Dátum?- Éjszaka – S. S. idő szerint: öt talán tíz perccel a történtek után...

- Elkábítottál egy halál istent!
- Ne ezen legyél már fennakadva, hanem inkább azon, hogy induljunk vissza, mielőtt még felébred és megöl minket. – morgom Karen kerek barna szemeibe.
- Sue... – Ikhal a vállam teszi jeges ujjait. – Magunkkal kell vinnünk.
- Mi? Miért? Normális vagy?!
- Amit adtam neki azt a... Golyót vagy mit a tremeréktől kaptam... Jó hosszú időre elveszti tőle az erejét, és azért kellene magunkkal vinnünk, mert ő az egyetlen, aki azonosítani tudna minket. – kíváncsian Ikhal háta mögé pillantok. A test feje, egy könnyű anyagú lepellel van leterítve, ami szinte vakít az éjszakába. Kár hogy háttal állt a holdfénynek úgy legalább az arcát láthattam volna. Kíváncsi lennék az arcára, de most előbb más. – Sue nincs más választásunk csak ez az egyetlen egy.
- Öljük meg akkor már a száját, sem fogja tudni kinyitni. – fagyos tekintettel pillantok hol egyikükre, hol másikukra. Miért van az az érzésem, hogy a szavaim utáni halálos csendet, nem leges válaszok egész sora fogja hamarosan megtölteni.
- De a szelleme... – kezdi Karen.
- A szellemet is el lehet pusztítani. – rosszalló fejrázás. Mondtam én.
- Sue egyszer már meghalt, ugyanúgy ahogy én is meghaltam már egyszer. Egy Halál Istent sokkal inkább szeretnék fizikai testben látni, mint éteriben. – tessék Ikhalból előjött a perverz állat.
- A ti ötletetek volt ez az egész odaát ti fogjátok pátyolgatni, nem pedig én nekem így is lesz elég dolgom. Vizsgák meg sok más egyéb...
- Rendben, akkor talán indulhatunk is vissza.
Elsőnek, Karen és az én lábaim érnek földet. Ikhalnak köszönhetően másodiknak a Shinigami ér földet a porban. Még mindig takarja az a kendő vagy mi az arcát. Tényleg kíváncsi lennék rá. De Shade és Karmin is megérkeznek közben. Ki lehet a lepel alatt? Vajon a sok közül melyiket kaptuk el? A ruhája alapján valamelyik főnök lesz. Már lépnék hozzá közelebb, amikor az utca végében felbukkan egy nyegle kis alak árnyéka.
- Karen van egy kis gondunk. – épphogy belekapaszkodok Karen jobbjába, és irányba fordítom. Abban a pillanatban felordít a telefonom. Az ismeretlenen remegés fut végig. Talán megijedt? Tőlünk, csak egy farkas elf, egy vámpír, egy wicca és két halandó. Meg egy eszméletlen Shinigami. Lepillantva a mozdulatlan testre. Rendben megértem kiiktatni egy Shinigamit nem kis dolog.
- Rohadt gyorsan el kell innen tűnnünk! – Ikhal ki kell nyitnunk azt a kaput most... – már megint beszambázott elém egy fekete pillangó. Majd nem sokkal később egy második. Talán az övé, kicsit oldalra billentettem a fejem, ahogy lepillantottam a mozdulatlan testre. Létezik, az hogy az egyik az övé?
- Sue! – éreztem, ahogy a talpam alól kicsúszik a talaj. Majd megint zuhanok. Ezúttal talpra érkeztem. De valami még így is becsúszott a lábamhoz, már megint a földön landoltam. Ezúttal nem Ikhal hanem Shade volt a ludas.
- Leszállnál rólam!
- Máris amint Ikhal leszedi azt a valakit rólam.
Francba, muszáj mindig rajtam kicsi a rakást játszani? A válasz Ikhal részéről igen lett volna. Tetves, perverz kriptaszökevény vámpír. Remélem ez után a buli után, elfelejt.
- Amint látom még sem volt szükségünk a géppisztolyokra.
- Shade pofa be!
- De most miért Sue? Megúsztuk élünk.
- De asszed hogy egy se fog utánunk jönni miatta!? – ordítottam a lábaim előtt fekvő testre mutatva. – A ruhái alapján valamelyik főnök lehet. Nagyon nagy szarban vagyunk és rohadt gyorsan süllyedünk.
- Állítok őröket mindenki mellé.
- Mellém egyetlen egy szemfogas seggfejet sem fogsz állítani! Nincs rá szükségem, meg tudom védeni magam.
- Jó – jó Sue te nem kapsz őröket. De kihez passzoljuk le? Neked van e....
- Ne itt vitázzunk erről hajnali egykor. Sue mivel a ti házatok van a legközelebb, ezért remélem nem baj, ha hozzátok megyünk előbb. – villogó szempárral pillantottam rájuk, de hogy minél hamarabb lerendezzük ezt a helyzetet, szükség lesz arra, hogy valahol megbeszéljük a dolgainkat. Ikhalra szegeződik a szemem egy pillanatra, aki csak egy bájos mosollyal pillant vissza rám. A barna szempár mintha hirtelen sötétült volna el. Ezért a szempárért utáltam Ikhalt. Képes engem terrorizálni. Perverz hulla.
- Attól tartok, Sue nem fog annak örülni, hogy egy éjszaka kétszer állítok be a házába.
- Milyen jó megfogalmazás. Bár el kell ismernem a „bepofátlankodok” sokkal jobban hangzana. – válasz jó szokásomhoz híven epésen érkezett.
- Akkor ezt megbeszéltük.
- Karen a kocsiban sem fogunk elférni!
- Veletek ellentétben, nekem nem feltétlenül kell rendes emberi járművel utaznom. Csak mondjátok meg hogy merre.
- Hozzám. – morogtam, majd hátat fordítottam nekik. – Engem is a jó szívem fog a sírba tenni.
- Dehogy Sue... sírba én foglak tenni! – immár sokadjára tettem egy elegáns mozdulatot előhúztam a Browingot, és belelőttem Ikhalba. Istenem mennyei érzés volt ezt meg tenni.
- Ez most mire volt jó?
- Arra hogy tovább nyivákolj a fülembe. Nyugi legközelebb a fejedre célzok. – ördögi vigyorba rándul az arcom, ahogy kinyitom a kocsi ajtaját. – Rámoljuk be a kocsiba és indulás.

2.fejezet

Haza… minden vámpírnak ez Enoch városát jelentené, de vannak, akik nem akarnak haza menni. Ilyen volt az a klán is, amihez én csak félig tartoztam… Jó őszintén? Potyautas voltam ezért nem kedveltek sokan. Meg persze az öntörvényűségem miatt, én inkább elütöttem a környezetemtől ezért Kóborló voltam… szabad. De még így is kötöttek a klán szabályai néha. Sőt nekem kellett a vérfarkasok körmére nézni, egyébként meg még Sabin közelébe se mentem volna. Nathaniel meg az őrült ötletei. De csak, mert a mesterem Madamiel itt hagyott, kb. 180 éve? Igen körübelül annyi ideje. Nem sok de nem is kevés, azóta magam próbálok megállni a lábamon. Nem szerettem a szabályokat, pláne amiket Nathaniel állított fel... de el kellett ismernem, hogy sokszor ezek a szabályok mentették meg az életemet is. Tetszett nem tetszett ez volt el kellett fogadnom. Pedig táblával demonstráltam volna ellene.
Az emberek világa ételt biztosított számunkra, és mi nyugodt lélekkel étkeztünk az emberekből. Nem sokat éppen annyit hogy elég legyen. Humános vámpírok, dehogy de hogyan tartsuk fent magunkat, ha megöljük az élelmünket. Emberek –khm halhatatlanok - logika...ölni csak akkor, ha külön kérnek rá... Mákomra eddig még engem senki nem rendelt a halálos ágya mellé kivégzésre. Egyébként – én legalább is – megszenvedtem a vérivást követő emlékektől széles vásznú nem kívánt mozi volt. Nem szerettem mások agyában turkálni, bár Sabinéban időnként nem ártott volna. Na de az ő vérét inni... Elég volt Gabirel-t a halálba segítenem, nem pályáztam arra, hogy második legyek vámpír létemre a falkában. Ott van nekik Sabin nem, leszek a pótmamájuk és pont. Kőszívű lennék? Ki én? Visszatérve a klánra. Aránylag „csendes” életünk volt. Márha egy vámpír életét csendesnek lehet mondani. Ez tartott jó sok évszázada. De hamarosan két vagy talán három évszázada, megjelent egy farkas falka a városunkban, és a rendünk nem győzött hadakozni ellenük. Akkoriban egy Claude nevű eléggé erős vérfarkas vezette a falkát. Nathanial ölte meg… kelepcébe csalta. Így uralkodhatott a falka felett. De ennek ellenére a farkasok új alfa hímet választottak. Hiába volt minden fenyegetés… minden viaskodás. Gabriel került a falka élére. Már több évtizede ő vezette a farkasokat, amikor egy gyönyörű éjszakán elkaptam és kiszívtam a vérét. Nathanial bár egy kicsit dühös volt, azért örült Gabriel halálának. De egy valamiről mi sem tudtunk… nevezetesen arról, hogy Gabriel csak egy “báburalkodó”, hogy valójában Sabin a falkavezér. Na itt tettek keresztbe, szép nem? Persze, Gabirel halála után már tudtuk mi a helyzet. Sabinnal egészen addig elviseltük egymást... Nekem még a mesterem hagyta meg, hogy ne bántsam, mert rendes farkas... Rendes... Ez a rendesség? Mert szerintem nem. Mindegy eltérő korok, eltérő emberek/vámpírok, eltérő ember/vérfarkas ismerők ennyi. Sabin kihúzta a gyufát és úgy kezeltem, mint ellenséget és ez kifizetődő volt. Annak ellenére, hogy jöttem neki eggyel, azért amiért még ifjú vámpír koromban összevarrt, így jár az, aki matadort játszik.

A klán házának vasvertes kapuján átlendülve a lábam a sötét pázsitnak csapódott. Puha álmos dobbanás volt. Éreztem a frissen vágott fű finom illatát, ahogy ráborul a kertre, elkeveredik a fák széltől meg-meglebbenő gallyai között. Mindent csend borított, még a ház is szokatlanul csendes volt annak ellenére, hogy odabent égtek a gázlámpák fényei. Maga a ház egy kisebb villa volt, messze a város központjától. Az ablakok mögött lámpák ontottak fényt. Ebből leszűrtem, hogy már néhányan ébren vannak közülük. Mindig is idegenekként gondoltam rájuk. Én és az alkalmazkodás, persze az három különböző dolog. Lassan benyitottam az ajtón. Magas ében fekete ajtó volt ezüstös fényű kilinccsel. Na igen az elegancia meg a felső tízezer. Nem kommentálom. Egy unott arcú inas állt elém. Csinosan öltönyben, fehér inggel, fekete nyakkendővel, franc tudja hány milliméteresre nyírt hajjal. Felvontam a szemöldököm, ahogy a szemébe pillantottam. A nyakán láttam a harapás nyomokat, na valaki már éhes volt. Igen ez az a villa ahol a vacsi szobához jön. A magam részéről sokkal jobban érzem magam, ha magam vadászok. Annak van egy egyéni gyilkos bája, így meg kényelmes, meg nem az igazi. Persze ha a nyaka nem árulta volna el, akkor elég volt az arca, az is enyhén sápadt volt... Lesz ez még rosszabb is tizenegyig, addig a leglustábbak is felkelnek.
–Szabad a kabátját? –kérdezte. Megráztam a fejem. A kabátom rajtam mutat a legjobban nem, pedig az ő karján ezek a mai inasok. Megkerültem és felmentem az ekkor még néptelen lépcsőn. Imádtam hallgatni a lépteim halk dobbanásait, itt szándékosan lármáztam velük, már amennyire egy rendes acél betétes képes rendes zajt csapni. Láttam megmozdulni magam előtt a függönyt és meg is álltam a lépcsőfokon. A tekintetem kíváncsian fürkészte a lépcsőfordulót. Valaki volt ott én, pedig mint türelmes gyakorlott vadász csak vártam. Az illat alapján Elizabeth lehetett, Nathaniel egyik friss kegyence asszem. Éppen olyan politikát folytatott hogy ideje bővíteni a klánt. Remek... Miért éreztem azt, hogy ezen én csak vesztek? De mindegy.
- Elizabeth van időm bújócskázni, de jobban tennéd, ha előmásznál a függöny mögül. – morogtam, mire Elizabeth elém állt. Fenébe ez a csaj mindig az utamban van, egyszer le fogom lőni. Már nem egyszer eljátszadoztam a gondolattal, de fizikai gyakorlatba még nem ültettem át. Ami késik, nem múlik.
–Lilith már vártunk. –mondta. Még frissnek számító hulla volt. Rózsaszín felsőben és rövid fekete bőrkabátban állt előttem. Szőke haja göndör tincsekben omlott alá. Zöld szemei rám pillantottak. Kopogó tűsarkkal táncolt lentebb a lépcsőn. Mire a jó a tűsarok? Soha nem fogom megérteni. Tudom csak az én agyam elmaradott, de azért nekem is állt pár a szekrényben szükség esetére. Olyan szükség igaz úgy se lesz, hogy én azt a vackot fel vegyem de jobb felkészülni még a lehetetlenre is.
–Miért?
–Nathanial már fenn van, beszélni akar veled. Dühösnek látszik. –Elizabeth elsasszézott előlem. Hülye liba. A ma vámpírjai mind olyan selejtesek. Az 1700–as évszázad vámpírjait már joggal lehet vámpírnak nevezni. Ezek a maiak csak nyivákoló bürokrata seggfejek. Dehát én minden kor vámpírjait selejtnek tekintettem. Majd 100 éves korára Elizabeth is megtanulja, hogy mi az illem, 200 éves korára, pedig már lehet, hogy tudni fogja fejből. Bár kitudja hajszín alapján nem biztos.
Nem volt más választás, fel kellet gallopoznom, a második emeletre, és elindulni az egyik sötétkékkel tapétázott folyosón, amin aztán még véletlenül se, volt egyetlen árva ablak se. Fő a delikvens megriasztása, már ha van bezártság érzete. Persze a vámpírok meg a bezártság érzet akkor hogyan maradnak meg a koporsójukban, ha fosnak a négy fal között? Megálltam Nathanial irodája előtt. Az ajtó egyszerű ébenfából készült, ezüst kilinccsel. Szerinte is elegánsnak kellett lenni, ezt is nagyon díjaztam Nathanialben, neki legalább volt stílusa. Én mondtam hogy nem mindegy melyik évszázad, én mondtam. Kopogtam.
–Gyere be, Lilith. –Ez is kiszámítható volt. Mindig tudta, hogy ki áll az ajtó túl oldalán. Kurva jó anternái vannak. Nem emberek nem szoktam senki fülére se rágerjedni... Úgy értettem, hogy jól fogja a klán jeleit. Ez a tizes pontozásban kilenc pont. Egy pont így is azért jön le mert nem kedveljük túlzottan egymást. Beléptem az iroda halvány fényébe. Minden fekete volt. Kivéve a kristály poharakat az egyik félreeső asztalon. Azokon tükröződött a kinti világítás. Nathaniel meg a meghitt félhomály. Ha nem tudtam, volna milyen még el is hittem, volna. Az ablaknál állt, hogy pontosabb legyek a jobb oldali függöny mellett. Vállig érő dús fekete haja volt. Lassan felém fordult és így a smaragd tekintet az arcomat pásztázta. Koromfekete öltönyt viselt elegáns mélykék nyakkendővel és hófehér inggel, ami már–már beleolvadt a bőre színébe. A megtestesült vágynak is lehetett volna nevezni. Gyönyörű férfi volt, olyan, akitől a legtöbb halandó, orrvérzést kap, és az még a minimum. Nem hiába, volt nagy csábító, nekem meg persze más volt az ideám. Valóban jó férfi volt, attól eltekintve, hogy hullaként leledzett immár hatszáz éve vagy lehet több. Nála soha nem volt annyira egyszerű minden, mint a többieknél. Jó tudom én se vagyok eleven, de én próbálom tompítani azt a halálos szépséget ami belőle csak úgy süt, az nálam a felszín alá van rejtve.
–Elizabeth–től úgy hallottam, hogy hivattál. – közönyös hangnem. Engem soha senki nem kap le a tíz körmömről... Hány évszázada is... Három vagy talán négy? Igen négy... pedig nem vagyok csúnya, tényleg nem.
–Jól hallottad. –mondta nyugodt hangon. Ha így beszélt, mindig düh volt a háttérben. A tökéletes póker arc, és én ezért mennyire irigyeltem. Nathanial nyugodt léptekkel hozzám lépett. –Mi beszélni valója volt veled annak a korcsnak? –kérdezte. Bár nyugodt volt a hangja, a szemei sok mindent elárultak. Az erő ott vibrált körülöttem gúzsba kötve engem. Ezek az erő kötelek durván rátekeredtek a karjaimra, még a bőrkabátomon keresztül is éreztem, ahogy szorítanak. Még tűrtem ezeket, a rohamokat, egyelőre csak a padlóhoz szögezett. És ha ez az alap, akkor lehet sejteni milyen extrák, tartoznak még Nathanielhez.
–Semmi… valamilyen alkut akart kötni de nem fogadtam el. Igazság szerint végig se hallgattam. –Nathanial szeme parázslott a szoba félhomályában. A dühe egy kicsit alább hagyott. Végig mért… a tekintete elidőzött a nyakamon, felsóhajtott és elfordította a tekintetét. Ha nem lett volna ennyire pipa, akkor kap egy kárörvendő mosolyt. Nem márthatta belém a fogait, ugyan, úgy ahogy más egyéb testrészét sem. Mondtam, hogy kemény dió vagyok.
–Értem. Tehát semmilyen alkudozásba nem mentél bele?
–Nem.
–Ennek örülök. –a hangja ott zengett a fülemben. Nyugalmat árasztott szét bennem, és éreztem, ahogy szépen lassan letekerednek rólam azok a kötelek. A végtagjaim vészes gyorsasággal lazultak el. Összeszedtem a gondolataimat és Nathanial méregzöld szemeibe pillantottam. Szerettem a szemébe nézni, ilyen zöld szemeket nem sok ember ismert... Igaz, akik valaha belenéztek azok már vagy vámpírok, vagy halottak, és én inkább a végleges hullaságra tenném a voksom. De nem mondok véleményt nem én. Az agyamban felsejlettek, a támadás emlékei. Ez kellett csak Nathanielnek.
–Kik lőttek rád? –kérdezte. Megértette, hogy mit akarok.
–Nem tudom. A tetőkről jöttek a lövések… profik voltak, csak engem vettek célba egy halandó sem sebesült meg. – igen a sajtókésőbb akár mennyire is fogja terroristatámadásnak beállítani az ügyet csak a nagy átlag, fogja elhinni.
–Csak Sabin emberei lehettek.
–Nem hinném…
–Biztos… kár ezekben, a rühes dögökben megbízni. –morogta. A jól ismert nyers erő körülöttem a falakat döngette. Rezzenéstelen tekintettel meredtem Nathanialre, hűvösen, ahogy az áldozataimra szoktam nézni. A legtöbb férfit a közelemben ez a fagyosság fegyverezett le. Nem egyszerűen gonosz voltam, hanem egyenesen rideg… Nathanial hozzám lépett átfogta a derekam.
–Lilith…– suttogta. –Kérlek vigyázz magadra. A gondolat, hogy elveszíthetlek borzalmas.
–Nathanial… Nathanial… vagy most azonnal elengedsz, vagy egy végtaggal kevesebb lesz rajtad. –suttogtam. Egy bájos mosolyba rándult az ajkam. A szemfogaimat persze továbbra se villantottam elő. A szemfogvillogtatás csak a nagyon amatőrökre jellemző, ezzel árulja el magát, a legtöbb fiatal vámpír, nah lehet találgatni, miért vagyunk annyian amennyien.
–Nem tennéd meg.
–Ha túl léped a határt megteszem. –az arcomhoz hajolt és megcsókolta. Vékony hideg ajkak, melyek érintésétől, kirázott valami furcsa érzés. Az ajka hozzátapadt a bőrömhöz, majd elhajolt. Távolabb lépett és így jobb is volt. Újra a szemembe nézett, olyan volt mintha a kavargó zöld tengermély nyelt volna el. Mélyzöld szempár pillantott az arcomba.
–Vigyázz magadra. –suttogta. –Remélem, eljössz a ma esti bálra.
–Nem. –mondtam. –Egy nincs kedvem bálozni miközben valakik rám vadásznak, kettő egyébként sem szólt senki.
–Elizabeth nem…
–Három napig nem voltam itthon. A farkasokat ellenőriztem te is, tudod. –mondtam egykedvűen. Nathanial hideg tekintettel bámult az arcomba. –Elmehetek?
–Igen. –mondta. Még mindig engem bámult.
–Biztos, hogy nem akarsz mást mondani?
–Nem távozz, kérlek. –biccentettem Nathanial felé. Sarkon fordultam, és visszavonultam a szobámba.
Az ajtóm csukódása után persze nem irigyeltem Nathaniel társaságát