Wolfs Night 2
Finom illatokra ébredtem, hallottam, ahogy meg kordul a gyomrom, éreztem, ahogy a gerincemet, nyomj a durván megvetett priccsszerűség. A fejem alatt hevenyészett párnát éreztem, melyen szétterült a hajam. A karomat bekötözték, ugyan, úgy ahogy az oldalamat, is... És mintha tiszta ruha is lett volna rajtam. Egyelőre nem mozdultam csak hevertem tovább ugyan, úgy ahogy eddig is. Csak most döbbentem rá, arra hogy a kardomat elvették tőlem. A vetkőztetés első fázisa távolíts el a nőről minden olyan fegyvert, amivel szúrni-vágni tud. És nem mocskosok a férfiak?
Öt percnek tűnt az ameddig ott feküdhettem... Közben hallottam hogy valaki, belép arra a helyre, ahol feküdtem. Csörgést hallottam, tehát függönynek kellett lennie valahol tőlem balra.
- Ne tettesd, hogy alszol, látszik rajtad, hogy ébren vagy. – ki franc ez... A hangjával semmi bajom... De a modora. Jó lehet, hogy csak nem bírja, ha át akarják vágni. A bal karomra támaszkodva óvatosan felálltam, a jobbomat nem mertem még használni, alig ültem fel egy erős kéz ragadta meg az állam, majd a már jól ismert ezüstszín tekintet, akkor még sem a hold volt. Cseberből vederbe.
- Hé! Elengedne?
- Kíváncsi vagyok valamire. – az ezüstszín szempárhoz lassan kirajzolódott az arc, ameddig az én képemet szuggerálta. Vállig érő fekete haj, kreolos bőr, és két fekete –mi fene- szarv, mely a homlokából hajlott hátra... Távolról még úgy is nézett volna ki, mint egy fejdísz de közelről tisztán lehetett látni.
- Patád is van? – a fogaim között szűrtem a szavakat, mivel a keze még mindig az államat támasztotta.
- Rendszerint minden ember ezzel kezdi. – morogta vissza. Nem szeretjük egymást, ok nem is azért kérdeztem, csak ha egy fő ördöggel állunk szemben, akkor azért már még is... A kíváncsiság. – Azt jön a többi... Tényleg gonoszak vagyunk? Van e bojtban végződő farkunk, ne meg a milliódolláros kérdés, tudjuk, e hogy néz ki Lucifer. Ha így folytatja tovább, attól magának jobb lesz.
- ELENGEDNE! – hörögtem. Lassan elvette a kezét az államtól, és kicsit hátrébb kotródott, helyes. A kardom mellettem pihent a kövön, oh ha ezt tudom. De ne tudtam, és ha már ilyen jól eldiskurálok ezzel a valamivel, akkor már minek megölni. Azért elvettem a kardomat, és magam mellé húztam a priccsre. Körül nézve, egy faház belsejében találtam magam. Az ajtón csak úgy ömlött be a nyári meleg napfény, ám kintről az erdő miatt még is hűvös levegőtől reszketett meg a gyöngyökből szőtt, függöny.
- Gondolom éhes, készítek önnek reggelit, a sebei miatt jobban, teszi, ha nem mozog sokat. A karja rendben van valamennyire... Viszont az oldala nem a legszebb. – elkerekedtek a szemeim, ahogy felpillantottam a kreol-démonra. Férfi volt ezt tény, de a ruhák, amiket viselt? Az erdő rendesen összetépte a kék hosszú kabátot, a kabát alatt már csak a kreol bőr maradt egy széles csontokból és színes madártollakból font nyaklánccal, ami viszont – legalább is szerintem a fél mellkasát takarta – lentebb egy hasított bőr nadrág szintén kicsit összetépkedve követte a mozgását. Annak ellenére, hogy kint járt nem hordott csizmát, és azt is megértettem, hogy miért. Szinte a lábujjhegyen járt, viszont még így hallani lehetett, ahogy vérvörös körmei hozzá koppannak a padlóhoz, és ez a lábujjhegyen járás kicsit riszálóssá tette a járását. Mindesetre Sakurai-t soha nem láttam így riszálni. Utálok minden pasit tátott szájjal bámulni, de mister-kék-köpenyes-urat máshogy nem lehetett. Zavartan csuktam be a számat, és fordultam a másik irányba, ahonnan viszont egy szarvas koponya vigyorgott rám. Nyeltem egyet, én sikítani akkor sikítottam, volna, ha a koponya emberé de nem azé volt ergo semmi értelme nem volt fölöslegesen sikonyálni azon, hogy jajj istenem szegény szarvas. Vannak, akik zsákmánynak születnek.
- Mondja honnan ért ennyit a gyógyításhoz.
- Csak értek hozzá. Nem hiszem, hogy ez akkora baj lenne csupán az állapotára való tekintettel. Ha nem hozom ki akkor minden bizonnyal már ön is a farkas falka muninjai közé tartozna. Igazán hálás lehetne.
- Higgye el az vagyok. – morogtam. Fennkölt vadbarom állát. És csak azért nem ölhetem, meg mert tartozok neki.
- Mindenki magából indul ki.
- Ezt meg hogy érti!
- Tudja azt nagyon jól, hogy értem. – morogta továbbra is háttal nekem. Volt valami a hangjában, amitől kirázott a hideg. – Egy ideig, még el kell viselnünk egymás társaságát, jobb lesz, ha hozzá szoktatja magát a gondolathoz, hogy egy démon mentette meg az életét.
- Nem fog menni... Hiszen meg is ölhetett volna.
- Higgye el, ha meg akartam volna ölni, akkor már régen megtehettem volna.
- Mi tartotta vissza?
- Semmi... Csak nem akartam fölöslegesen vért ontani... Még egy kicsivel több vér és a vérfarkasok utánunk jönnek. Rendesen kibelezte a főnöküket, szóval nem hiszem, hogy jó ötlet volna. De persze ha akar ellent, mondhat nekem ahhoz joga, van.
- Csinálja már azt a reggelit?
- Csak nem éhes?
- De az vagyok. Egyébként is mennyi ideig feküdtem itt? – felpillantott a mennyezetre, majd a válla felett hátra rám. Aztán visszafordult a kajához, amit továbbra se láttam, hogy mi, csak azt éreztem, hogy baromi finom illata van.
- Nem hiszem, hogy tudni akarja.
- Szeretném, egyébként is hinni nem itt kell, hanem a templomban, ott se feltétlenül. Bár személye válogatja. Maga biztos nem hisz...
- Nem milyen leleményes megfigyelés nem hiszek istenben. Még valamit?
- Mennyi ideje fekszek itt?
- Legyen elég annyi, hogy jócskán elmúlt már a telihold. – susogta olyan finom és szinte tapintható hangon, hogy majdnem a priccsemre kozmáltam tőle. Utálom, amikor a fülembe dudorásszák a szavakat, de ez most betett a frissen életre kelt idegeimnek. Inkább be fogtam... Ha kihozom a sodrából csak még rosszabbul, járok.
- Az nem volt a főnökük. Meg kellett tennem a barátomért. – suttogtam visszatérve a vérfarkas témára.
- Valóban, bölcs meglátás csupán egy halandó volt. És hogy van a kis Hófehérke, hogy is hívják Sakurai? Rokonlélek lehet velem.
- Az is. Sakurai... nem tudom, hogy hogy van, vagy hogy nincs. Mennyire van ide a város?
- Nagyon-nagyon messze. – sóhajtotta, és olyan volt mintha a bőrömön érezném a sóhaját, minden egyes szőrszál a hátamon az égnek állt tőle. Ezért is minimum halál jár. És akkor még csak a minimumnál járunk.
- Pontosan milyen messze.
- Lábon is két hétbe, telikbe, lóháton a kerülő miatt kicsit többe mivel az erdő vadja előnyben részesítik a ló húst... Magának a lába se jó, lova sincs... ergo nem mehet sehová.
- Nem tarthat itt akaratom ellenére.
- Ott az ajtó próbálkozhat, de ilyen lábbal nem jut messzire. És hogy még jobb legyen estére vihart, jósolnak a fenyőtobozok, úgy hogy szerintem jobb, ha nem indul útnak. – a földbe szúrtam a kardom a mérgemben, és lassan lábra álltam. Igaz a combom még így is tiltakozott, de elbicegtem a démon háta mögött.
- Sok szerencsét. – szólt utánam. Megtorpantam az ajtóban, és megráztam a fejem. A soha ne nézz hátra szabályomat, pedig nem szegtem meg, félre rántottam az ametiszt-gyöngyökből készült függönyt és kiléptem a délutáni rekkenő hőségbe. Pedig éhes voltam, menni alig bírtam de nem érdekelt soha ne bízz démonban pláne olyanban, ne aki nem hajlandó megmondani, hogy még is mennyi ideig döglesz nála. Ennyit erről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése