Sakura Kiss

Title: Sakura Kiss”
Fandom: Bleach
Páros: RenjixByakuya
Korhatár: NC-17
Megjegyzés: Sajna nem az enyémek, amit én rendszerint nagyon mélyen sajnálok.

Végül ezen a reggelen is fel kelt a nap. Március végén, Április elején járhatott az idő az emberi világ szerint. Itt nálunk már majdnem virágzottak a cseresznyefák. Kint álltam a verandán, és figyeltem a hajnal néma csendjét, a napot melynek arany fénye feléledőben megcsillant a növények levelein, és a fákon. Lecsurrant, hogy a földet megfürössze ebben a hideg ragyogásban. Még nem voltam készen, nem akartam ma bemenni az irodába, és a többiek őrültségeit hallgatni. Valamiért a vezetés figyelmen kívül hagyta, hogy nem akarom, ezt az osztagot még is a nyakamba varrták őket, és nekem nem volt más választásom, mint megszokni. De most nem is ez a fontos.
Emlékszem arra a régi tavaszra közel 14 éve… Hisana halálának hajnala is hasonló képpen virradt meg. Csendesen és észre vétlenül, mint ahogy ez is. Azóta alig változott valami. A magány, ami megtölti ezt a házat. És az a komor hideg ott belül, ami megtölti a lelkemet. De az viszont megnyugtat valamelyest, hogy teljesítettem, Hisanának tett ígéretemet. Húga Rukia, már a családunk tagja… még ha nem is tudja, hogy nem tartozik a családhoz. Lehajtom a fejem, és a fehér yukata alól épphogy kilógó lábamra pillantok. Ennyire még soha nem éreztem a magányt, az elhagyatottságot. Hogy ennyire nem törődik senki az emberrel. Azóta nem érdekelt egy nő se. Eleinte még próbáltam elnyomni a gyász terhét de végül talán még is ezért örököltem meg ezt az osztagot, hogy eltereljék velük a figyelmem valamelyest. Ami sikerült is… de az évek mennek és az idő szörnyetegként, támad meg mindenkit. Hatalmas sóhajjal emelem fel megint a tekintetem, még egyszer végig nézek a tavasz leheletében fürdő kereten, és erőt veszek magamon ahhoz, hogy megpróbáljam túl élni ezt a napot is. Ujjaim kicsit megemelik a fehér anyagot, hogy ne essek hasra benne. Hátat fordítok a tájnak, és visszamegyek, hogy felöltözzek, és kezdetét vegye ez a nap is… ami bár megszűnne létezni a naptárban.

Hogy az osztag tagjai mennyit látnak ebből a szenvedésből? Semennyit, az évek alatt, magamra húzott álarc mögött már nem tudják érző szív, rejtőzik e. Sajnos érez ez a szív, de az arcom már nem mutatja, hogy éreznék is valamit.
- Jó reggelt Taichou! – egy fekete hakamás úri ember halad el mellettem. Kócos fekete hajjal, biccentésre se kellene méltatnom, ettől függetlenül a jól neveltség erőt vesz rajtam, oda biccentek neki, de nem állok le vele beszélgetni. Túlságosan oda van most mindenki… hiszen nem sokára virágozni kezdenek azok a fák. Az ujjaim akaratlanul is a katanám markolatára tekerednek. Viszont valamennyivel, nehezebb szívvel folytatom utam a tekergő kis utcákon. Ugyan azon az úton, amin minden nap járok, az irodába. Az ég a fejem felett immár tiszta kék, a nap kicsivel, melegebb fénnyel ragyog le az égről, viszont még nem érte el a delelését. Kicsit megigazgatom a sálat a nyakam körül, kicsit lazábbra veszem. Reggel túl szorosan tekertem fel. Somolygok magamban egy sort… talán én is követem nem sokára Hisanát? Vagy sem? Ezt soha nem lehet tudni, az Idő kegyetlen játékmester, és én még fele annyira sem vagyok kegyetlen.
Az osztag irodája előtt, megállva előhúzom a kapitányi köpeny belsejéből a kulcsot, hogy kinyissam, az ajtót majd lassan belépek az üres helyiségbe melyben csak egy asztal, van, pár ablak, és semmi több. Már most tudom, hogy miből fog állni a délelőttöm, az akadémiáról ide jelentkező újoncokat kell kiválogatnom, hogy kik jelentkeznek ide. Nem mintha olyan sokat is fel vennék ide. Ettől függetlenül nehéz lesz. Kipillantok az ablakon fel az égre, majd nagyon lassú léptekkel, elvánszorgok az asztalig. Előveszem a szükséges kellékeket a saját magam által megszabott pont határokat… egy üres papírt melyre azon szerencsétlenek nevei kerülnek fel, akik megfelelnek a követelményeknek. A kiértesítés, még ezen a napon meg lesz, és talán mielőtt még kiszabadulok innen, hogy eltöltsem a szintén magányos estét, néhányan be is fognak jelentkezni. Ez olyan bosszantó ok, amivel együtt kell élni, ilyenek mindig lesznek. Ez van.
Egy óra múlva rendszerint megérkezik a hadnagyom, a szokott irat kupacot, cipelve, csak nekem tűnik úgy hogy minden évben egyre nagyobb a lista? Nem tudom talán ezt tőle is meg kellene kérdeznem. Fel pillantok és intek neki, hogy tegye az asztalra.
- Kuchiki Taichou szeretnék segíteni a…
- Hagyj magamra, legyél szíves.
- Hai Kuchiki Taichou!
- Arigato.
Remek akkor most nézzük az első jelentkezőt. Tudom jól, hogy ez így fog menni még órákon keresztül, és hosszú lesz az a pár óra is. Hosszú csüggesztően hosszú.

Dél, a nap ilyenkor hág fel az ég közepére. Valaki kopogtat, az ajtón, és én, megint csak félre kell, hogy dobjam egy újonc kérvényét. És valaki meg mondaná nekem azt is, hogy a legtöbb jelentkező miért a hölgyek közül kerül ki.
- Byakuya – san. – a barátságos hang egy hosszú fehér hajú illetőhöz tartozik, aki újabban túl sokat bujkál szobájának falai között.
- Ukitake… - mosolyodom el egy pillanatra. Hiszen abban is biztos lehetek, hogy a válasz egy barátságos mosoly lesz. – Mi járatban erre felé? Kérlek… - intenék de, rá kell, döbbenem, hogy nincsen egyetlen ülő alkalmatosság sem a helyiségben, így inkább én is fel kelek.
- Csak eszembe jutottál. Gondoltam elugrok és bepillantok hozzád egy kicsit. Hogy állsz a felvételikkel? – kérdezi az asztal felé pillantva. – Oh… amint látom gyorsan kiszórtad a többséget.
- Nektek is kellenek az emberek, nem? – kérdezek vissza még mindig kissé rideg arccal.
- Igaz, de aki az én osztagomba akar jelentkezni az úgy is, oda adja be, vagy tévedek?
- Nem, nem tévedsz.
- Még mindig az egyedül lét nyomaszt ugye?
- Engem? – kérdezek vissza még mindig szenvtelen arccal. Bár Ukitake tudja, hogy min mentem keresztül az után, hogy Hisana meghalt, tanúja volt annak a jellemváltozásnak, ami eddig vezetett.
- Látszik rajtad.
- Minden évvel egyre nehezebb lesz. Itt fogok elkopni… a falak között, ugyanúgy ahogy te is.
-Vegyél magad mellé, egy kellő képen fiatal és elemében lévő hadnagyot. – elmosolyodok. Ukitake az örök fiatal van benne valami. De felemelem a kezem.
- Nem, nem erről van szó. Egyszerűen csak nem akarok társaságot, tudod a magány egy idő után jó dolog, kezd lenni. Hozzá szoksz ahhoz, hogy egyedül vagy… hogy nincs senki, aki melletted, állna, és ez így van rendjén.
- Feltéve, ha megszokod. De egy másik kérdés. Eljössz velem, ebédelni?
- El akarom végezni ezeknek a kérvényeknek az átnézését. Már az „R” betűnél jártam.
- Gondoltam bepróbálkozok. De ha nem hát nem, további jó munkát.
- Neked, pedig jó étvágyat. – hajlok meg Ukitake irányába, megvárom, ameddig eltűnik a sarkon, és csak aztán temetkezem vissza a papírok közé az egyetlen biztos menedékbe, mely minden évben annak mondható. Sok ismeretlen név, és ismeretlen ember, melyek arra a szűk listára kerülnek fel, akik a kiválasztottnak számítanak. Eddig… hogy hányan vannak? Talán hatan vagy heten, nem sok, de csak a legjobbak jöhetnek szóba. Viszont egy ismerős arcképen megakad a tekintetem… És a kép alatt, álló néven az Abarai Renji név szerepel. Az arca rémlik még régebbről, de sehogy sem tudom hova tenni, nem tudom, hol láttam, úgy látszik, hogy már az elmém sem a régi. Minden esetre Abarai – kun eredményei eléggé kielégítők ahhoz, hogy azon szerencsések, közé tartozzék, akik felvételt nyernek az osztagba, hanyag mozdulattal dobom annak a kis halomnak a tetejére, a mappáját, amely szerencséseket jelzi, csak hogy rá térjek a következőre.
Délután kettő óra. Már az utolsó tagot is megnéztem, aki a felvételét kérte, és még szép hogy elutasítottam. Ugyan ebben az időpont belép az ajtón a hadnagyom, jobb időzítés nem is kell.
- Legyél szíves, írd meg ezeknek az embereknek, azt hogy sajnos nem kerültek be. – intek a nagyobb oszlop felé.
- És a többiek…
- A többiekkel én foglalkozok személyesen, mint láthatod, csupán nyolc embert vettem fel.
- Taichou… ha így folytatja…
- Kaptál arra engedélyt, hogy bele szólj a döntéseimbe? – félelem villan fel a szemeiben remek, ez azt jelzi, hogy kellő képpen elborult a tekintetem ahhoz, hogy féljen tőlem.
- Nem Taichou…
- Akkor van dolgod elég, legyél oly szíves és mozdulj meg.
- Hai Taichou. – és ugyan ezzel a mondattal, már nyalábolja is fel a papír halmot. Helyes nagyon helyes. Én, pedig újabb talán fél órás munkához látok, azzal, hogy megírjam a felvetteknek a tájékoztatást, hogy bejutottak.

Ma mintha minden menetrendet követne, az az ember, akit kértem a főnöktől, már meg is jelent az ajtóban. Talán így lehet a leggyorsabban szét, küldeni a leveleket. Kezébe nyomom, a borítékokat, és elmondom a neveket, akiket meg kell keresni, mivel a hadnagyom munkában van, így őt inkább nem zavarom. Majd újfent vissza húzódok az iroda magányába. Akaratlanul is eszembe jutnak Ukitake szavai… egy fiatal életteli hadnaggyal kapcsolatban… de még is honnan akasszak le ilyet. Sokszor nem értem őt… Újra kezembe veszem azon úri emberek mappáit, akiket behívtam az osztaghoz… és megint megakad a tekintetem, ezen az Abarai-n. Nem értem, ismerős az arca… láttam már valahol, valamikor talán egy pillanatra. De nem tudom hova tenni, és nem tudok mit kezdeni vele. Csak egy arc a sok közül… amit véletlenül talán de megjegyzett és elraktározott az agyam.
Kipillantok az ajtón, odakint lassan elkezdődik a délutáni álmos sietés. Ki haza felé, veszi az útját… ki pedig őrjáratozni készül. Én pedig… mint mindig ezen a napon magányosan ülök ki a teraszra emlékezni arra a boldog öt évre, hiszen egyedül azok maradtak az emlékek, amik egyre fakóbbak és fakóbbak lesznek.
És megint kopogtatás rángat ki a meghitt magányból. Mérgesen pillantok fel, de nem a hadnagyom lép be az ajtón, hanem az ismert vörös hajú fiatal férfi. Kérdőn pillantok a barna lélektükrökbe. Valami van ebben a férfiban, ami tetszik. Talán az az energia, amivel felrázza maga körül a levegőt. Szinte érzem az energiáit, ott pattog körülöttem a levegőben.
- Jó napot! Elnézést a zavarásért… látom éppen elgondolkodott, én csak azért jöttem, mert megkaptam ezt. – meglebbenti előttem azt a boríték darabot, amit én magam adtam a továbbító kezébe, fel vonom a szemöldököm, ahogy ő mosolyra húzza a száját. Láttam már valahol… de még is hol a fenében…
- Viszont. Csak nem meg gondolta magát?
- Nem dehogy éppen ellenkezőleg! Meg szeretném köszönni, hogy…
- Saját magának köszönje. – mondom tűnődve nézve a homlokán a tetoválásokat. Láttam én már ezt a férfit, azelőtt de még is mikor?
Épp mikor sarkon fordul, akkor ugrik be… akkor döbbenek rá, hogy ki ő? Az nap láttam, amikor Rukiával közölték, hogy a család tagja lesz. Benyitott, az ajtón… és… egy pillanatra úgy éreztem, hogy meg szűnt forogni a világ. – Abarai – kun. – az ajtóban torpan meg. Nem tudom, miért szólok utána… de meg teszem. Felém, fordul, várva az utasítást. Mély levegőt veszek, és lassan ejtem ki a szavakat. – Este hétre legyen szíves és jöjjön át hozzám, van Önnel egy kis megbeszélni valóm. – válasz csak egy bólintás, majd kilép az ajtón, hogy eltűnjön a kinti fényben.

Este… mintha a délután hátra lévő része elrohant volna mellettem. Nem vettem észre. Sőt később már azt se értettem, hogy miért hívtam el Abarai Renji-t a házamba. De már nem akartam visszavonni valami meg fogott benne. Valami, amit nem tudtam rendesen körül írni. Talán a lelkében lobogó tűz volt az, ami vonzott, mint lámpa fénye a lepkét már nem tudom. A szokott fekete hakamát, és keikogit már régen levetettem, és egy szerűen csak egy szál sötétkék yukatában ültem az asztalnál. A vacsora már készen volt, és már csak Abarai – kun-t vártam. Az őrnek meghagytam, hogy engedje be, ha megérkezett.
Vártam… a percek kínos lassúsággal teltek. Nem értettem, hogy miért várok Rá ennyire… de vártam és nem sokkal később jött is. A szokott fekete öltözetben, az őr vezette be. Az ajtóban álltam egy kis ideig még háttal neki.
- Jó estét. – hallottam a kicsit érdes hangot a hátam mögött. Felé fordultam hasonló képpen lassú mozdulatokkal.
- Jó estét. – a saját mély hangom olyan furcsának hatott az övé mellett. – Kérem, foglaljon helyet.
- Nem hiszem hogy…
- Ne vitatkozzon velem. – mondtam fölényes hangnemben. Amire már nem mondhatott nemet, leült csöndesen az asztal másik végébe. Nem, mert megszólalni, bár ha félt is remekül álcázta. – Gondolom egy kis vacsorát, csak nem fog vissza utasítani.
- Nem… az, az hogy. – alig bírtam meg állni, hogy ne mosolyodjak el. – Szóval… nem tudom miért hivatott Taichou…
- Szeretnék kérdezni pár dolgot Rukiáról. – elkerekedtek a szemei. – Még emlékszem magára, az akadémiáról. Hiszen azon a napon láttam, először amikor végre megtaláltam Rukiát is.
- Gondolom nem mesélt rólam.
- Nem valóban nem mesélt, de azt is gondolom, hogy nem az akadémia falai között találkozott Rukiával. Ugye nem tévedek?
- Nem téved Taichou. – halvány diadalmas érzés kapott el, hogy így utasítgathatom ezt a kirobbanó energiákkal, rendelkező férfit. Szép volt annak a pár szál gyertyának a fényében, ami a szobában és az asztalon lévő gyertyatartókban lobogott. – Kis kölyök korunk óta ismerjük egymást. – bólintottam.
- Talán jobb lenne, ha enne is közben.
- Köszönöm… de…
- Semmi „de” ne feledje velem, nem ellenkezhet. – továbbra is rezzenéstelen arccal bámulom Abarai-kun-t ahogy, ott ül az asztal másik végében, és döbbenten méreget szép földbarna szemeivel. Engem, pedig teljesen megbabonáz, az ahogy ott ül, ahogy a vörös haj koronát lángra lobbantja a fény, és ahogy ragyognak a szemei.
- Jó étvágyat uram. – mondja percnyi hallgatás után, és le is csap a ramenre.
Hosszas beszélgetésbe elegyedni nem nehéz most még is kicsit úgy éreztem bizonytalan ez az egész. Hiszen már olyan régóta magányos ez a ház, és olyan rég óta csak az én komorságom érződik rajta. Most viszont ez az Abarai-kun mintha feldobná egy kicsit a légkört. Nem tévedek, ha azt mondom, hogy igen Ő az, akitől száguldozni kezd a vér az ereimben. Elég csak rá pillantanom és rajta felejtem a tekintetem. A rézvörös hajon, amit mindig összefogva hord… itt ülve vele szemben könnyebb elképzelni, ahogy a rézszín tincsek leomlanak kreolos vállaira. A tetoválások a homlokán vajon fájt neki? Vagy ezek hozzá tartoznak? Részei annak a katanának, amit az övéhez csatolva hord? És vajon folytatódnak e a hakama alatt is? Nem is hallom, hogy mit mond azon a szép érdes hangján. Csak gyönyörködök benne, mintha a világ beszűkült volna egyedül rá… egyedül ő létezik benne. Vele ez a ház sem olyan üres már… vagy nem lenne üres. Hiszen nem költözik ide… eltűnik majd az osztag többi embere között, és évekkel később majd csak… nem, nem gondolkodhatok ilyeneken. De mióta vonzódok én… olyanokhoz amilyen én is vagyok? Ez sokkal fontosabb kérdés. Vagy legalább is lényegesebb. Ám kintről hangos rivalgás szűrődik be a szobába, és Abarai-kun, éppen a sushi kellős közepén áll meg.
- Mi ez? – a barnás tekintet a mögöttem lévő ajtóra villan. Felugrik a helyéről, hogy azon keresztül a verandára jusson, és onnan viszont a kert üres látványa fogadhassa. Az ordítozás, a falon kívülről jön. A kertet elnézve már én is tudom, hogy mi válthatta, ki. A cseresznyefákon az apró virágok sorrá bontják virágaikat. Könnyed lépéssel lépek Abarai-kun mellé.
- Csak elkezdtek virágzani a fák. Ez váltja ki ezt a hangos kiabálást. – mosolyodom el, és mintha egy kis melegség járná át a szívemet, ahogy Abarai-kunra pillantok. Érzem hiába is, menekülnék, csapdába estem.
- Igazán lehetnének egy kicsit halkabbak is.
- Ez évről évre így megy. Egy kis szakét Renji? – kérdezem, első ízben ejtve ki nevét. Mintha hatalmas kő gördülne le a szívemről, hogy ki tudom mondani a nevét, pirulás nélkül. Döbbenten pillant rám, ahogy a kezébe nyomom a poharat majd megtöltöm, csak úgy, mint később magamnak is. – Egészségedre. – emelem meg felé a poharam, és kicsit hozzá koccintom az övéhez. Egy huzatra lenyomom az italt, és Renjire pillantok, aki még mindig lassan kortyolgatja. Továbbra is a lassan virágba boruló fákat figyelve. Egy apró szirom úszik el előttünk, és már most tudom, hogy ez nem a fának egy apró szirma. És pár pillanattal később, hallom a fájdalmas szisszenést tőlem balra. Renjire sandítok, aki ajkai közé kapja mutató ujját.
- Ez… ez… megvágott… - pillant rám félig kérdő, félig csodálkozó szemekkel. Titokzatos mosolyba hajlik ajkam, ahogy a barna szempárba pillantok, és kicsit közelebb húzódok hozzá.
- Mivel az nem igazi szirom… de remélem most már mindent, úgy fogsz tenni, ahogy én mondom.
- Ezt még is mire véljem? – morogja egyre dühösebben, mire csak hanyagul intek, hogy forduljon meg, és nézze, meg mi van a háta mögött. A rengeteg kis szirom, néma fenyegetésként remeg Abarai-kun háta mögött a levegőben.
- Ne kérdezz Renji. – suttogom puha mély hangon a fülébe. – Csak tedd, amit mondok… már lépek is közelebb hozzá. A karom a derekára fűzöm, és magamhoz ölelem. Betölti a körülöttem a levegőt az illata. Hozzá bújok, miközben az ujjaim a hakama fehér övével játszadoznak, míg másik kezem felkapaszkodik a karján, a nyakán és egy gyors rántással kihúzom a bőr szalagot a hajából. A vér vörös hajkorona az arcomba hullik, és élvezettel szívom magamba a sokkal intenzívebb illatot. Egyik kezemmel óvatosan félre hajtom a vörös hajtincseket, az ajkam a nyakára tapasztom, a fogaim közé harapom a bőrét… az ajkam fel-le jár a nyakán, a nyelvem nedves csíkot húz puha bőrén, ahogy lassan magam felé fordítom. Felpillantok a barna szemekbe, és széles mosolyba szaladnak ajkaim. Csukott szemekkel élvezi, ahogy az ujjaim puhán becézik, sima mellkasát. A karom gyorsan besiklik a fekete szövet alá. A körmeim végig cirógatják a hátát nyakától egészen addig, ahol a nadrág fehér öve megállítja a kezem. Ekkor érzem, hogy az ő keze puhán belemarkol, fekete tincseimbe. Lassan nyitja ki a szemét, és pillant a szemeimbe. Olyan szép, és elbűvölő az a szempár. – Szóval szót fogadsz nekem? – kérdezem még mindig mosolyogva, pillantva a szemeibe. A bólintás nyomán az ujjaim megmarkolják a hakamát, és kicsit bentebb lököm, be egyenesen a szobába. Majd egy másik ajtón át, be a hálószobába. Épp hogy becsukódik, a hátunk mögött, az ajtó. Hozzá bújok. Pár centivel magasabb, mint én, de ez akkor sem akadály. Nem fogom hagyni, hogy maga alá gyűrjön. Lecsapok az ajkára végre, nem hittem hogy ilyen puhán csókol. Közben az ujjaim, kibontják a keikogiból, ha lenne bennem annyi józanság, akkor távolabb hajolnék, és csodálnám, kissé barnás bőrét. De nem bírom elengedni. Óvatosan meglököm, minek következtében az ágyban köt ki. Nem adok neki időt a pihenésre, négykézláb fölé mászok, és ezzel ideiglenesen börtönbe zárom. Érzem ahogy a combja súrolja az enyémet. Ekkor az ő keze indul el és pillanatok alatt megtalálja a yukata rését, amin keresztül besiklik a keze hogy kényeztessen. A barna szempár egy pillanatra megvillan, ahogy feltámaszkodik a könyökére, és könyörögve kap az arcom után. Élvezem, ahogy gyöngéden cirógatja az arcom, és ahogy végül könyörületet mutatva előrébb dőlök, a mellkasom a mellkasának nyomódik, míg ajkaink vérforraló csókokat váltanak, de még mindig nincs készen egyikünk se. A keze még mélyebbre siklik be a yukata, fehér anyaga alá. Majd visszatér, hogy kioldozza a hasonlóképen, hófehér övet, a yukata szétnyílik, és látatni engedi a fundoshi-t amit elővigyázatosságból tekertem vissza a helyére. Csodálatos, érzés, ahogy azok az ujjak, a combom belső oldalát simítják. Ahogy a fenekemre vándorolnak… de nem szabad megfeledkeznem, arról, hogy felül kell maradnom.
- Renji… Renji… Renji… -próbálgatom, a nevét mély vágytól rekedtes hangon. Amire természetesen egy halk érdes hangú nyögés a válasz. Elhelyezkedek felette egyelőre lovagló ülésben, ujjaim kényeztetve cirógatják mellkasát. Kényelmesen hátra dől a párnákra, hátra hajtja a fejét, haja szétterül a hófehér párnán. Előre dőlök, megint csak a nyakára csapok, le közben kezem finoman simogatja az oldalát, az ajkam ráforr a nyakára a fogaim gyöngéden harapdálják, kóstolgatják a puha bőrt… majd lassan elindulok lefelé. A nyakról a mellkasra, hogy később az ajkaim ösvényt csókoljanak, a hakama fehér övéhez, amiből még amint látom nem sikerült kibontanom. Nem baj most ezt is pótoljuk. Az ujjaim játszi könnyedséggel bogozzák ki azt a csomót, amit oda kötött. Erre már rá döbben… fel is kelne csak, hogy egy kósza rózsaszín kis szirom apró vágást ejt a kezén. Míg én kicsit fentebb emelkedek, hogy a fülébe tudjam suttogni a szavakat. – Négy kézlábra Renji, és semmi ellenvetés.
- Hai… Taichou… - susogja puha rekedtes hangon, ahogy megfordul. Egyik ujjam finoman végig húzom, a hátán. Le egészen a fundoshi-ig. Viszont az ujjaim nem bírnak magukkal. Besiklanak a formás combok közé, és gyöngéden végig simítanak, az alattam heverő meredő ágyékán. Az ajkaim megint puhán tapadnak Renji nyakszirtjére. Miközben derékig kibontom magam a yukatából, és szabad kezem, kibogozza és lecsúsztatja a fölösleges ruhadarabot. Őrjítő hogy végre érezhetem a bőrét, hogy majdnem egész testünk összeér. Ahogy kezeim lefejtik az utolsó anyag foszlányt is az ujjaim a belső comb puha bőrére, vándorolnak, óvatosan gyöngéden cirógatom végig a puha és érzékeny bőrt, halk nyöszörgést csalva ki Renji ajkai közül.
- Nem csak őrülten szeretlek, de őrülten kívánlak is… - súgom miközben a kezem az egyik fiókba rejtett olaj után kutat, szerencsére nem kell nagyon kinyúlnom. Így fél kézzel még mindig tudom ölelni, az édes vörös hajúmat. Majd ahogy megtalálom a kis üvegcsét, teljesen megnedvesítem a kezem, hogy könnyebben tudjak behatolni abba a vékony résbe először csak egyik ujjam, tűnik el Renji testében, amire csak egy meglepett hörrenés a válasz. Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan és ilyen könnyen diadalmaskodok felette. Óvatosan mozdítom meg benne az ujjam, mire kicsit kitolja a fenekét. Apró buja mosolyba hajlanak az ajkaim. Mekkora kár, hogy ezt ő nem láthatja. Másik kezem közben felér a combon egészen az ágyékáig. Óvatosan érintem meg férfiasságát. Eleinte is csak finoman cirógatom, amire a halk nyöszörgés a válasz… közben, pedig az első mellé besiklik a másik ujjam is. Megint megdermed a teste a gyönyörtől. Ujjai jobb híján a párnába kapaszkodnak. Ekkor érzem csak meg, hogy én is milyen remegő kéjjel várakozva tapadok a combjához. És hogy már könnyedén mozognak benne az ujjaim. – Attól tartok, hogy bele fogok őrülni, ha nem teszlek magamévá… ha nem szelídítelek meg, ahhoz hogy teljesen felfedezzelek. – lihegem, ahogy csúszós olajtól nedves kezemmel, végig simítok férfiasságomon. Minden figyelmeztetés nélkül csapok le, merülök el benne. Az édes érces hang felnyög. Nem mozdulok meg, még nem. Ujjaim puhán simogatják vágytól forró ágyékát. Kezem merevségére siklik, és óvatosan masszírozza vigyázva rá, hogy csak is gyönyört váltsak ki. Felnyög, óvatosan távolabb próbál húzódni, de menekülésről szó sem lehet, épp amikor megint bentebb lökném magam, kitolja formás fenekét és érzem, ahogy tövig merülök benne. A testünk ívbe feszül a kéjtől, az ajkunk közül rekedt nyögés hullik ki. Nagyon vigyázva mozdulok meg benne… igyekszem a kelleténél nem több fájdalmat okozni. Közben másik kezem fáradhatatlanul simogatja, kényezteti, míg a jobb kezem erősen rá fog a derekára, és magam felé húzom, ahogy megint erősen lökök… érzem, ahogy magával ragad a gyönyör. Renji nyögései csak felbátorítanak, vadabb lesz ez a hajsza… érzem, ahogy mindketten magunkon kívül vagyunk. Az utolsó lökés… amikor teljesen megmerítkezek a testében, és érzem, ahogy mindent elborít az a fehér fény… nem érzem a világot… csak homályos képek azok, amik megmaradnak a rézvörös haj… a kissé barnás bőr, és fekete tetoválások. Érzem, hogy engem követve pár pillanattal később ő is a csúcsra ér. A hátára dőlök, őt pedig mintha cserben hagyná az ereje, remegő karral összeomlik. Óvatosan, megcsókolom az arcát, félre húzva kezemmel rézvörös haját, majd lassan átkúszok a másik oldalára, és minden kérdés nélkül magamhoz ölelem. Csendesen bújik a karjaim közé, összegömbölyödik kicsit akár egy gyermek, érzem a derekamon karjának szorítását, és valami nedvességet a mellkasomon. Lepillantok, és látom a könnyektől párás barna szemeket. – Renji? – kérdezném döbbenten. Figyelve az arcát, amikor az ajkai mosolyba hajlanak, és felpillant a szemembe. Látva, hogy a kérdés kiül az arcomra, és látva, ahogy már tenném is fel.. csendre int.
- A boldogságnak is vannak könnyei. Köszönöm. – elmosolyodik, ahogy a mellkasomra fekteti az arcát, puhán könnyedén megcsókolom a homlokát, és magamhoz ölelem.

Vége
2008-08-23