2. fejezet
Másnap reggel, a fél kóma határán egyensúlyozni a legrosszabb. Ez az egyszer-egy-évben-alaposan-berúgok dolog, nem jön be nekem. A takarót szorosan magam köré tekertem, mintha csak pajzsnak vagy páncélnak tudnám használni, mintha el tudnám vele takarni magam a világ elől. Az ikerház másik oldalában volt az én részlegem. Szép takaros fenyőfa bútorzat, fehér függönyök, képek, kisebb díszítő elemek, itt-ott egy-egy burjánzó mérgező növény, egy széles íróasztal, amin most csatarend uralkodott, és kb. három polc ezzel szemben, amin a könyvtáram terpeszkedett. Sok minden van, amire büszke vagyok ezek közül a könyvtáram az egyik. Lassan felkeltem az ágyamban, hunyorogva a kezembe támasztva a homlokom. Fájt minden porcikám, a fejem úgy sajgott mintha egy kisebb bomba robbant volna odabent, és most az agyam darabkái lassan csúsznának lefelé a koponyám belső felén... auuu túl lírai vagyok ma reggel.
A szokott kétszer akkora, combközépig érő pólómban aludtam, ami most rendesen meg van gyűrve minden bizonnyal a sok forgolódás a mennyasszonyi ruhám, ellenben szépen rendbe rakva, kiakasztva a szekrényre, a fátyol mellette a csokrom pedig lóg valahol, hogy ne görbüljenek el benne a rózsák. Tudom említettem csokordobálást, de eme „nemes” célra külön is szoktak csokrot készíteni így az eredeti nem tanul meg repülni, hanem kézbe marad. A csokor fellógatása pedig azért fontos, mert egy idő után a rózsa szépen elhajlik... Így viszont nem fogja lógatni a fejét, hanem szépen megmarad szál egyenesnek. Mekkora mázli hogy tegnap éjszaka még maradt annyira erőm a józanságom, hogy összepakoltam. Egy csillagot ide. És mibe lemerem fogadni, hogy Ewan-nak még eszébe se jutott összepakolni. Fél szemmel a ruhára sandítottam. Fehér... Hófehér... Akár csak a lelkem, amit minden hétvégén pervollal szokás mosni, és minimum egy napig szárad. De ezt most hagyjuk, valahogy ki kell találnom a konyhába és magamba nyomni minimum egy algopirint vagy valamit, ami elmulasztja ezt a fejfájást.
Ewané volt az ikerház másik fele. Szó szerint nem voltunk házasok, mivel a pap nem volt igazi, így bár szentség törést követtünk el... Már ha ez annak számít. Ja az anyakönyv aláírását se cselekedtük meg. De ez mind csupán egy álca, hogy mind a ketten zavartalanul élhessük a saját életünket tovább. Én az önként választott remete életemet, Ewan pedig a sajátját, ami talán jóval viharosabb lesz, mint az én kis magán életem. Erről ennyit... Mekkora szerencse, hogy van egy tökéletesen hangszigetelt ajtóm he-he-he... Ja és hozzá tenném dupla ajtós... Felőlem is van egy ajtó, ami az én nappalimba és az én konyhámba nyílik de ma reggel talán még nem baj, ha zavarok odaát egy kicsit.
Tehát reggel itt lenne az ideje összeütni valami kaját, reggeli gyanánt, mert menten kilyukad a gyomrom, meg bevenni valamit, mert mentem szét robban a fejem. Csendes lépetekkel trappolok végig a szobán, közben pedig libabőrös lesz a karom, a hőmérsékletváltozástól. Félúton magamra rángatom a max combközépig érő kék rövid nadrágomat, aztán harcra fel, és foglaljuk el elsőnek a konyhát. Kinyitom az ajtót, és egy kisebb átjáró tárul elém, amit egy szépen faragott hangszigetelt tölgy ajtó határol el. Ja ez a folyosó egyébként is tökéletes növénytenyésztésre... De minimum arra, hogy muskátlikkal rakjam teli. Az üveget meg majd megfestem üvegfestékkel, amitől szép színes lesz, meg még szerzek pár narancssárga függönyt, így ha besüt majd a nap, akkor kész élvezet lesz itt végig menni. Tudom, mindig csak tervezgetek de, soha nem csinálom, meg ami késik, nem múlik nekem ez a felkiáltásom. Kicsit megkopogtatom a fát, várva, hogy talán át tudok menni, Ewan-hoz. Igaz hülye vagyok hangszigetelt... De ezek a rohadt becsontosodott szokások. Benyitok vagy szerencsém, van, és tudunk együtt reggelizni, vagy nincs szerencsém, és megzavarom valakivel valamiben. Próba cseresznye...
- Igen. Gyere csak. – hogy hallotta meg. Esetleg bekamerázta volna a folyosót? Kérdőn hátra pillantok a vállam felett. Na nem ennyire még Ewan se perverz bár soha nem lehet tudni, hogy mi rejtőzik a felszín alatt. Igen Ewan nem perverz, én meg nem vagyok paranoiás.
- Jó reggelt. – mondom, ahogy belépek a konyhába, és rá villantom a szokott róka vigyoromat. Igen palástoljuk az újabb depressziós rohamot. Ő úgy is meg fogja rajtam érezni, mert ugye bár a jó barátok azok megérzik. Na mindegy.
- Valamit enni? – nem tudtam hogy ilyen jó gondolatolvasó. Jééé még én is tudok tanulni tőle.
- Már csináltál reggelit? – igen férfiaktól nem szokta meg senki lánya, hogy a konyhában sertepertél. Ez itt nálunk Ungarische szokás, hogy a nő házasság után biza valamilyen szinten rabszolga lesz. Helyeselj szépen a férjednek, biztosítsd, arról hogy „hűű szívem de szeretlek, meg milyen jó vagy...” „... szívesen szülök gyereket” az ilyenektől tudok agy görcsöt kapni. Aztán jön a válás, jön a verés, később a gyilkosság. Az ilyeneket tudnám halálra szadizni, sokszor a tett persze többet mond minden szónál... Saját bőrén tanulja ezt is az ember... De hagyjuk a keserű emlékeket. Szerintem az emberi fajon belül a magyarok alfaja lesz lassan az, ami megérdemli a kihalást. Haza fiatlan voltam? Oh... Pardon... De kérem, szépen nézzünk már szét ebben az országban. Mindegy hagyjuk... Mindenki szemszögéből tényleg jobb, ha ejtjük a témát.
- Egy jó férj mindenre gondol. – végig mérem Ewant a köntösében. Alul fehér póló, fekete hosszú nadrág. Annyi eltérés van csak a kettőnk öltözete között, hogy az én gatyám rövidebb, na meg persze kék.
- Vicces kedvedben vagy? – szűröm a fogam között a szavakat szépen lassan hogy mindent értsen, és fogjon az adó vevője.
- Aha... – de jó neki.
- Na látod én annyira azért nem. – továbbra is fogak között való szószűrés, miközben lassan felkászálódok az egyik, bár székre, ami a pult mögött áll. Igen mindkét részben egy kisebb mini sushi-bár kapott helyet. Viszont Ewan már is erős fürkészésbe kezd, és a csoki barna szemekbe mintha röntgensugár lenne beépítve... És igen telibeeeee...
- Miki... – fáradt arc orrhúzás... Első reakció pipa.
- Pontosan. Tudod, rájöttem, hogy most taszítottam el jó messzire magamtól. – homlok jobb kézbe dönt, és mint a részegek, ráborul az asztalra. Második reakció szintén pipa.
- Ennek így kellett lennie. – na igen kivéve, hogy nem...
- De Ewan én még mindig szeretem szívem legmélyéből. – bánatos barna pillantást villantok, rá. Harmadik reakció pipa. És ez most a szememben igazi bánat, és nem megjátszott fájdalom csillan meg egy pillanatra. Mély levegő majd egy hosszú sóhaj. – Miért érzem úgy hogy én voltam vele bunkó. Eleinte féltem de... Aztán... Tudod mi lett.
- Jajj... Te szerencsétlen mélabús lélek. – vállba öklözés, finoman lehetőleg úgy hogy nem viszem ki a közfalat. Fáradt pillantás megint csak Ewan irányába.
- Nekem nem lesz soha többé senkim... – kesergés mode: On. (most fordul, meg a fejemben lehet ezt a fejezetet jobb, lenne, ha mindenki átugraná... Egyrészt mert csöpögős, más részt, mert szánom-bánom de a kiadások így szoktak következni... Vagy lehet ez egy újabb őszinteségi roham? Majd elválik.)
- Sue... ha 40 évesen is egyedül leszel...
- Tudom majd akkor, fogsz sajnálni. – mondtam vigyorogva még is, éreztem, hogy egy elszánt könnycsepp végig gördül az arcomon. – De én nem tudok nélküle élni.
- Sue... ne sírj miatta nem éri meg.
- Más nem maradt...
- De igen maradt. Holnap indulunk a nász utunkra, itt hagyjuk Magyarországot! Egy teljes hónapig nem fogunk haza jönni. –hja nászút vagy inkább vadászat. Én az ilyet inkább vadászatnak hívnám.
- Ja... Viszont nem rajtad fogják követelni, az utódot, hanem rajtam. – morogtam amilyen gyorsan, csak tudtam más vizekre, eveztem. Általában rühelem, ha sírni látnak... Ha már sírok, akkor zárt ajtók mögött és tök egyedül. De ez mostanság egyre ritkább.
- Majd ez alatt az út alatt mind a ketten bepasizunk. Végül is vigasztaljon az a tudat, hogy most a világ többi férfiére is vethetsz jó pár pillantást. –igen azt a feltételezést továbbra is kihagyta, hogy engem konkrétan csak egy izgat. Vagy ezt elfelejtettem vele közölni már párszor? Fogjuk a szelektív hallásra ok?
- Kösz Ewan, de nekem így is csak egy marad... És az Ő.
- Majd ha valami jó képű, hapi karjaiba dőlsz, szólok. – és igen már vigyorgok is.
- Szólhatsz is úgy se fog megtörténni. – morogtam miközben gyorsan két tányért, vadásztam ki, egyet Ewan-nak, egyet magamnak.
- Ha szüleink beugranak nem szabad, hogy szomorúnak lássanak... max fáradt, ha lehetsz.
- Tudom... Tudom... Te...
- Na egészséges, erotika, elvégre elvileg nászéjszakánk volt. – fej fog... ez most fáááájt. Az igazság egy fájdalmas dolog.
- Pfff... kávét... Kávét kérlek, és legyélszíves ne hagyd, hogy Miki felé kalandozzon az a nyamvadt figyelmem, mert... – kávé inkább az, mint a gyógyszer. Lehet, hogy az a bajom hogy ma még nem ittam. Ha tévedtem, akkor marad, az hogy vissza kómálok az ágyamba.
- Nyugi holnaptól utazunk, ma össze cuccolunk és holnap korán reggel indulunk Londonba.
- Én írtam... Megnézzük a Waterloo Rd.-t a vicc az lesz, ha nem találunk ott semmit csak kirakatokat. – sanda fél vigyor, majd gyorsan a kávés bögre után nyúlok. – Olyan szokatlan így kettesben. – mondom, a kávémat fújva, meg kevergetve. Közben persze alaposan körül hordozom a tekintetem Ewan nappaliján.
- És még egy hosszú hónap így. Vagy talán több.
- Miért vagy ennyire biztos abban, hogy az alatt az egy hónap alatt mind a ketten megtaláljuk a párunkat? – kérdezem, miközben lassan megint belekortyolok a kávémba. Igen erre kíváncsi voltam. Jelenlegi állás szerint abszolúte nem tudtam felejteni.
- Mert nem Magyarországon fogjuk keresni őket. – oh nagy bölcs vezír. De még is magyarok vagyunk, és mind tudjuk, hogy odakint alaposan le vagyunk nézve.
- Minden férfi egy forma. – bevált és bizonyított szakzsargon.
- Hidd el, van egy herceg fehér lovon, aki csak arra vár, hogy a karjába kapjon, és magával vigyen. – a válasz erre harsány nevetés, amit Ewan csak egy fejrázással prezentál.
- Mesék sajnos nem léteznek. – fáradt sóhaj, hja fájdalmas igazság... Pedig ha léteznének, akkor már kész háremem lenne.
- Majd szólok, ha Disney Landben járunk. – harsány röhögés részemről.
- Az a placc egy bazi nagy elbénázott cosplayes tali. Grr... Beöltözök Matsumoto-nak és akkor még Csipkerózsika is, elveszti a vendégeit. – még mindig röhög... A víg... Nem nem özvegy, hiszen férjem sincs. Pontosan gyakorlatban nincs elvileg, meg persze van, és gyakorlatban most készülünk reggelizni vagy mi fene.
- Matsumoto! – üvöltés... Válasz sanda oldalpillantás.
- Hai Taichou... – mély doromboló hangon, bedobva a kurvás pillantásomat, amit direkt az akkori cp-re fejlesztettem ki.
- Esetleg lehetnék, még Ludwig herceg... Akkor a pasikat fogom überelni, viszont majd a női rajongóimtól kell megvédened engem.
- Na jó... Nyugi. Anyáink mindjárt csengetni fognak. – leveses tányér nagyságúra kerekedő szemek.
- Heee...
A csengő halk bimm-bammjától kirázott a hideg. Sarkon fordultam, és már indultam volna az ajtó felé. Amikor Ewan megelőzött.
- Pihenj szívem majd én ajtót nyitok.
- Mr. Wonderfull rendben. – sanda mosoly a kacérosabbik fajtából, mert ugye az ajtóból is sok mindent láthat és hallhat az ember hát, ha még benéznek az ablakon is meg azért ne rajtam múljon hogy még is mikor fogunk lebukni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése