Magas hangok csengve hullámzanak végig a sárgás gyertyák lángjai között. A sötétre pácolt asztalon, egy kinyitott zene doboz ontja a halk egyre lassuló muzsikát, mintha nem is erről a világról származna a dallam, hanem egy másik távoli világból, mely nem léphetsz át soha csupán akkor, ha lecsukod szemed, és elhagyod ezt a valóságnak hitt nevetséges lázálmot, amit egyesek életnek neveznek.
A tükörben látod a táncolod, a bábu fehér ruháját amint meg – meg lebben minden egyes forduláskor, közben karjai nem mozdulnak, csupán ruhája az mely habot ver a vörös bélés kissé már megkopott belsején. A mögötte villanó tükörben felbukkan sápadt, arcod, amint figyeled, hogyan táncol a mozdulatlan balerina. Kicsit oldalra billented a fejed. Az ópium illatra egyre jobban felszívódik testedben... Közben a szoba is ebben a mérgező illatban úszik, mely bizonytalanná teszi a gyertyák lángját, és apró füstgomolyokat rajzol a levegőbe. Közben lassan megáll a dallam, és megáll a balerina. Ujjaid halkan kotorászva keresik a doboz hátulján, azt a kart amivel fel tudod húzni, hogy újra hallhasd az csodálatos dallamot mely ámulatba ejtett.
Mikor elengeded azt a kart a balerina hevesebb táncba, kezd, mint eddig. A tükörben elmosódik a gyertyák halovány reszkető fénye, és egy másik túl világi táj bukkan fel mögötte. Az ópium füstön át, mintha ködös völgyekkel és dombokkal teli vidék lenne nem ebben a világban, hanem valahol máshol. Az a hely mely után vágyódsz, melyet bódult elméd egyszer már megteremtett, és megteremt újra valahányszor papír fölé, hajolsz, és lapra veted azt a valóságot, amit eltorzítasz azért, hogy egy kis harmóniát csalj az egyébként megbomlott rendű életedbe. Közelebb hajolsz, nem törődve a gyertyákkal, nem törődve mással csupán azzal a képpel, amit abban a tükörben látsz. Elméd, mintha nem lenne magánál... füst szagot érzel, mely elhomályosítja tudatod. Fel sem fogod, és érzed, hogy a földre zuhansz, körülötted, perzsel a levegő, égeti tüdődet, de a test korlátai hirtelen szakadnak fel. Friss éjszakai levegő csap az arcodba, és arra ébredsz, hogy a sötét pázsiton pihensz. Tetőtől – talpig, fekete csipke omlik a földre... az anyag halkan nyekereg, ahogy felkelsz a földről. Selyem tiszta selyem a ruha felső része. A levegő kellemes illata, ott hullámzik körülötted. A szellő hűs ujjai végig simítják arcodat, és eljátszadoznak vékony hajfürtjeiddel. Nem messze a földben egy kelta kereszt maradványai villannak meg a holdvilágnál. Csak ez az egyetlen egy sírkő emelkedik a közelben. Majd a szél erősebbre vált, és suhogva énekelni kezd a távolban álló fák árnyékában. A levegő sötét folyamában apró rózsaszínes virág szirmok keverednek bele. Halk léptek neszeznek a sötét pázsiton. Majd egy árny lép ki az árnyak takarásából. Könnyű a mozgása és elegáns, lassan fel kelsz a földről, és szemeid immár az ismeretlenre pillantanak. Nem ismered még is ismerősnek, látszik.
- Memento Mori... Sue – Chan... Memento Mori... – suttogja egy bársonyos mély hang, mely egy pillanattal ezelőtt még sehol nem volt. Mintha valami édes dallam lenne, mely a túl világon alvó halottakat is újra életre hívja. A távolban megbűvölten magas hangok kelnek életre... Mintha a zene doboz hangja hallatszana. Az idegen közelebb lép, és a fekete felleghajtó nyakrésze félre csúszik, hófehér sál tekeredik le a nyakáról és hullik le a földre, a két alak közé, mint valami határjelző. Az ismeretlen hangtalan léptekkel közelebb lép, be a holdvilág ezüstszín gyűrűjébe. Csak egy furcsa kékes szempár pillant rád a tejfehér arcból, és az azt keretező fekete haj kusza halmazából. A zene felerősödik, a távolban sápadt lelkek bukkannak fel melyek sorba rendeződnek, mintha csak egy furcsa túl világi kórus lenne, melyet a sötétség és a halál teremtett. ~ Danse Macabre ~
Sápadt vékony ujjak tekerednek a kezed köré, és lassan közelebb húz magához az ismeretlen. Minden szó nélkül húzódsz közelebb hozzá, kapaszkodsz a vállába. Miközben szoknyád libbenve röppen a haláltánc könnyed lépésében. A sok kísértet között, könnyed mozdulatokkal táncoltok át, mintha ott sem lennének. Közben az apró rózsaszínes szirmok szakadatlanul hullnak, úgy, mint a hó...
...Vagy mint a hamu, mely egy kiégett ablak körül telepszik le, és húzza rá szürke szemfedőjét arra a csontvázra mely egy asztal mellett, fekszik, és amit éppen ezekben, a pillanatokban emelnek fém tálcára a tűzoltók, hogy a krematóriumba szállítsák. Közben valaki lelöki az asztalról a megfeketedett zene doboz maradványait. Mely most mintha egy pillanatra, életre kelne, és az utolsó pár dallamot sóhajtaná ki magából, mielőtt a tükre összetör.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése