Lunatic Pub

Wolfs Night 4

Csurom vizesen ücsörögtem egy száraz takaróba csavarva a démon házában. Odakint még mindig szakadt, még mindig csapkodtak a villámok, dörgött az ég és süvöltött a szél. Itt bent viszont láng lobogott abban a kandalló szerűségben, ami előtt ücsörögtem.

- Megmondtam, hogy ne menjen. – dudorászta a fülembe megint. Kezdtem egyre idegesebb lenni a hangja miatt.

- Jó rendben elhiszem de nem tudná ezt dudorászás nélkül a tudtomra adni?

- Nem szereted a hangom?

- Kellene, hogy szeressem a hangját. – elborult az agyam. Ok hogy megmentett jövök neki eggyel, de nem azzal, hogy hallgatom a saját bejáratú karaoke-ját mert, akkor elönti az agyamat a düh. – Nem ismerem nem is akarom ismerni, maga csak megmentett, annak ellenére, hogy...

- Egy démon vagyok. Tudom. – könnyed hangnem. Viszont az ezüstszín szempár csak hunyorgott rám jobb felől. – És az, ha magát egy démon menti meg baj... Ugye? Elvégre mi csak gonoszkodunk az emberekkel, megkísértjük, megszerezzük, majd eldobjuk őket azzal a felkiáltással, hogy a lelkük már a miénk. Erről van szó ugye? Tehát baj hogy érző szívünk van időnként. Hogy megesik a szívünk olyanokon, is mint maga. – összébb húztam magamon a takarót, és felpillantottam a démon arcába. A haja még mindig nem száradt meg, a nyakláncát már régen levette és elrakta valahova. Most valamilyen narancsvörös gyöngyökből szőtt nyakéket viselt, ami remekül illett a bőrének a színéhez ellenben elütött a szeme színétől. Erős kidolgozott izmos kar, erős ám valamiért még is vékony lábak. – Ne feledje mindenki, azt látja, amit akar... Vagy amit mások akarnak. Maga már csak azért lát engem ilyennek, mert mások azt akarják, hogy ezt lássa bennem. – mondta, majd lehajtotta a fejét, úgy hogy fekete sörénye eltakarja az arcát.

- Ez nem igaz.

- Talán nem. Hiszen Sakurai-t is elfogadja olyannak amilyen. Pedig ő se különb, mint én.

- Sakurai más téma... –megrázta a fejét, és megint rám villantotta a holdtányérra emlékeztető szemeit.

- Nem más téma, hanem ugyan az. Ő is egy démon, egy a sok közül. Olyan, mint én, csak más alfaj ennyi. – feltápászkodott a tűz mellől, viszont nekem intett, hogy maradjak a seggemen, ok én értek a szép szóból. – Kész a vacsora idehozom.

- Köszönöm.

- Ne köszönje.

- Eltérő szokások... Kinek a pap, kinek a papné. Attól hogy nem veszi szívesen attól én, még megköszönhetem nem? Tudja nem minden ember egy forma.

- És ezt pont nekem mondja. – duruzsolta az asztalhoz lépve, hogy nem sokára két gőzölgő tányérral térjen vissza.

- Mi a vacsi.

- Sült hús, rizzsel, és pár szem gyümölcs. – lepillantottam a tányérra annak tűnt, aminek mondta. Szép fehér rizs, rendesen átsütött hús, és finom érett barackok. Pavlovi – elv után szabadon majd kicsordult a nyálam. – Vesse rá magát nyugodtan engem nem zavar. Nálam nem kell finomkodnia.

Még is csak illem az illem alapon zabálni kezdtem. Csak úgy kattogott a pálcikám, a rizzsel pár pillanat alatt végeztem, a hús, nos az mennyei volt. Ilyen finom sült hús már régen ettem, egy démon, aki jártas a konyhában, hmm... Ő persze végig csendben ücsörgött mellettem és tűnődve figyelte a tüzet.

- A lába... Pár napon belül be fog gyógyulni, ha jól számítok, akkor a barátai addig a fenekükön maradnak.

- És a pár nap letelte után? Visszaenged a városba?

- Elkísérem a városba... Ketten még is csak többre megyünk meg én, ismerek egy rövidebb utat, ami egy napra lerövidíti a megteendő útszakasz hosszát.

- Ez nagyszerű!

- Az... Csak arra az útra vállalkozni, ilyen sérülések után kész öngyilkosság. – mint akit fejbe vágtak, csak ücsörögtem tovább a tűz előtt, és bámultam a démon szürke szemeiben táncoló lángokat. Hosszú idő után végre rám sandított.

- Vállalom az utat.

- Ne legyen csökönyös, most is, ha nem mentem meg megint akkor oda veszik. Igazság szerint már két szívességgel jön nekem. – a pofám majd leesett, tisztára ramatyul vagyok... Ez meg itt jön nekem azzal, hogy mennyivel jövök. Mindjárt eldobom az agyam. Lassan lenyeltem a kajám maradékát.

- Akkor készítsen fel, arra hogy mi várhat rám azon az úton. Egyébként is velem jön, nagy baj csak nem lesz.

- Nagy baj... Mondja csak hölgyem magának egy sárkány nem elég nagy baj? – elkomorodott az arcom, vérfarkasok ok, ismeretlen nászajándéknak szánó szőrmókok ok.... de sárkányok, na ez a része már baromira nem ok.

- Együtt megyünk, amint rendbe jöttem... és nincsen alkudozás, ha arra kerül a sor úgy is törleszteni, fogok.

- Valóban, megmentene, vagy akár képes lenne szeretni egy magam fajta szörnyet? Tudván, hogy azzal megszegi a „szent és sérthetetlen város szabályait”?

- Igen, megmentett... Csak nem lehet olyan rossz emb... akarom mondani démon nem?

- Nos döntse el maga, hogy ki a szent és ki az ördög.

- Kedves, de ahhoz hogy ezt végelegesen megállapítsam tudnom, kell, hogy hívják azt az illetőt, aki itt ül mellettem. – egy pillanatra mintha zavarba jött volna, vagy lehet, hogy már csak én látom a szószerinti értelemben vett zavart színjeles paranoiának... Őszinte lehetek, nem tudom lila gőzöm, sincs róla és nem is, akarom, hogy valaha legyen is róla bármilyen színű gőzöm.

- Joseph. A nevem Joseph csak simán.

- Sue Winter. – válaszoltam kezet nyújtva, a démon Joseph felé. Kissé vonakodva bár de elfogadta, remek. Nem hittem volna, hogy ilyen puha lesz a tenyere, jó a fekete karmok nem nyerték el a tetszésemet, de hát Sakurai-nak meg fehér karmai voltak elméletben meg ugyanott voltunk. Démon-démon... De én lassan módosítani fogom az elméletet... Legalább is attól tartok. Lehet hogy a démonok sokkalta megértőbbek, mint az emberek? Összehasonlítva Nicholast, és Josephet, egyértelmű, hogy kinek a részére hajlok.