Világ végi party

A hó, mint mindig télen szokás szerint szakadt, a Norvégia legészakibb felén, álló kastélyon kívül. A fenyves zúgtak körülötte, és zöld fejüket rázták, mintha egy modern kori rock banda húzta volna a fülükbe a muzsikát. Lehet hogy így volt, ám az, ami ezt okozta az csak a szél volt. Mely fütyülve húzott el, a fekete tornyok között. Az ablakok sárga szeme álmatagon bámulta a távoli sötétséget, valahol a távolban kinyílt a kapu, és egy koromfekete batár léptetett be rajta. Ugyan ezt a batárt, később még hasonló fekete járművek követték, mintha ez egy szabvány lett volna. Talán az is volt... Ezt igazából, csak a kastélyon belül élők tudták.

A kastély belseje. Igen, a díszítés magért beszélt. Ezüst és kék szalagok, díszek minden felé. A bálterem szintén a földszinten, melyből most halk zene szűrődött ki, mint valami másvilági álomba illő dallam. A hegedű és a zongora, mintha csak egymásnak válaszolgatott volna, majd valamilyen más csilingelő dallam, és bekapcsolódott és szerteforgácsolódott a nyüzsgéssel megtelő levegőben. A főlépcsőn, minden vendéget, egy – egy lakáj fogadott, hölgyeket, ifijaka, és házastársakat, egyaránt. A hintók, más egyéb járművek felsorakoztak a ház jobb oldalánál. A kastély mind eddig néma termei viszont lassan benépesültek, mintha egy csapásra élet költözött volna a falak közé, melyek mindeddig csak álmok voltak, egy zűrös alkoholtól bűzlő álomba. A sötét falak között nevetés és vidámság verte fel tanyáját. Majd a fő lépcsőn váratlanul lobbantak fel a gyertyák, a legtöbb ismeretlen csodálta az eleven fénnyel villogó lángokat. Kastély lakói végül a lépcső fordulójában hirtelen bukkantak elő. A sort egy pár vezette, egy magas karcsú fekete hajú nő, kinek szeme aranysárga színekben játszott, és elő kelő fekete öltözetet viselt, a démoni jelenés neve Kala de Winter. A fekete kesztyűbe burkolt kezek, egy barna hajú fiatalember kesztyűbe burkolt kezébe kapaszkodtak. A barna haj, mely most fekete selyem szalaggal volt hátra kötve, a szemei kíváncsian fürkészték a tömeg, a fekete felöltőt és pantallót mintha csak rá öntötték volna, Richard Arcane Kala hitvese. A bálteremből halkan felbúgott az orgona. Amint az első pár elérte a lépcső közepét, következett a következő pár, hiszen utánuk jövők ujján, is ott fénylett az az apró arany gyűrű melyet összetartozásuk jeleként viseltek. Az úr sötét barna haja a majdnem fekete szemekbe hullott, ám elődjével ellentétben az ő ruhái burgundi vörösek voltak, Richard másik testvére Wolland Arcane. Akárcsak az oldalán lépkedő szépségé, kinek márvány fehér arcát, vérvörös hajkorona keretezte, és a fehér arcból, sötétzöld szempár mérte végig a jelenlévőket, az „angyal” neve Myra de Winter. Mintha keresett volna valakit vagy valamit. Ám itt még a kastély urainak vonulása nem ért véget. Két szőke, ember lépett ezúttal a fekete bársony szőnyegre. Az egyik fiatal lány, ki leginkább a mellette haladó férfira hasonlított. Ők ketten testvérek voltak. A bal oldali férfiú hófehér ruháját kék hímzés díszítette. A mélykék szempár szinte már fennkölt felsőbb rendűséget tükrözött. Arzen de Winter világi életében ilyen is volt, ellenben az oldalán lépkedő testvérével, Merry de Winterrel, aki a de Winter család legfiatalabb tagja volt. Egy újabb páros lépett ezúttal elő. Tökéletes másolata az előbb érkező fiatalembernek, bár neki aranyszín szemei, mint két életre kelt gyertyaláng villogtak a halvány félhomályban, és aki vele tartott lefelé a lépcsőn, egy barna hajú hölgy ezüst szemekkel, és akárcsak mint kedvese éjfekete ruhákban. Végül pedig egy újabb vörös hajú tünemény érkezett, kinek haját kontyba fogták a cselédek, Madeleine de Winter, és ezüsthajú társa Ryan Valois. Tetőtől talpig koromfeketében szintén. Ez a hosszú sor tehát a de Winterek jellemzése volt... Lett volna, hiszen egy de Winter még így is végére maradt. A gyertyalángok újfent meglobbantak, amikor egy magányos alak toppant a lépcső tetejére. Ellenben a többiekkel mélykék ruhát viselt, barna haját nem tekerte kontyba, hanem csak hagyta, hogy szabadon omolj vállára. Fehér nyakát fekete sál takarta, a barna szempár élettelenséget tükrözött, míg csipkéből szőtt ruhájában lelépdelt a kőlépcsőkön.

- Üdvözlöm önöket hölgyeim és uraim.

Egy apró mosoly villant meg az ajkán, ahogy a vendég seregletet figyelte. Halvány rózsaszínes ajkai közül egy pillanatra elővillantak a szemfogai. A márvány fehér csipkébe bújtatott kezek a bálterem felé intettek.

- Azért jöttünk ma ide, hogy méltón elsirassuk, az óévet és vígan üdvözöljünk egy újat, mely most már hamarosan kezdetét veszi. Az emberi világ ünnepel, akár csak a szellemi világ is, éppen ezért kérlek benneteket, hogy bátran vegyétek birtokotokba a báltermet, mely ezen az éjszakán, elysiumnak számít.

Dobbanó léptek, melyek átlépték, a terem küszöbét. A nő arcán egy apró mosoly jelent meg.

~Kárhozott gyermekeim.~

- Valóban azok lennénk? – a mély hangra figyelt mely a fülébe súgta a szavakat. A barna szempár elkerekedett, amint megpillantotta a háta mögött álló. Fekete ruhás alakot, aki mint mindig nem törődött az ünnepi öltözettel. Bőrkabát, fekete farmer, és fehér ing természetesen, nyakkendő nélkül. A fekete haj zuhatag alól elővillantak a parázslóan zöld szemek, és a keskeny ajkak mosolyba húzódtak.

- Henrik?

- Igen hölgyem. Örülnék, ha csatlakozna hozzám, annak ellenére, hogy azok vagyunk amik. A halál hírnökei. – egy vörös rózsaszálat nyújtott a hölgy felé, miközben a zöld szempár egy pillanatra, a halvány rózsaszín ajkakra vándorolt. A nő csengő nevetés hallatva belekarolt, és jobbjával vette el a virágot.

- Meg lepett a megjelenése uram, egy fejvadászt nem mindig engedünk be eme kapukon.

- Akkor talán én lehetek a kivétel, aki erősíti a szabályt?

- Egy éjszaka erejéig miért is ne? Hiszen valaha mindketten emberek voltunk.

- De csak voltunk. Mi mások vagyunk, és ne emlegessük az embereket ide, hiszen mi már régen nem vagyok azok. Ugyanúgy ahogy senki más sem ebben a kastélyban.

- Gondolja, hogy hívnék ide embereket? Ön minden bizonnyal viccel. De talán most ajánlottabb lenne a többiekkel tartani különben, még nélkülünk köszöntik az eljövendő évet.