Lunatic Pub

Üdv és vallomás valahonnan a Káoszból...

„Érted kárhozom el...”

(Zenék: D’espairs Ray – Garnet, 0214 Valentein, Kaleidoscope; Moi Dix Mois – Mephisto Waltz, Nocturnal Romance; Hizaki – Aphrodite; Girugamesh – Vermillion, Bariikedo; Gackt – Vanilla; Redemption; The Gazette – Guren, Reila, Cassis; Flith in the beauty; Silly God Disco )

Március 20... csütörtök... kint hétágra süt, a nap. A fény, mint valami alantas szörny bekúszik az ablakomon, ráborul a vállamra, és ezzel együtt, megpróbálja átmelegíteni a magányos kis zugomat. Meglehetős sikerrel, ki kell nyitnom az ablakot, különben megfulladok, kezd nagyon meleg lenni idebent. Az ujjaim beletúrnak az újabban egyébként is kócos hajamba. Igen vágatni kellene, hogy legalább tudjak neki valami formát adni. Új szín sem ártana, mondjuk vöröses szőke, vagy estleg sötét barna esetleg szén fekete. A ruhatáramat is szét kellene válogatni. Rengeteg kellene, rengeteg túl sok a kelleténél jóval több. Álmodozok, tervezgetek? ÉN? Nem ez nem én vagyok... ez csak az a valaki, akit külsőre látnak az emberek... kicsit szétszórt, kicsit fekete, kicsit vad... de nem tudják, soha sem tudták, hogy mi rejtőzik a felszín alatt.

A felszín alatt... Félszemmel a monitorra pillantok. A net mint mindig nyitva, a media player-ben épp most ügyködtem egy kicsit, hogy sorba rendezzem szépen a kedvenc számaimat... D’espairs Ray, The Gazett, Hiazki, Moi Dix Mois, Girugamesh, Gackt... és mindez sorban szépen egymás után. Ki a francot érdekelnek a finnek meg a magyarok, vannak náluk sokkal jobbak is. Mint az a banda, akiknek a zenéjére most ezt írom. Igen annak a számnak a klipje is jó lett. Halvány mosoly ül ki az arcomra, és a tekintetem megint a kinti napfényes tájra vándorol. Semmi kedvem sincs ehhez a tavaszhoz. Jobban szeretem az őszt, és a telet. A tavaszt és a nyarat gyűlölöm. Túl sok, fény túl nagy meleg... nem az én stílusom.

Valóban nem az én stílusom ez az egész... nem szeretem, ha megmondják, mit csináljak, mit érezzek és mit ne. Miben higgyek és miben ne, én ilyen vagyok. Dekadens, félőrült, de én legalább tudom, hogy az vagyok. Újabb mosoly ül ki az ajkamra. Majd a tekintetem lassan visszavándorol a monitorra. Az ujjaim megcirógatják a klaviatúra fekete billentyűit, melyen némelyik fehér betű, már rendesen megkopott. De nem baj, mindenen lehet segíteni, csak most éppen rombolni van kedvem. Az ujjaim hirtelen kezdik el püfölni, a billentyűket, mint valami béna zongoraművész ujjai, a zongora billentyűit. Itt-ott félre sikerült hangokat törve ki a hangszerből, jelen esetben inkább csak félre értett érzéseket váltva ki, abból, aki ezeket, a sorokat olvassa. Az élet egy játék, és egy álom keveréke, játék azért, mert rossz a szerkesztés, álom, azért mert álomnak tűnik miközben életünk előre tart a végső megszűnés a halál felé. Sokat szoktam merengeni, hogy mi a jobb élni vagy meghalni? Az élet egy rémálom, amibe belekényszerít minket a sors. Ennyi a halál sokszor jobb választás, de merni kell meghalni is. Erre mindig tréfából azt szoktam mondani, hogy aki halott abból, lehet Shinigami (halál isten) igen meglehetősen, híg a fantáziám, és „laza” az erkölcsöm. Egyesek szerint, halottak emlékének gyalázója vagyok, mások szerint viszont egy jó író. Nos mindenkire magára hagyom, hogy eldöntse milyen, vagyok. Nem ítélkezek túl gyakran mások felett, levonok egy következtetést, és annak alapján nézem az adott létformát. Pusztán ennyi. Olykor, pedig ha tetszik az illetőnek, hanem a képébe vágom, hogy mit is gondolok róla, ami sok esetben valós megállapítás.

Ha már a valós megállapításoknál tartunk. Miközben püfölöm a billentyűzetet, megint csak elmosolyodok. Valaki még a hónap elején azt mondta nekem, hogy nem viselem el az igazságot. Jó vicc nem? Én tudom magamról az igazságot, tudom, hogy mi vagyok. Az ami amit már említettem, dekadens, hímsoviniszta, őrült, de vajon ő tudja e hogy mi? A szememben most már a világ az utolsó férge, éppen ezért nem is foglalkozom, vele.

Csütörtök huszadika, igaz március havában járunk. Még is egy másik régebbi emlékbe ragad ki az emlékezetem, annak ellenére, hogy akkor még reménykedtem, hogy az a nap életem forduló pontja lesz, ahhoz képest... igen, az azutáni napok döntöttek a végső romlásba. A félre értések elkerülése végett, csupán annyit mondanék, hogy egy találkozó volt, ami elindította a lavinát. Így visszapillantva, magam is meglepődök, hogy képes voltam szoknyát húzni egy diliházba való hímringyó miatt. Csak találkoztunk első ízben, szembesültem vele... aztán jöttek a reggelente való találkozások... Beleszerettem ő talán nem is tudta mennyire. A lelkem odaadtam volna neki, ha módom lett volna rá. Itt ért az a pofon, aminek be kellett következnie, hogy kijózanodjak. Soha nem hittem volna, hogy lesz valaki, aki képes lesz tévútra vezetni, pedig ez történt.

Ez történt és a fájdalmam az óta csak nőtt... a hónap elején robbant ki belőlem igazán, a hónap elején és az óta megint csak gyűlt és most ma megint. De ma már könnyek formájában, először éreztem, ahogy a magány a vállamra nehezedik, ahogy megpróbál, a földbe nyomni. Megfordult a fejemben az öngyilkosság gondolata is nem is egyszer. Csak egy kötélre lenne szükségem és egy szép magas fára. De az élet nem ér meg annyit, hogy eldobjuk nem igaz? Most érzem csak igazán mit is jelent a szó legszorosabb értelmében ujjá születni. Igen ott bent... Rosszabb, vagy talán gonoszabb lettem valamennyivel. A gonoszság, és a sötétség jó, mert szembesít saját magaddal, tudod mi vagy valójában, és hiába próbálod magadnak bemesélni, hogy nem te a jókhoz tartozol, ott van abban a tükörben és figyelmeztet.

Figyelmeztet arra, hogy egy ember se jó, egy ember se tökéletes, és arra hogy nincs isten. És hogy az igaz jó barát ritka akár a fehér holló, és meg kell becsülni őket. Hogy még is mi ez?

De a csendben vad rózsám a falba tép.

A fal jajgat, s remeg, és a rózsa tüskéjén könny pereg.

Gyertya gyúl az éjben én, várok, reszketek.

Indám, ostorom, vad dalom

Hol Farkas, Vámpír, Boszorkány együtt dalol.

Néma lelkem Hercegem tieddel rokon.

Ez talán egy vallomás.

Talán az, amit azzal, hogy szeretlek, nem mondok el.

Talán halálom, életem.

Talánok sokasága, még is, akinek szól, az talán érti. Bár szerintem annak is derenghet valami, aki nem tud semmit sem ezekről... Hosszú történet, és hogy valaki megértse annak előbb figyelnie, kell mesémre.

De a nap épp most bújik a nyugati láthatár alá, hideg heves tavaszi szél csap végig láthatatlan ostorával a ház előtt magasodó tuják között. Felpillantok, és becsukom az ablakom, a szobámat végre tiszta hideg levegő tölti be. Pár pillanatra csupán megborzongok ez a hideg nem csak, a szobámat takarította ki, hanem az agyamat is. Vissza, pillantok a monitorra, kicsit összevonom a szemöldököm... Végig mérem az egész szöveget, és megrázom a fejem. Már megint mindent összezagyváltam jóságról, gonoszságról, erkölcsről, és a többiről. Kiöntöttem a lelkem... Nem teljesen de valószínűleg ez történhetett. Egy kis baleset, olykor megesik, hogy mondatokban a monitorra vetem, azt a mi szívemet nyomja, és ha tetszik, ha nem de ez van... Enyhít, enyhít de csak egy kis ideig, és kitudja, mikor jön az újabb dühös kitörés, az őrjöngés. Most tisztának érzem az agyam, és könnyűnek minden tagomat. Nyugalom tölt el, és újfent hideg számít fejjel, gondolkodok. Jó érzés... Olyan mintha a káoszból szabadulnék, amiben még az előbb nyakig merültem. Nem hiszem, hogy egyedül vagyok ezzel az érzéssel, de megújulni ilyen mértékben még nem újultam meg.

De ugyan akkor mennem is kell. Az éjszakával együtt jön az éhség, és ezt is csillapítani kell, még hozzá haladéktalanul. Addig is további jó éjt... Sayonara... És ne felejtsék be csukni az ablakaikat és kihelyezni a farkas csapdákat... soha nem lehet tudni milyen szörnyekkel találkozik az ember fia/lánya az éjszaka fekete bársony leple alatt.