik turista hagyhatta itt? Vagy valamit letakartak volna vele? Nem hogy a nappali de még az éjszakai képbe se illet bele. Körül néztem sehol nem volt senki. Egy ember se mozdult meg. Az üveget halk koppanással le tettem, a kőre, és közelebb léptem. Kicsit oldalra billentettem, a fejem. Úgy éreztem, mintha józanodnék. Nálam a részegség nem tart sokáig nő létemre. Épphogy közelebb értem, a fekete lepel eltűnt... egy pillanatra azt hittem, hogy képzelődtem, de már egy másik romos oszlop darab mögül virított felém. Láttam a fodrozódó rongyos anyagot... Ahogy belekap a szél. Valaki talán játszott velem odaátról. Lassú léptekkel indultam el, megint, játszótársam a lepel felé. Volt ott valaki, éreztem minden idegvégződésemmel. Kellett ott lennie valakinek.
Nem csak az éjszaka, játszott az agyammal. Nem volt semmi... Semmi a világon, és az egészet csak az agyam játszotta velem, talán arra volt kíváncsi vagyok, hogy meddig bírom cérnával... Hát eddig bírtam. Megtorpantam, mint az alvajáró, aki falba ütközik, és nagyon lassan fordultam vissza abba az irányba ahonnan jöttem.
- Halandó... Várj még... – kirázott a hangtól, a hideg. Végig borzongatta a hangja a belsőmet, mintha hirtelen valaki jégbörtönbe zárta volna. Dallamos volt, telt... Édes olyan amilyen soha nem lehetett egy férfi hangja. Nyeltem egyet... Mintha a Rozsé-t húztam volna meg. Hátra sandítottam a vállam fölött. A férfi ott állt, az árnyak ölelésében. Fekete szakadozott kabátban, és tökéletesen mai cuccokban. Viszont, ahogy a haját viselte, ahogy kinézett... Ahogy a két fekete szempár rám pillantott... Az a tűz, amit ott láttam nem volt emberi, még csak meg se közelítette az emberit. A göndör sötét barna tincseket kedvére babrálta, a déli szél... A fekete szemek továbbra is engem méregettek. Felé fordultam, és nagyon lassan, hátrálni kezdtem.
- Nem lenne szabad itt lennie.
- Még is itt vagyok. – válaszolta ugyan azon a dallamos, édes hangon. – Mondd meg nekem halandó miért? – olyan átkozottul, ismerős volt, az arca. A vonásai... Mintha láttam volna már valahol... Egy vázán, egy vörös alakos váza töredéken. Az viszont lehetetlen volt.
- Akkor kezdjük, előröl, ki maga, mit keres itt, és miért hív halandónak. – most a másikon volt a fejbillegtetés sora. Érdeklődve mért végig... A fekete szemek nem kerekedtek a kelleténél nagyobbra, viszont összevonta íves fekete szemöldökét. Visszafojtott lélegzettel figyeltem a puha telt ajkakat, és kreoltól talán csak pár árnyalattal fehérebb bőrt. – És miért méreget így?
- Ismerős vagy nekem. – mondta halkan, telt puha ajkai között, görögös akcentussal. – Pedig most látlak itt először.
- Régész professzor vagyok... Nem rég érkeztem ide... Itt van munkám...
- Á szóval egy szofistához lenne szerencsém? A szónoklatod nem éppen a legjobb. – jó lehet, hogy túl sokat ittam ma éjszakára. – Nem még nem ittál mára eleget túl hamar kitisztult a fejed. Talán én lehettem rád ilyen hatással, halandó. – tűnődve körözni kezdett körülöttem úgy, ahogy a cápák köröznek áldozatuk körül.
- Ne nevezzen halandónak.
- Talán nem vagy az? Csak, mert nekem annak tűnsz. – dühösen dobbantottam egyet. Az alak felém indult, könnyeden mozgott, mintha csak táncolna. Éjfekete szemeit le sem vette rólam, mint bárány az újkapura úgy bámult rám, bár azért annyira mélán nem, hiszen a szemében ébredező vad, nem az volt, aminek lennie kellett. Tudtam biztos voltam abban, hogy ez a valaki csak a képzeletem eredménye. Éreztem, hogy az egyik oszlop megállít visszavonulásomban, és az ismeretlen elől már nem térhettem ki. A kezét könnyedén a vállamra tette, ennek ellenére éreztem a szorítása erejét, ahogy a vállamnál fogva a hideg és kemény kőhöz nyom. Ha úgy akarta volna, összemorzsolhatta volna a csontjaimat. A tekintete magába itta az én tekintetemet, éreztem a finom virágillatot, ami körül lengi... Ami körül ölelt engem is. Éreztem, ahogy a homlokom, a vállára bukik, ahogy lassan mély kortyokban iszom az illatát.
- Mi a neved? – próbálkoztam újra a kérdezéssel a kábulat határán. Éreztem, ahogy a karja a derekam köré tekeredik.
- Morpheus vagyok... Az, aki alászállt az alvilágba... hogy visszahozza kedvesét... Egy vagyok az istenek közül. – majdnem rá vágtam, a választ, hogy én meg a pápa csak éppen civilben... de nem bírtam megszólalni. A tömény illat beleszáradt a számba... Beitta magát a pólusaimon keresztül, a bőrömbe... Hagytam, hogy a karjába kapjon, a fejem hátra hanyatlott, és mintha megszűnt volna létezni a világ. Innentől már csak villanásokra, emlékeztem. Egy tágas márvány erődre valahol a föld alatt... Fáklyákkal megvilágított járatokra. Víz halk csobogására... Fénylő szemű, emberszerű lényekre, és Morpheus ölelésére... Majd a fájdalomra, ami a nyakamból indult ki.
Nem szűnt meg létezni a világ... Egy másik helyen ébredtem, reggel volt, és én a szállodai ágyamon hevertem... Fájt a nyakam... Alig bírtam megmozdítani. Tudtam, hogy elfeküdtem, a tegnapi éjszakából, semmi sem maradt meg bennem. Csupán arra emlékeztem, hogy nagyon berúgtam... Viszont, a szobám előterébe lépve, kerek szemekkel pásztáztam a virágtengert, egy merő virágtenger volt az egész előszoba. De csak asztalon, lévő csokorban találtam cédulát... Eleinte bőszen reméltem, hogy rossz helyre hozták a virágokat. A cédulán lévő írástól pedig megállt bennem az ütő. Ógörögül írták... És az aláírás láttán, megint csak azt hittem, hogy kiszaladnak alólam a lábaim. Morpheus küldte... A tegnapi élvezetes estéért cserébe, és mert a gyermeke lettem. Az ujjaim reszketve indultak el a nyakam irányába. Nem akartam hinni ennek a levélnek de hinnem kellett... Mert két szabályos tisztára nyalt szemfog nyomot, tapogattak ki reszkető fehér ujjaim.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése