Peace & Smile

Title: Peace & smile
Korhatár: PG - 13
Páros: Kai x Miyavi
Megjegyzés: *könnyezik* gyenge női pillanatomban írtam… és sajna nem enyémek a kicsikék… amit nagyon sajnálok.


Furcsán színes őszi délután volt. A falevelek, a szél hatására vadul kergetőztek körülöttem. A nap egyre gyengülő sugarai, aranyra festették a már lehullott avart. A fejemben csak úgy kavarogtak a gondolatok, miközben a szokott szürke melegítő felsőmben, fekete-fehér kalapomban, meg a fekete farmeromban, baktatok végig a városon. Néha egy-egy pillanatra, meg akad rajtam némelyik járó kelőnek a szeme. Ilyenkor rendszerint gyorsabbra veszem a lépteimet. Hiába próbálom takargatni, a felborotvált hajat nem lehet eltakarni. Még akkor is ha a stúdióban viselt ruhát, meg sminket nem vagyok hajlandó magamra kenni. Egyedül talán a körömlakk az, ami maradhat, mivel hogy a kezem takargassam, azt egy szimpla kéz-zsebre vágással meg tudom tenni. Míg a sminket elég nehezen, ha csak nem Kirásodok be, és nem veszek kendőt magamnak. Mosolyra húzom az ajkam, ahogy eszembe jut a szőkeség képe. Amint végig baktat a folyosókon, az orrtakarójában, Aoi-al az oldalán. Igaz csak mi nem tudunk még mindig kiegyezni Kaival.
Mély levegőt veszek és felpillantok a metszően kék őszi égre, melyen felhők árnyékolják el a napot. Egyre másra az jár a fejemben, hogy még is hogyan gondolhatja azt, hogy összeszűröm a levet Torával… Ilyen abszurd történetet… egyetlen egyszer sem kávéztunk együtt. Olyan ez az egész, mint egy cirkusz, egy cirkusz, ami kezd egyre rosszabb színeket ölteni. Mindkettőnkön látszik, hogy valami egyikünkkel sincsen rendben, bár neki még mindig könnyebb elbújnia a dobjai mögé nem kell énekelnie, nem kell beszélnie a közönséghez csak dobolni, ütni és keménynek lenni. Megint megtorpanok és az egyik közeli pad felé veszem az irányt. Lazán lehuppanok rá, és egy ideig, némán figyelem a körülöttem nyüzsgő embereket, mind siet valahová, családhoz, munkába, barátokhoz. Én vajon hova sietek? Sehova… fura de úgy érzem, hogy Yu – chan nélkül olyan üres a körülöttem a világ, szinte már sivár. Az ő mosolya beragyogta a szürke hétköznapokat… engem is mindig meg tudott nevetetni.
Csúnyán összevesztünk a miatt a pletyka miatt. És milyen buták is vagyunk? Hiszen mindenki csak ember… egyáltalán az aki azt hitte, hogy engem látott, Torával, még is miből gondolta hogy én vagyok az? Egy ember miatt egy szerelem bánta. Igen tipikus emberi vonás, az hogy, elszakítunk valakit a szerelmétől.
„Soha többet ne gyere a közelembe! Remélem megértetted!”
„De Yu – chan én soha…”
„Mindennek van határa, nem ilyennek ismertelek, de amint látszik, alaposan félre ismertelek”
A „milegyennel” nem törődve akaratlanul is talpra ugrok, és szinte futva elindulok, a közelben álló egyik busz felé, ami abba a városrészbe megy, ahol Yu – chan is lakik. Tudom, lehet, hogy úgy elver, hogy életem végéig nem fogok tudni talpra állni, de akkor is tisztáznom kell vele, ezt a témát, hiszen nem lehet a végtelenségig menekülni, és elkerülni az embert. A busz lépcsőjén, egy pillanatra elbizonytalanodok, átfut rajtam a gondolat, hogy mi lesz, ha nem találom ott, vagy ami még rosszabb, hogy szóba se áll majd velem? Na azt nem teheti, mert akkor is megtalálom a módját, hogy bejussak hozzá, vagy meg várom, amíg valamelyik reggel kidugja az orrát a házából. Halkan elsuttogom, a címet a sofőrnek hogy hova, és bepasszírozom magam a többi ember közé, és a busz előre lódul velünk, hogy félig meddig keresztül vágtatva a városnak ezen a negyedén végül leszállhassak ott, ahová eddig vágyott a szívem.

Miközben lekászálódok a buszról, mélyen a szemembe húzom a baseball sapkám, hogy még véletlenül se ismerjenek meg. Persze időközben, fel-felpillantok hogy megérkeztem e már, a házához, egyelőre nem úgy néz ki a környék. Bár mindenhol takaros kis házak, bújnak ki a földből, de egyik sem az, amelyiket keresem. De ott a távolban már látom, a házát. Fehérre festet fal emelkedik ki egy kicsit a magas tégla kerítés mögül és épp csak a vörös tetőt látni a tető téri ablakokkal ahol a dobfelszerelés kap helyet. Nem hoztam neki semmit… feneee… hirtelen észbe kapni a legrosszabb legnagyobb elhatározásomban erre nem figyeltem. Nem baj beszélgetni megyek hozzá nem enni.
Bizonytalanul, és szinte félszegen állok meg a kapualjban, és nyomom meg a csengőt. Pár percnyi csend majd megint csengetek, mire megszólal a kis mikrofonos kütyü mellettem.
-Uke Yutaka. És odakint ki van?
-A pizza futár. – válaszok hirtelen ötlettel. Ezzel is ki lehet csalogatni odabentről. Szerencsére, turné szünet van, és még így is szerencsésnek mondhatom magam, hogy itt találom.
-Nem rendeltem pizzát.
-Elnézést uram, de az ön címét írták fel…
-Sajnálom. De… - rájött. Tisztán lehet ezt tudni, már a „de” szó hangzásából olyan gyanakvó
-Nézd beszélnünk, kellene… - kezdem megelőzve azt, hogy lehordjon mindennek. Éppen eléggé szégyellem én magam, amiatt hogy nem kerestem meg előbb, és nem tisztáztam ezt a lehetetlen helyzetet.
-Menj el. Legutóbb is világosan megmondtam, hogy nem akarok hallani rólad. – még is mi ez a megfáradt hang. Lehet, hogy elege van belőlem de, nem fogok addig elmenni, ameddig nem tisztázzuk a dolgainkat.
-Yu – chan.
-Neked Uke Yutaka sama.
-Kérlek, ne csináld ezt velem! Félre értés volt az egész ne csináld ezt! – de a kis elektromos valami néma. Ajtónyitódást sem lehet hallani, tehát nem jött ki. Rendben, a hátam mögött lévő padra pillantok Rendben, akkor várok reggelig is, ha kell, csak személyesen tudjak vele végre beszélni.

Az eltökélt üldögélés azonban nem tart olyan sokáig, mint reméltem, de összeszorított foggal tűröm. Tudja, hogy itt ülök kint… és mindezt miből tudom, jött pár álcázott Gazette tag először Aoi, aki szintén Yuu eredeti néven persze. Kirával együtt. Természetesen intettek nekem, hiszen egy cégnél dolgozunk és Yu – chanom által ismerjük is egymást. Csak mosolyogok, ők is milyen rosszba voltak tavaly… most meg szét se lehet őket szedni. Hatalmas sóhajjal pillantok megint a házra… ha más nem, akkor Yuu-san, és Kira-san megemlítették, hogy kint ücsörgök a padon. Azt is láttam, amikor elmentek, négykor jöttek és olyan hat óra lehetett, amikor elmentek. Szép pár, bár csak mi is ilyenek lehetnék Yu-chanommal. De ez talán soha többet nem tudom majd tető alá hozni. Itt várni nem a legjobb ötlet, de ha máskor nem, akkor talán reggel tudnám látni, amikor mint minden normális ember kiugrik a boltba, hiszen lehet, hogy a színpadon ő is sztárnak számít, de még is csak ember. Reggelig simán virrasztok itt.
Negyednyolc körül lehetett az idő, amikor az fenyegetően elborult, és eltakarta az égről a csillagokat, a szél sem késett jeges ostorral csapott végig az utcán. Összébb húztam magamon a felsőmet, de még se mozdultam meg. Pedig tudtam, hogy vihar közeleg. Valóban pár perccel később már a földet érintették, az első esőcseppek, ez még gyenge volt. Megdördült az ég, és tőlem pár méterre villám csapott bele az útba. Nem érdekelt csak azt akartam, hogy Yu – chan kijöjjön, és végre elintézzük ezt az egész röhejes dolgot, hogy ki hol kit látott meg vagy nem látott. Az eső hirtelen erősödött fel, és az első jeges kristály cseppekből álló hullám, teljesen leáztatott. Voltam olyan makacs hogy még most sem mozdultam, csak ültem ott és türelmetlenül meredtem a kapura. Megint csattant egyet az ég… éreztem, ahogy a víz befolyik a cipőmbe… de az az átkozott kapu csak nem akart kinyílni. Mi lesz már Yu – chan? Itt vagyok kint, te pedig ott bent. Összeszorítottam a fogam, a sírás mart bele a torkomba, a szememből is kicsordultak a forró könnycseppek, melyek összekeveredtek az eső cseppekkel és egyre csak nyeltem és nyeltem a könnyeket. Évezredeknek is beillő idő múlva lassan kinyílt a kapu, és egy vékony alak lépett ki a rajta, esernyővel a kezében. Egyenesen felém vette az irányt, az utcán hömpölygő vízzel szinte nem is törődve. Meg állt előttem, és ahogy felpillantottam, azt vettem észre, hogy Uke Yutaka komor arcába bámulok bele egyenesen. Pislogtam párat, és próbáltam mosolyba húzni az ajkamat.
-Végre már azt hittem, hogy soha nem jössz ki odabentről.
-Gyere… szarrá fogsz ázni. – rövid velős megjegyzés, ami megint csak mosolyt csalt az arcomra.
-Nem tudom hol hallottad azt a…
-Majd bent megbeszéljük. Gyere be. – fáradtan rábólintok és lassan megroppanó csontokkal de, feltápászkodok a padról. Yu, kissé bizonytalanul, de meg fogja a kezem és elkezd a kapu felé húzni. Elmosolyodok, ahogy az ujjai a bőrömre tapadnak, olyan kellemes meleg a keze, én meg nem csak hogy szárra áztam, de szarrá is fagytam. Még halványan hallom, ahogy a kapu becsukódik, a hátam mögött, és Yu tovább taszigál a bejárati ajtóhoz vezető rövid lépcsősoron. Hamar feltépem a ház ajtaját, és tudom hogy Yu is, árnyként követ. A benti kellemes meleg levegő a megnyugtató környezet nem csak fizikailag, de lelkileg is átmelegít. A világos színekkel berendezett nappaliban a kényelmes tágas, fehér kanapé, a vöröses-barnás szőnyeg, a hozzá illő párnákkal. Meg kell állapítanom, hogy amióta utoljára itt jártam semmi sem változott. Az egyik kis átjáróból kanyarodik felfelé a hálóhoz, a fürdőhöz, és a próbateremhez vezető lépcső. Itt lent csupán a nappali és a konyha kap helyet. Zavartan tekerem magam köré a karom, és bocsánatkérően pillantok Yu felé. Aki éppen a konyhából lép, ki két teás bögrével a kezében. – Menj fel és fürödj meg, készítettem neked fürdőt, találsz ott fent pár száraz ruhadarabot, itt lent megvárlak. – zavartan pislogok, ahogy hallom a hangját. De a zavaromon, erőt véve, apró mosollyal az arcomon pillantok rá.
-Köszönöm, hogy… hogy még is csak. – felfelé mutat.
-Öt perced van, hogy felérj és minimum negyed órád, hogy végezz, aztán kicsit jobban elbeszélgetünk.
-Yu – chan ettől még megköszönhetem nem? – mondom minden figyelmeztetés nélkül közelebb lendülve hozzá. Akcióm szerencsére sikerrel jár és egy apró puszit nyomok a homlokára, aminek eredményeként majdnem kiejti a kezéből a két bögrét. De továbbra sem válaszol, csak komoran mered maga elé. Végül is, már az is eredmény, hogy eddig beengedett… de ha már a fél lábam bent van… akkor a mellé a fél mellé a másik lábam is be fog kerülni. Majd gyors léptekkel felrohanok a lépcsőn és beveszem magam a fürdőszobába.

Alig félórával később… negyed óra nem volt elég, egy ilyen elázás után jobb, ha alaposan átmelegszik az ember. Abban a pár ruhadarabban, amit Yu kikészített nekem – ezek kimerülnek egy szürke alsó nadrágban, egy régi fehér pólóban, és egy kicsit már kopott vöröses köntösben, lefelé veszem az irányt. A hajamból még mindig csepeg a víz, és biztos vagyok benne, hogy úgy nézek ki, mint egy elázott csuri. Yu ott ül a lépcsőnek szemben egy újabb bögre gőzölgő teával a kezében, és most rám villantja szép sötét barna szemeit, szemébe lógó fekete haja alól. Valamilyen szinten ő az, aki egyedül felismerhető a bandából hétköznap is, mivel neki van egyedül hétköznapokban is használható haja… így a Gazettből ő az akit egyből fel lehet ismerni az utcán. Hát elnézve Kirát akit orrtakaró nélkül meg se lehetne ismerni. Lassú léptekkel indulok el a kanapé felé.
-Mi tartott ennyi ideig? – kérdezi végig mérve tetőtől talpig. Széttárom a karom, és mosolyogva válaszolok.
-Egy ilyen zuhi, után még kérdezed?
-Miyavi te egy hülye vagy.
-Tudom. – rántom meg a vállam. – Tisztázni szerettem volna, hogy mi a helyzet. Torával soha nem kávéztunk együtt. Az más hogy egy cégnél dolgozunk, de akkor sem…
-Én ebbe már belefáradtam. – mondja nagyot sóhajtva, ahogy kipillant a viharba. Az egyik villám fénye kékes színűre festi az arcát, én viszont szakadatlanul figyelek rá.
-Ezt értsem úgy, hogy megbocsátasz nekem?
-Taka – sannal is összevesztünk a múltkor közvetlenül a Grande Final előtt. Arról hogy hol legyen a koncert. De vele végül is elintéztük. Hiszen napról napra össze voltunk zárva, és nem lehetet azt tenni, hogy felhúzom az orrom és elvonulok duzzogni. De te… te nem is jelentkeztél… - nagyot sóhajtottam, és lepillantottam az asztalon álló teás bögrére.
-Emlékszel még ugye, hogy mit mondtál? Azt mondtad, hogy soha többet nem akarsz látni.
-Emlékszem de reméltem, hogy nem hagysz úgy elmenni… reméltem, hogy utánam jössz. – megdöbbentem. Yu felpillantott rám, és a szememet figyelve folytatta. – De nem jöttél. Ma összezavartál, amikor hallottam a hangod, mivel már régen letettem arról, hogy valaha is beszélünk még. És amikor Aoi, és Kira mondták, hogy ott ülsz kint a padon… Olyan furcsa érzés kapott el. Örültem, de féltem is. Nem tudtam, mit tegyek. Bátorítottak, hogy engedjelek be, de nem akartalak. Aztán amikor a kitört kint a vihar rászántam magam, hiszen neked a hangod a legfontosabb kincsed, és egy énekes hang nélkül… Nem akartam, hogy az legyen, hogy valahol a házam előtt dekkolva szedj össze egy náthát. – mosolyogva figyeltem, ahogy beszél. Olyan édes volt, ahogy zavartan hol ki pillantott az eső áztatta ablakon, hol pedig elmélyülten tanulmányozta a bögre tartalmát. Felnyaláboltam a köntöst, hogy áttelepedhessek mellé. Alig ültem le mellé, máris odébb húzódott.
-Te csak ne félts engem Uke Yutaka sama.
-Yu – chan…
-Hiszen te mondtad, hogy nekem ez vagy… Yutaka sama.
-Ne kelljen kétszer mondanom!
-Yu – chan… - miért dobol ennyire a torkomban a szívem… tudom, mire készülök, már ezerszer mondtam neki azelőtt is, hogy összevesztünk volna, talán azért félek annyira, mert már hosszú ideje nem mondtam neki. – Szeretlek, és a lehető legkomolyabban gondolom, gondolok mindent veled kapcsolatban. - hatalmas sóhaj, ahogy kimondom a neveket, majd a pár percnyi mély, és cseppet sem kínos hallgatás. A kezem tétován indul el a keze irányába. Összerezzen, ahogy megérintem a kezét, majd lassan kiműtöm az ujjai közül a még mindig meleg teás bögrét. Majd kicsit közelebb hajolva, puha puszit nyomok az arcára, és szintén óvatos mozdulatokkal átölelem, és magamhoz ölelem, fejem az ő fejének dőltöm, és innen közelről valósággal érzem az illatát, olyan fajta illat, ami mindig megnyugtat. Lecsukom egy kicsit a szemem, és így pihenek egy kicsit mind addig, amíg levegőt nem vesz, és meg nem szólal meg.
-Bocsáss, meg kérlek, hogy ilyen hülyén viselkedtem veled… Én csak… én… - az erőtlen hang hallatán, még szorosabban ölelem magamhoz. Csitítóan simítom végig a haját, ahogy felém, fordul és az arcát a vállamba, fúrja.
-Jól van, Yu – chan most már semmi baj… érthető, hiszen féltékeny voltál. – mondom és puhán egyik kezemmel az állánál fogva, felemelem a fejét.
-Szeretlek, és többet ne higgy rólam ilyet. – suttogom, ahogy az ujjaimmal puhán törölgetem le a könnycseppeket az arcáról. – Szép, vagy ha sírsz de neked nem áll jól, én azt szeretem ha mosolyogsz. – suttogom, ahogy kicsit közelebb hajolok. Pár percig a szemébe nézek, hogy ő vajon akarja e… de a szeme csukva van... Lassan és puhán illesztem az ajkam az ajkaira. És egyelőre csak óvatos gyöngéd csókban fedezem fel újra és újra hogyan csókol ez alatt a hosszú idő alatt szinte majdnem teljesen elfeledtem. És ugyan úgy lassan távolodok el, tőle, ahogy megint levegőért kapok. A tekintetem elmerül a csodás barna szempárban.
-Nagyon fáradt vagyok…
-Félnap a házam előtt ülni volt energiád. – jegyzi meg egy halvány mosollyal. Közelebb bújok hozzá, és magammal sodorva lehúzom őt is a díványra.
-Hé a háló odafent van, de nincs kedvem megint visszamenni… álmos vagyok pihenésre, van szükségem, itt maradsz velem?
-Igen… - hallom a halk választ, ahogy magamhoz szorítom, ahogy a gyerekek a kedvenc macijukat elalvás előtt. Csodálatos, hogy vére béke van… hogy végre újra hozzám bújik, és hogy a karomban tarthatom. Még óvatosan kitapogatom az egyik puha díszterítőnek szánt vörös pokrócszerűséget, amit az ágy fejtámlájára terítettek, amennyire csak tudom, betakarom vele magunkat, hiszen lehet, hogy összebújunk, mint a kölyökkutyák, de azért még is csak jobb, ha van valami ránk terítve, elvégre Yu-nak sem hiányzik, hogy megfázzon.
És így alszok el, ölelve Yu-t arcom a hajába fúrva, hallgatva még jó sokáig, ahogy szuszog, és ahogy kint még meg-megdördül az ég.

VÉGE
2008-08-27