Wolf Night vol1

Wolf Night

Ennyi elég volt. Ott álltam, az éjszaka kellős közepén az erdő fái előtt. A tölgyerdő úgy magasodott előttem... A viharos szél egyre erősödött, még hátra pillantottam a vállam fölött a kis kupacra, ami a hátam mögött maradt. Sakurai, sebesült, Ryo, magánkívül van, Noira járni is alig bír, egyedül maradtam... Értük majd jönnek a többiek. Nem telik sok időbe mire ide érnek a Lelkek Városából. Engem viszont hajt a vadász ösztön, meg akarom ölni azt, ami ezt végezte Sakurai-al. Szerencséje van, ha megmarad a fél karja. Másoknak viszont ennyi szerencséjük sem lesz. Miért éreztem, azt hogy Nicholasnak van bárminemű köze ehhez az egészhez... Nicholas, is már régen mereszti a seggét a vérfarkasok trónján ideje, lenne már végre elkotródnia, onnan. Különb király jár nekik, olyan, aki jobban érti a falkát. Minden esetre elásta magát, hiszen csak egy igazi farkas király képes uralkodni a falka felett, még akkor is ha a telihold hívja őket, még akkor is ha az a szörnyeteg vesz erőt rajtuk.
„Emberünk” a szó szoros és átvitt értelmében Nicholas, egy semmire kellő tahó halandó volt. Szebb szavakkal már csak illetni sem lehet. Erre e a kifejezésre viszont száz százalékosan rászolgált. Sabin nem tehetett semmit, kértem hogy olvassza össze a falkát megelőzve ezzel a háborgást, de ő valamilyen furcsa okból nem akarta meg tenni. Kíváncsi lettem volna a miértre. De nem kérdezhettem, mert nem lett volna etikus. Így maradt, az hogy levadásszuk Nicholast a vérfarkas támogatóival együtt. Nem kell rám nézni rászolgált, ergo vesznie kell.

- Sue... – Ryouji mély hangja szólalt meg a hátam mögött. A fekete ruhán itt-ott barna száradt vérrózsák pompáztak. Lassan felé fordultam, a hátam az erdőnek fordítva.

- Mondd.

- Nem mehetsz oda be... Emberként esélytelen vagy.

- Veled se lenne több esélyem sokkal inkább hasznodat, veszem Sakurai mellett, semmint mellettem. Elboldogulok egyedül is.

- De Sakurai sokkos állapotban van... Meg ennyi vért veszteni...

- Figyelj rám, és jól figyelj Ryo... Nicholas és a testőrei ott vannak bent... Én most bemegyek oda, és lekapcsolom őket egytől egyig! Nem tudnám elviselni, ha életben maradnának.

- Nem csak te akarsz ölni és pusztítani Sakurai miatt de...

- A vérét akarom ontani, táncolni a kiontott zsigerein! Az Istenit Ryo! Nem érted!?

- De értem a bosszúszomjadat, és értem a miértet is mivel az elég világosan ott fekszik a hátunk mögött. Vigyél magaddal, ezt akarom.

- Ha téged is elveszítelek, csak a lelkiismeret gyötörne, itt van most rád szükség Sakurai mellett, el kell látnotok a sebeit addig, amíg Sabin farkasai ideérnek, és magukkal viszik egy biztosabb helyre. Értesz? Segítened kell abban, hogy biztonságban orvoshoz jusson, és megmentsék a fél karját. Ha barátod megteszed érted, és nem jössz velem az erdő levágatni magad.

- És akkor te miért mész oda?

- A bosszú éltet, addig nem fogok tudni rendesen élni, amíg elégtételt nem veszek érte még akkor is, ha életben marad, és újra egészséges lesz... De meg akarom ölni Nicki-t. Ha rám haragszik akkor nem értem miért Sakurai-t vágja tönkre!

- Sue lassíts...

- Nem! Nem vagyok hajlandó lassítani, mentem.

Minden gondolkodás nélkül léptem be a fák közé, és vetettem bele magam az árnyak takarásába, minden olyan furcsa volt. Az éjszakai erdő alig hallható zajai, körül öleltek a sötétség lecsapott rám, mint valami ragadozó a szép nagy csontra. A telihold az égen megvilágította az ösvényt. Ott kígyózott előttem ezüsttel szegve, mint minden eddigi éjszakán, és a fölé púposodó meredek hegy... Mintha egy macska nyújtózkodnak, úgy púposodtak egymás utánban, a hegycsúcsok az éjszakai égre. Csak az előre gondolata hajtott, minden olyan furcsa volt... Minden egyes rezdülésében az erdőnek, ellenséget hittem, de nem néztem hátra. Őrült voltam, ha úgy tetszik, de nem izgatott. A halálnál rosszabb nem történhet velem, meg a földtől lentebb úgy se eshetek. Összességében nem volt annyira rossz ez a helyzet. Már nem tudom hányadik kanyart vettem be ellenfél nélkül. Kezdett idegesíteni ez a csönd... és persze az is hogy álcaként mindenki nagyba tojik, arra hogy itt sétálok az erdőben, az emberi vérfarkas alfára vadászva, annak ellenére, hogy nem vagyok közülük való. Engem csupán az éltet hogy elégtételt vegyek Sakurai-ért, és aztán a banda azt tesz és gondol, amit akar.

Az első élesebben megreccsenő faágra megdermedtem, vártam hogy lecsapjon a valami, egyetlen mozdulattal húztam ki a kardot a hüvelyből, a penge hideg ezüstszínben csillant meg a holdfény mellett. Jöjjenek csak úgy is tudják hogy itt vagyok, és azt is nem félek tőlük. Valami meg mozdult előttem a látó mezőm szélén... Lassan fordultam abba az irányba. Az árnyak közül, mintha egy pillanatra láttam, volna megvillanni egy fekete bundás alakot, és a rézszín szemeit.

- Mit keresel itt? – a jól ismert hang fuvolázta a fülembe a szavakat. Más nőknek talán csábító lehetett, rám persze cseppet sem hatott.

- Érted jöttem. – susogtam vissza a szavakat. A hangom úgy csikorgott, mint a fagyos téli szél, mely lecsap erdőre, és havat hoz magával a messzi északról.

- Szóval engem akarsz... Miért?

- Még mered kérdezni. – morogtam vissza. – Sakurai miatt!

- Hja hófehér hajú démon miatt. – morogta gunyorosan. Eddig éreztem a hangjából a féltékenységet.

- Aki a barátom, és aki lehet, hogy miattad, elveszti a fél karját.

- Miattam.

- Rossz ember választottál a játszadozásra, Nicholas. Még mindig nem fogtad fel!

- Nem.

- Állj ki ellenem! Követelem! – először pillantottam fel, mióta beszéltünk. Ott állt tőlem alig karnyújtásnyira. A holdfény visszacsillant a szemében. A ruháit alaposan megtépte az erdő, míg nekem minden cuccom ép volt. Pedig azt hiszem a hakamában, meg keikogiban még én volt slamposan öltözve.

- Ahogy kívánod Halál Isten. – most először csendült félelem a hangjában. A falkája lehet hogy nem, de én kihallottam. Mennyire szánalmas.

Két marokra fogtam, a katanát, elmondtam egy fohászt, a Hold úrnőhöz hogy védelmezzen engem a harcban, hogy ne essen bántódásom, és ha úgy alakul, akkor győztesként távozzák ebből a világból.

Felizzott bennem mindaz a düh, ami eddig is a lelkemben kavargott... Szörnyeteg módjára tépte, szaggatta fel, a tudatomat... Hagytam, hogy elborítsa az egész testemet, és hagytam, hogy lángoló palástként fogjon közre. Előre lendültem, de arra már nem emlékeztem, hogy mikor lendültem előre... Láttam elmosódottan, a penge csillogását a holdfényben... Hallottam az első csendülést, ahogy a kardom összeakad, Nicholas-éval... Úgy emlékszem kiabáltam... Üvöltettem, éreztem az első vágás fájdalmát, ahogy a hideg acél első ízben tép ki hús darabot a karomból, és ahogy a forró vér kicsordul le a bőrömre... Talpra kecmeregtem, és újra lecsaptam, még vadabbul még dühösebben, csatakiáltásokban, vágva Nicholas fejéhez a sértéseket.

Hirtelen ért véget... Éreztem, ahogy az egész karomra ráömlik a vér, ahogy a mellkasába döföm a pengét, és ugyanakkor éreztem, ahogy az oldalamba fúródik a másik penge. Egyszerre rogytunk térdre ő az ellenkező irányba dőlt, halott volt ellenben velem. Hallottam a mancsok dobbanását a puha fűvel benőtt talajon, ahogy felénk tartanak, hogy belőlünk falatoznak. Sikítani akartam, de nem maradt erőm beszélni... Az utolsó emlék, amit még feltudok idézni az egyedül az hogy egy alak elém ugrott, karddal a kezében, megvédett ő tudta hogy élek... Meg akartam köszönni, de minden elhomályosult, majd fekete lett, és nem maradt más csak egy emlék... egy emlék, egy pár ezüstszínű szempárról, mely kérdőn villan, bele a tekintetembe. Biztos csak kiújult a kettős látásom... és a holdat láttam duplán... Nem érdekelt.