Dreamer

Jason hamarosan felébredt álmából. A szél jegesen csapkodta az ablaktáblát, kiugrott az ágyból, hogy becsukhassa. Délre járt a kinti világban. Némán végig nézett a poros régi szobán. Egy halvány mosoly játszott az ajkán, fekete öltönyt vett elő az egyik szekrényből és elindult, hogy tegyen egy sétát a város e részében.

A napfényben még siralmasabbnak tetszett a környék. Úgy kezdte itt érezni magát, mint egy megváltó... Csendes léptekkel haladt egyre előrébb, még el nem érte az utcasarkot. Lassú léptekkel keresztül vágott az úton. Kíváncsi volt arra, hogy mit szól az egyik társa, aki erre felé lakik, ha hirtelen felbukkan. Már előre tudta, hogy régi ábrándokat fog felébreszteni, és talán elindítja benne a megváltó édes képzelet megszületését, melyet oly rég altatni próbál magában.

Társa egy kicsivel elegánsabb negyedben lakott... Viszont sokkal veszélyesebb zugban, mint ő. Arra felé örökösen zombik tartották rettegésben az embereket. Ő volt az egyetlen, aki kisöprőzte ezeket, a visszajáró démonokat. Ha más nem tette volna meg, akkor a lakók valószínűleg visszatérő hullák eledelei lettek volna.

Meg állt az egyik rozoga ház előtt és felpillantott a romlott tetőre, a tört ablakokra melyeket papírral szigeteltek el a téli hideg elől, és nyári hőségtől. Egyik évszakban sem jelentett valami sokat. Jason arcán még szélesebb lett a mosoly, ahogy jó szokása szerint átugrotta az alacsony kerítést. Földet érés után kisimította szeméből gesztenye barna haját. Kicsit gyorsabban sietett végig az ezer évesnek tűnő beton-járdán. Aztán fel a rozoga lépcsőkön, majd megtorpant az ajtóban, várt pár pillanatot, végül a csengő felé lendült a keze. Az élesen hasította félbe a ház csendjét.

A percek kínos lassúsággal peregtek. Jason egyik lábáról a másikra állt. Nem kellett sokáig várnia. Az ajtó kinyílt és egy pisztoly cső szegeződött az arcába. Jason döbbenten hátrált pár lépést.

- Zsu csak én vagyok. – mondta felemelt karokkal.

- Jason? – az ajtó kinyílt és egy lány ugrott ki Jason elé. Pár pillanatig elmerülten figyelték egymást a csoki barna szemek. Majd a karok ölelésbe fonódtak. - Azt hittem már soha nem látlak. Hogy, hogy erre?

- Hiányzott a város.

- Komolyan?

- Igen.

- Gyere, ne itt beszélgessünk. – Zsu berántotta az ajtón és be is zárta azt. – Nehéz idők járnak...

- Azt vettem észre. Annak idején itt egy egész palota állt. Mondd csak mi történt.

- A 12. – ik év szegénységet hoz. Amint látod megcsappantam a képzelő erőmben. Nap nap után élek, nincs semmi, ami éltetne.

- És a szerelem?

- Ugyan ki iránt kellene szerelmet éreznem?

- Például Sabin.

- Hagyjuk őt a francba, meg a másikat is. – Jason döbbenten pillantott Zsura.

- Már nem szereted.

- Nem erről van szó, vagyis igen, de azért mert elfáradtam, túl sokat adtam magamból, és most némának érzem magam. De ha feladom az írást, akkor el fogok pusztulni, meghalok érted? És még annyi mindent nem tettem meg. – Zsu az előszobába húzta Jasont, és leültette az egyik fotelbe. – Alig bírok bármit is létre hozni. – morogta miközben ő is leült gyűrött régi rongyaiban a karosszékébe.

- Nélküle elveszett vagy. Lásd már be, hogy végig magad ellen harcoltál! – Jason bársonyos hangon felnevetett. – Zsu te még mindig fülig szerelmes vagy belé.

- Szó sincs erről Jason! – sziszegte a fogai közül Zsu. – Nem szeretem ebben teljesen biztos, vagyok. Se őt se a másikat és pont.

- És ami abban a városban történt? A vérfarkas és a vámpír szerelme tiltották, még is megtörtént az egyesülés? Mi volt, ha nem lázadás? Zsu, Susan D’Winter, emeld fel a fejed, húzd ki a derekad. Annyi jogod van itt élni, mint bárki másnak. A fényed nem pislákolhat ez a te kárhozott városod. Engem küldtek, hogy lásd meg az ihlet, még létezik, és újra tollat ragadj, engedj az égi zenének, és ne veszítsd el soha többet a fonalat! Szeress bátran! Merd vállalni azt, ami a szívedben lakik. És aki megbánt annak bölcsőjétől a koporsójáig a te gonoszságod legyen az ő kínja. Ne törődj azzal, hogy mit érez, te csak a te zenédre figyelj, hallgasd, és táncold el, írd le újra és újra. Ne feledd a kerék, forog!

- Az erő pedig ég. – mondta mosolyogva. – Nem felejtettem el. – a lány egy hálás mosollyal pillantott fel Jasonre.

- Csak meg kellett egy kicsit biztatni, most pedig tárd ki a szárnyaid és repülj! Vár ez a régen elkárhozott város. Gyerünk babám várnak, hát tegyük a dolgunkat. Te a tolladdal, én pedig azzal a hatalommal, amit nekem adtál. – bizalommal pillantott egymásra a két bűnös szövetséges szikrák pattogtak a szemükben. Tudták, hogy mi az az igazság, ami odaát van az ajtón, de merő szemétségből nem voltak hajlandók elmondani senkinek.