Lunatic Pub

2008-10-31T00:14:00.000-07:00

Happy Halloween!!!
*rá somolyog a gyanútlan erre tévedőre*
Roderick volnék, végre most az egyszer rám bízták dizájn váltást. Kép beszereve innen:

http://aarinfantasy.com/forum/

Akiket érdekel, az majd megnézi, én most söprök is vissza a pult mögé, és estig én felügyelek, a rendre *ádáz mosoly*
Hja majd elfelejtettem, lehet hogy lesz valamikor a hétvégén frissétés... bár ezt már az a műszak fogja intézni ^__^

Summer moment vol.1

2008-10-20T13:14:00.000-07:00

Nyugodt nyári este. A ház körül csupán a meglehetősen erős tücsökciripelés hallik. Tudják az a hang, amitől az ember lánya a falra mászik, mert nem tud tőle aludni. Városiaknak talán „romantikus” is lehetne. Az ember lányának, naná hogy nem az. A házban semmi nesz, csupán néhány vámpír lopja még fent a levegőt a tetőtérben, elmosódottan hallani, hogy valaki odafent teli torokból üvölt, és az egyszerű ember rendszerint csupán a tévében futó horror filmnek, vagy valamilyen szánalmas show-nak tulajdonítja a hangot, majd egy tompa puffanás után a síri csendben rádöbben, hogy kint a tücskök kussba vágták magukat. Az ember lánya fel kel, kinyitja a teraszajtót és lepillant az alatta elterülő kis kertre. Pár méterrel odébb egy meglehetősen megviselt Ikhal tápászkodik fel. Leporolja a fekete köntöst, és megigazgatja haját, amit újra mehet megmosni, és beszárítani. Arcán, még itt-ott látszanak a horzsolások, és orrából is halvány vérpatakocska csordogál, szintén a fájdalmas földet érés hírnökeként.

- Az a rohadt dög…

- Melyik a sok közül, akik odafent tanyáznak?

- RYOUJI!!! – hangzik az artikulátlan üvöltés. Az ember lánya csak hatalmasat sóhajt, és visszalejt a szobába, kivágja az ajtót, majd felfelé indulni az emeletre. Amikor egy sötét alak trappol lefelé a lépcsőn.

- Még is mi a francot műveltek odafent? – a félhomályban is remekül kivehető ártatlan arc a fekete tüsi hajú részéről. A fekete szempár ártatlan naivsággal mered, a lányra.

- Háát meg akart harapni… - majd laza vállrántás és a fekete fegyver pontosabban fém és puskapor szagú felleg levonul a konyhába, majd pár pillanattal később immár a konyhaajtó csapódása hallatszik, és a kellemes mély hang kintről…

- Ikhal cicc-cicc… - az ember lánya feltépi az udvarra, nyíló ajtót és áthajol a korláton.

- Ha szétveritek a kis kertet, mindkettőtöket megöllek, nem azért lett beültetve rózsákkal, hogy ti azok között bunyózzatok. Remélem érthető voltam!

VÉGE

A visszaemlékezést írta: Alan Valois

Current Music: Maximum The Hormone - Kyoukatsu

2008-09-03T06:59:00.000-07:00

Dátum?- Éjszaka – S. S. idő szerint: öt talán tíz perccel a történtek után...

- Elkábítottál egy halál istent!
- Ne ezen legyél már fennakadva, hanem inkább azon, hogy induljunk vissza, mielőtt még felébred és megöl minket. – morgom Karen kerek barna szemeibe.
- Sue... – Ikhal a vállam teszi jeges ujjait. – Magunkkal kell vinnünk.
- Mi? Miért? Normális vagy?!
- Amit adtam neki azt a... Golyót vagy mit a tremeréktől kaptam... Jó hosszú időre elveszti tőle az erejét, és azért kellene magunkkal vinnünk, mert ő az egyetlen, aki azonosítani tudna minket. – kíváncsian Ikhal háta mögé pillantok. A test feje, egy könnyű anyagú lepellel van leterítve, ami szinte vakít az éjszakába. Kár hogy háttal állt a holdfénynek úgy legalább az arcát láthattam volna. Kíváncsi lennék az arcára, de most előbb más. – Sue nincs más választásunk csak ez az egyetlen egy.
- Öljük meg akkor már a száját, sem fogja tudni kinyitni. – fagyos tekintettel pillantok hol egyikükre, hol másikukra. Miért van az az érzésem, hogy a szavaim utáni halálos csendet, nem leges válaszok egész sora fogja hamarosan megtölteni.
- De a szelleme... – kezdi Karen.
- A szellemet is el lehet pusztítani. – rosszalló fejrázás. Mondtam én.
- Sue egyszer már meghalt, ugyanúgy ahogy én is meghaltam már egyszer. Egy Halál Istent sokkal inkább szeretnék fizikai testben látni, mint éteriben. – tessék Ikhalból előjött a perverz állat.
- A ti ötletetek volt ez az egész odaát ti fogjátok pátyolgatni, nem pedig én nekem így is lesz elég dolgom. Vizsgák meg sok más egyéb...
- Rendben, akkor talán indulhatunk is vissza.
Elsőnek, Karen és az én lábaim érnek földet. Ikhalnak köszönhetően másodiknak a Shinigami ér földet a porban. Még mindig takarja az a kendő vagy mi az arcát. Tényleg kíváncsi lennék rá. De Shade és Karmin is megérkeznek közben. Ki lehet a lepel alatt? Vajon a sok közül melyiket kaptuk el? A ruhája alapján valamelyik főnök lesz. Már lépnék hozzá közelebb, amikor az utca végében felbukkan egy nyegle kis alak árnyéka.
- Karen van egy kis gondunk. – épphogy belekapaszkodok Karen jobbjába, és irányba fordítom. Abban a pillanatban felordít a telefonom. Az ismeretlenen remegés fut végig. Talán megijedt? Tőlünk, csak egy farkas elf, egy vámpír, egy wicca és két halandó. Meg egy eszméletlen Shinigami. Lepillantva a mozdulatlan testre. Rendben megértem kiiktatni egy Shinigamit nem kis dolog.
- Rohadt gyorsan el kell innen tűnnünk! – Ikhal ki kell nyitnunk azt a kaput most... – már megint beszambázott elém egy fekete pillangó. Majd nem sokkal később egy második. Talán az övé, kicsit oldalra billentettem a fejem, ahogy lepillantottam a mozdulatlan testre. Létezik, az hogy az egyik az övé?
- Sue! – éreztem, ahogy a talpam alól kicsúszik a talaj. Majd megint zuhanok. Ezúttal talpra érkeztem. De valami még így is becsúszott a lábamhoz, már megint a földön landoltam. Ezúttal nem Ikhal hanem Shade volt a ludas.
- Leszállnál rólam!
- Máris amint Ikhal leszedi azt a valakit rólam.
Francba, muszáj mindig rajtam kicsi a rakást játszani? A válasz Ikhal részéről igen lett volna. Tetves, perverz kriptaszökevény vámpír. Remélem ez után a buli után, elfelejt.
- Amint látom még sem volt szükségünk a géppisztolyokra.
- Shade pofa be!
- De most miért Sue? Megúsztuk élünk.
- De asszed hogy egy se fog utánunk jönni miatta!? – ordítottam a lábaim előtt fekvő testre mutatva. – A ruhái alapján valamelyik főnök lehet. Nagyon nagy szarban vagyunk és rohadt gyorsan süllyedünk.
- Állítok őröket mindenki mellé.
- Mellém egyetlen egy szemfogas seggfejet sem fogsz állítani! Nincs rá szükségem, meg tudom védeni magam.
- Jó – jó Sue te nem kapsz őröket. De kihez passzoljuk le? Neked van e....
- Ne itt vitázzunk erről hajnali egykor. Sue mivel a ti házatok van a legközelebb, ezért remélem nem baj, ha hozzátok megyünk előbb. – villogó szempárral pillantottam rájuk, de hogy minél hamarabb lerendezzük ezt a helyzetet, szükség lesz arra, hogy valahol megbeszéljük a dolgainkat. Ikhalra szegeződik a szemem egy pillanatra, aki csak egy bájos mosollyal pillant vissza rám. A barna szempár mintha hirtelen sötétült volna el. Ezért a szempárért utáltam Ikhalt. Képes engem terrorizálni. Perverz hulla.
- Attól tartok, Sue nem fog annak örülni, hogy egy éjszaka kétszer állítok be a házába.
- Milyen jó megfogalmazás. Bár el kell ismernem a „bepofátlankodok” sokkal jobban hangzana. – válasz jó szokásomhoz híven epésen érkezett.
- Akkor ezt megbeszéltük.
- Karen a kocsiban sem fogunk elférni!
- Veletek ellentétben, nekem nem feltétlenül kell rendes emberi járművel utaznom. Csak mondjátok meg hogy merre.
- Hozzám. – morogtam, majd hátat fordítottam nekik. – Engem is a jó szívem fog a sírba tenni.
- Dehogy Sue... sírba én foglak tenni! – immár sokadjára tettem egy elegáns mozdulatot előhúztam a Browingot, és belelőttem Ikhalba. Istenem mennyei érzés volt ezt meg tenni.
- Ez most mire volt jó?
- Arra hogy tovább nyivákolj a fülembe. Nyugi legközelebb a fejedre célzok. – ördögi vigyorba rándul az arcom, ahogy kinyitom a kocsi ajtaját. – Rámoljuk be a kocsiba és indulás.

2.fejezet

2008-09-03T06:52:00.001-07:00

Haza… minden vámpírnak ez Enoch városát jelentené, de vannak, akik nem akarnak haza menni. Ilyen volt az a klán is, amihez én csak félig tartoztam… Jó őszintén? Potyautas voltam ezért nem kedveltek sokan. Meg persze az öntörvényűségem miatt, én inkább elütöttem a környezetemtől ezért Kóborló voltam… szabad. De még így is kötöttek a klán szabályai néha. Sőt nekem kellett a vérfarkasok körmére nézni, egyébként meg még Sabin közelébe se mentem volna. Nathaniel meg az őrült ötletei. De csak, mert a mesterem Madamiel itt hagyott, kb. 180 éve? Igen körübelül annyi ideje. Nem sok de nem is kevés, azóta magam próbálok megállni a lábamon. Nem szerettem a szabályokat, pláne amiket Nathaniel állított fel... de el kellett ismernem, hogy sokszor ezek a szabályok mentették meg az életemet is. Tetszett nem tetszett ez volt el kellett fogadnom. Pedig táblával demonstráltam volna ellene.
Az emberek világa ételt biztosított számunkra, és mi nyugodt lélekkel étkeztünk az emberekből. Nem sokat éppen annyit hogy elég legyen. Humános vámpírok, dehogy de hogyan tartsuk fent magunkat, ha megöljük az élelmünket. Emberek –khm halhatatlanok - logika...ölni csak akkor, ha külön kérnek rá... Mákomra eddig még engem senki nem rendelt a halálos ágya mellé kivégzésre. Egyébként – én legalább is – megszenvedtem a vérivást követő emlékektől széles vásznú nem kívánt mozi volt. Nem szerettem mások agyában turkálni, bár Sabinéban időnként nem ártott volna. Na de az ő vérét inni... Elég volt Gabirel-t a halálba segítenem, nem pályáztam arra, hogy második legyek vámpír létemre a falkában. Ott van nekik Sabin nem, leszek a pótmamájuk és pont. Kőszívű lennék? Ki én? Visszatérve a klánra. Aránylag „csendes” életünk volt. Márha egy vámpír életét csendesnek lehet mondani. Ez tartott jó sok évszázada. De hamarosan két vagy talán három évszázada, megjelent egy farkas falka a városunkban, és a rendünk nem győzött hadakozni ellenük. Akkoriban egy Claude nevű eléggé erős vérfarkas vezette a falkát. Nathanial ölte meg… kelepcébe csalta. Így uralkodhatott a falka felett. De ennek ellenére a farkasok új alfa hímet választottak. Hiába volt minden fenyegetés… minden viaskodás. Gabriel került a falka élére. Már több évtizede ő vezette a farkasokat, amikor egy gyönyörű éjszakán elkaptam és kiszívtam a vérét. Nathanial bár egy kicsit dühös volt, azért örült Gabriel halálának. De egy valamiről mi sem tudtunk… nevezetesen arról, hogy Gabriel csak egy “báburalkodó”, hogy valójában Sabin a falkavezér. Na itt tettek keresztbe, szép nem? Persze, Gabirel halála után már tudtuk mi a helyzet. Sabinnal egészen addig elviseltük egymást... Nekem még a mesterem hagyta meg, hogy ne bántsam, mert rendes farkas... Rendes... Ez a rendesség? Mert szerintem nem. Mindegy eltérő korok, eltérő emberek/vámpírok, eltérő ember/vérfarkas ismerők ennyi. Sabin kihúzta a gyufát és úgy kezeltem, mint ellenséget és ez kifizetődő volt. Annak ellenére, hogy jöttem neki eggyel, azért amiért még ifjú vámpír koromban összevarrt, így jár az, aki matadort játszik.

A klán házának vasvertes kapuján átlendülve a lábam a sötét pázsitnak csapódott. Puha álmos dobbanás volt. Éreztem a frissen vágott fű finom illatát, ahogy ráborul a kertre, elkeveredik a fák széltől meg-meglebbenő gallyai között. Mindent csend borított, még a ház is szokatlanul csendes volt annak ellenére, hogy odabent égtek a gázlámpák fényei. Maga a ház egy kisebb villa volt, messze a város központjától. Az ablakok mögött lámpák ontottak fényt. Ebből leszűrtem, hogy már néhányan ébren vannak közülük. Mindig is idegenekként gondoltam rájuk. Én és az alkalmazkodás, persze az három különböző dolog. Lassan benyitottam az ajtón. Magas ében fekete ajtó volt ezüstös fényű kilinccsel. Na igen az elegancia meg a felső tízezer. Nem kommentálom. Egy unott arcú inas állt elém. Csinosan öltönyben, fehér inggel, fekete nyakkendővel, franc tudja hány milliméteresre nyírt hajjal. Felvontam a szemöldököm, ahogy a szemébe pillantottam. A nyakán láttam a harapás nyomokat, na valaki már éhes volt. Igen ez az a villa ahol a vacsi szobához jön. A magam részéről sokkal jobban érzem magam, ha magam vadászok. Annak van egy egyéni gyilkos bája, így meg kényelmes, meg nem az igazi. Persze ha a nyaka nem árulta volna el, akkor elég volt az arca, az is enyhén sápadt volt... Lesz ez még rosszabb is tizenegyig, addig a leglustábbak is felkelnek.
–Szabad a kabátját? –kérdezte. Megráztam a fejem. A kabátom rajtam mutat a legjobban nem, pedig az ő karján ezek a mai inasok. Megkerültem és felmentem az ekkor még néptelen lépcsőn. Imádtam hallgatni a lépteim halk dobbanásait, itt szándékosan lármáztam velük, már amennyire egy rendes acél betétes képes rendes zajt csapni. Láttam megmozdulni magam előtt a függönyt és meg is álltam a lépcsőfokon. A tekintetem kíváncsian fürkészte a lépcsőfordulót. Valaki volt ott én, pedig mint türelmes gyakorlott vadász csak vártam. Az illat alapján Elizabeth lehetett, Nathaniel egyik friss kegyence asszem. Éppen olyan politikát folytatott hogy ideje bővíteni a klánt. Remek... Miért éreztem azt, hogy ezen én csak vesztek? De mindegy.
- Elizabeth van időm bújócskázni, de jobban tennéd, ha előmásznál a függöny mögül. – morogtam, mire Elizabeth elém állt. Fenébe ez a csaj mindig az utamban van, egyszer le fogom lőni. Már nem egyszer eljátszadoztam a gondolattal, de fizikai gyakorlatba még nem ültettem át. Ami késik, nem múlik.
–Lilith már vártunk. –mondta. Még frissnek számító hulla volt. Rózsaszín felsőben és rövid fekete bőrkabátban állt előttem. Szőke haja göndör tincsekben omlott alá. Zöld szemei rám pillantottak. Kopogó tűsarkkal táncolt lentebb a lépcsőn. Mire a jó a tűsarok? Soha nem fogom megérteni. Tudom csak az én agyam elmaradott, de azért nekem is állt pár a szekrényben szükség esetére. Olyan szükség igaz úgy se lesz, hogy én azt a vackot fel vegyem de jobb felkészülni még a lehetetlenre is.
–Miért?
–Nathanial már fenn van, beszélni akar veled. Dühösnek látszik. –Elizabeth elsasszézott előlem. Hülye liba. A ma vámpírjai mind olyan selejtesek. Az 1700–as évszázad vámpírjait már joggal lehet vámpírnak nevezni. Ezek a maiak csak nyivákoló bürokrata seggfejek. Dehát én minden kor vámpírjait selejtnek tekintettem. Majd 100 éves korára Elizabeth is megtanulja, hogy mi az illem, 200 éves korára, pedig már lehet, hogy tudni fogja fejből. Bár kitudja hajszín alapján nem biztos.
Nem volt más választás, fel kellet gallopoznom, a második emeletre, és elindulni az egyik sötétkékkel tapétázott folyosón, amin aztán még véletlenül se, volt egyetlen árva ablak se. Fő a delikvens megriasztása, már ha van bezártság érzete. Persze a vámpírok meg a bezártság érzet akkor hogyan maradnak meg a koporsójukban, ha fosnak a négy fal között? Megálltam Nathanial irodája előtt. Az ajtó egyszerű ébenfából készült, ezüst kilinccsel. Szerinte is elegánsnak kellett lenni, ezt is nagyon díjaztam Nathanialben, neki legalább volt stílusa. Én mondtam hogy nem mindegy melyik évszázad, én mondtam. Kopogtam.
–Gyere be, Lilith. –Ez is kiszámítható volt. Mindig tudta, hogy ki áll az ajtó túl oldalán. Kurva jó anternái vannak. Nem emberek nem szoktam senki fülére se rágerjedni... Úgy értettem, hogy jól fogja a klán jeleit. Ez a tizes pontozásban kilenc pont. Egy pont így is azért jön le mert nem kedveljük túlzottan egymást. Beléptem az iroda halvány fényébe. Minden fekete volt. Kivéve a kristály poharakat az egyik félreeső asztalon. Azokon tükröződött a kinti világítás. Nathaniel meg a meghitt félhomály. Ha nem tudtam, volna milyen még el is hittem, volna. Az ablaknál állt, hogy pontosabb legyek a jobb oldali függöny mellett. Vállig érő dús fekete haja volt. Lassan felém fordult és így a smaragd tekintet az arcomat pásztázta. Koromfekete öltönyt viselt elegáns mélykék nyakkendővel és hófehér inggel, ami már–már beleolvadt a bőre színébe. A megtestesült vágynak is lehetett volna nevezni. Gyönyörű férfi volt, olyan, akitől a legtöbb halandó, orrvérzést kap, és az még a minimum. Nem hiába, volt nagy csábító, nekem meg persze más volt az ideám. Valóban jó férfi volt, attól eltekintve, hogy hullaként leledzett immár hatszáz éve vagy lehet több. Nála soha nem volt annyira egyszerű minden, mint a többieknél. Jó tudom én se vagyok eleven, de én próbálom tompítani azt a halálos szépséget ami belőle csak úgy süt, az nálam a felszín alá van rejtve.
–Elizabeth–től úgy hallottam, hogy hivattál. – közönyös hangnem. Engem soha senki nem kap le a tíz körmömről... Hány évszázada is... Három vagy talán négy? Igen négy... pedig nem vagyok csúnya, tényleg nem.
–Jól hallottad. –mondta nyugodt hangon. Ha így beszélt, mindig düh volt a háttérben. A tökéletes póker arc, és én ezért mennyire irigyeltem. Nathanial nyugodt léptekkel hozzám lépett. –Mi beszélni valója volt veled annak a korcsnak? –kérdezte. Bár nyugodt volt a hangja, a szemei sok mindent elárultak. Az erő ott vibrált körülöttem gúzsba kötve engem. Ezek az erő kötelek durván rátekeredtek a karjaimra, még a bőrkabátomon keresztül is éreztem, ahogy szorítanak. Még tűrtem ezeket, a rohamokat, egyelőre csak a padlóhoz szögezett. És ha ez az alap, akkor lehet sejteni milyen extrák, tartoznak még Nathanielhez.
–Semmi… valamilyen alkut akart kötni de nem fogadtam el. Igazság szerint végig se hallgattam. –Nathanial szeme parázslott a szoba félhomályában. A dühe egy kicsit alább hagyott. Végig mért… a tekintete elidőzött a nyakamon, felsóhajtott és elfordította a tekintetét. Ha nem lett volna ennyire pipa, akkor kap egy kárörvendő mosolyt. Nem márthatta belém a fogait, ugyan, úgy ahogy más egyéb testrészét sem. Mondtam, hogy kemény dió vagyok.
–Értem. Tehát semmilyen alkudozásba nem mentél bele?
–Nem.
–Ennek örülök. –a hangja ott zengett a fülemben. Nyugalmat árasztott szét bennem, és éreztem, ahogy szépen lassan letekerednek rólam azok a kötelek. A végtagjaim vészes gyorsasággal lazultak el. Összeszedtem a gondolataimat és Nathanial méregzöld szemeibe pillantottam. Szerettem a szemébe nézni, ilyen zöld szemeket nem sok ember ismert... Igaz, akik valaha belenéztek azok már vagy vámpírok, vagy halottak, és én inkább a végleges hullaságra tenném a voksom. De nem mondok véleményt nem én. Az agyamban felsejlettek, a támadás emlékei. Ez kellett csak Nathanielnek.
–Kik lőttek rád? –kérdezte. Megértette, hogy mit akarok.
–Nem tudom. A tetőkről jöttek a lövések… profik voltak, csak engem vettek célba egy halandó sem sebesült meg. – igen a sajtókésőbb akár mennyire is fogja terroristatámadásnak beállítani az ügyet csak a nagy átlag, fogja elhinni.
–Csak Sabin emberei lehettek.
–Nem hinném…
–Biztos… kár ezekben, a rühes dögökben megbízni. –morogta. A jól ismert nyers erő körülöttem a falakat döngette. Rezzenéstelen tekintettel meredtem Nathanialre, hűvösen, ahogy az áldozataimra szoktam nézni. A legtöbb férfit a közelemben ez a fagyosság fegyverezett le. Nem egyszerűen gonosz voltam, hanem egyenesen rideg… Nathanial hozzám lépett átfogta a derekam.
–Lilith…– suttogta. –Kérlek vigyázz magadra. A gondolat, hogy elveszíthetlek borzalmas.
–Nathanial… Nathanial… vagy most azonnal elengedsz, vagy egy végtaggal kevesebb lesz rajtad. –suttogtam. Egy bájos mosolyba rándult az ajkam. A szemfogaimat persze továbbra se villantottam elő. A szemfogvillogtatás csak a nagyon amatőrökre jellemző, ezzel árulja el magát, a legtöbb fiatal vámpír, nah lehet találgatni, miért vagyunk annyian amennyien.
–Nem tennéd meg.
–Ha túl léped a határt megteszem. –az arcomhoz hajolt és megcsókolta. Vékony hideg ajkak, melyek érintésétől, kirázott valami furcsa érzés. Az ajka hozzátapadt a bőrömhöz, majd elhajolt. Távolabb lépett és így jobb is volt. Újra a szemembe nézett, olyan volt mintha a kavargó zöld tengermély nyelt volna el. Mélyzöld szempár pillantott az arcomba.
–Vigyázz magadra. –suttogta. –Remélem, eljössz a ma esti bálra.
–Nem. –mondtam. –Egy nincs kedvem bálozni miközben valakik rám vadásznak, kettő egyébként sem szólt senki.
–Elizabeth nem…
–Három napig nem voltam itthon. A farkasokat ellenőriztem te is, tudod. –mondtam egykedvűen. Nathanial hideg tekintettel bámult az arcomba. –Elmehetek?
–Igen. –mondta. Még mindig engem bámult.
–Biztos, hogy nem akarsz mást mondani?
–Nem távozz, kérlek. –biccentettem Nathanial felé. Sarkon fordultam, és visszavonultam a szobámba.
Az ajtóm csukódása után persze nem irigyeltem Nathaniel társaságát

Sakura Kiss

2008-08-27T11:21:00.000-07:00

Title: Sakura Kiss”
Fandom: Bleach
Páros: RenjixByakuya
Korhatár: NC-17
Megjegyzés: Sajna nem az enyémek, amit én rendszerint nagyon mélyen sajnálok.

Végül ezen a reggelen is fel kelt a nap. Március végén, Április elején járhatott az idő az emberi világ szerint. Itt nálunk már majdnem virágzottak a cseresznyefák. Kint álltam a verandán, és figyeltem a hajnal néma csendjét, a napot melynek arany fénye feléledőben megcsillant a növények levelein, és a fákon. Lecsurrant, hogy a földet megfürössze ebben a hideg ragyogásban. Még nem voltam készen, nem akartam ma bemenni az irodába, és a többiek őrültségeit hallgatni. Valamiért a vezetés figyelmen kívül hagyta, hogy nem akarom, ezt az osztagot még is a nyakamba varrták őket, és nekem nem volt más választásom, mint megszokni. De most nem is ez a fontos.
Emlékszem arra a régi tavaszra közel 14 éve… Hisana halálának hajnala is hasonló képpen virradt meg. Csendesen és észre vétlenül, mint ahogy ez is. Azóta alig változott valami. A magány, ami megtölti ezt a házat. És az a komor hideg ott belül, ami megtölti a lelkemet. De az viszont megnyugtat valamelyest, hogy teljesítettem, Hisanának tett ígéretemet. Húga Rukia, már a családunk tagja… még ha nem is tudja, hogy nem tartozik a családhoz. Lehajtom a fejem, és a fehér yukata alól épphogy kilógó lábamra pillantok. Ennyire még soha nem éreztem a magányt, az elhagyatottságot. Hogy ennyire nem törődik senki az emberrel. Azóta nem érdekelt egy nő se. Eleinte még próbáltam elnyomni a gyász terhét de végül talán még is ezért örököltem meg ezt az osztagot, hogy eltereljék velük a figyelmem valamelyest. Ami sikerült is… de az évek mennek és az idő szörnyetegként, támad meg mindenkit. Hatalmas sóhajjal emelem fel megint a tekintetem, még egyszer végig nézek a tavasz leheletében fürdő kereten, és erőt veszek magamon ahhoz, hogy megpróbáljam túl élni ezt a napot is. Ujjaim kicsit megemelik a fehér anyagot, hogy ne essek hasra benne. Hátat fordítok a tájnak, és visszamegyek, hogy felöltözzek, és kezdetét vegye ez a nap is… ami bár megszűnne létezni a naptárban.

Hogy az osztag tagjai mennyit látnak ebből a szenvedésből? Semennyit, az évek alatt, magamra húzott álarc mögött már nem tudják érző szív, rejtőzik e. Sajnos érez ez a szív, de az arcom már nem mutatja, hogy éreznék is valamit.
- Jó reggelt Taichou! – egy fekete hakamás úri ember halad el mellettem. Kócos fekete hajjal, biccentésre se kellene méltatnom, ettől függetlenül a jól neveltség erőt vesz rajtam, oda biccentek neki, de nem állok le vele beszélgetni. Túlságosan oda van most mindenki… hiszen nem sokára virágozni kezdenek azok a fák. Az ujjaim akaratlanul is a katanám markolatára tekerednek. Viszont valamennyivel, nehezebb szívvel folytatom utam a tekergő kis utcákon. Ugyan azon az úton, amin minden nap járok, az irodába. Az ég a fejem felett immár tiszta kék, a nap kicsivel, melegebb fénnyel ragyog le az égről, viszont még nem érte el a delelését. Kicsit megigazgatom a sálat a nyakam körül, kicsit lazábbra veszem. Reggel túl szorosan tekertem fel. Somolygok magamban egy sort… talán én is követem nem sokára Hisanát? Vagy sem? Ezt soha nem lehet tudni, az Idő kegyetlen játékmester, és én még fele annyira sem vagyok kegyetlen.
Az osztag irodája előtt, megállva előhúzom a kapitányi köpeny belsejéből a kulcsot, hogy kinyissam, az ajtót majd lassan belépek az üres helyiségbe melyben csak egy asztal, van, pár ablak, és semmi több. Már most tudom, hogy miből fog állni a délelőttöm, az akadémiáról ide jelentkező újoncokat kell kiválogatnom, hogy kik jelentkeznek ide. Nem mintha olyan sokat is fel vennék ide. Ettől függetlenül nehéz lesz. Kipillantok az ablakon fel az égre, majd nagyon lassú léptekkel, elvánszorgok az asztalig. Előveszem a szükséges kellékeket a saját magam által megszabott pont határokat… egy üres papírt melyre azon szerencsétlenek nevei kerülnek fel, akik megfelelnek a követelményeknek. A kiértesítés, még ezen a napon meg lesz, és talán mielőtt még kiszabadulok innen, hogy eltöltsem a szintén magányos estét, néhányan be is fognak jelentkezni. Ez olyan bosszantó ok, amivel együtt kell élni, ilyenek mindig lesznek. Ez van.
Egy óra múlva rendszerint megérkezik a hadnagyom, a szokott irat kupacot, cipelve, csak nekem tűnik úgy hogy minden évben egyre nagyobb a lista? Nem tudom talán ezt tőle is meg kellene kérdeznem. Fel pillantok és intek neki, hogy tegye az asztalra.
- Kuchiki Taichou szeretnék segíteni a…
- Hagyj magamra, legyél szíves.
- Hai Kuchiki Taichou!
- Arigato.
Remek akkor most nézzük az első jelentkezőt. Tudom jól, hogy ez így fog menni még órákon keresztül, és hosszú lesz az a pár óra is. Hosszú csüggesztően hosszú.

Dél, a nap ilyenkor hág fel az ég közepére. Valaki kopogtat, az ajtón, és én, megint csak félre kell, hogy dobjam egy újonc kérvényét. És valaki meg mondaná nekem azt is, hogy a legtöbb jelentkező miért a hölgyek közül kerül ki.
- Byakuya – san. – a barátságos hang egy hosszú fehér hajú illetőhöz tartozik, aki újabban túl sokat bujkál szobájának falai között.
- Ukitake… - mosolyodom el egy pillanatra. Hiszen abban is biztos lehetek, hogy a válasz egy barátságos mosoly lesz. – Mi járatban erre felé? Kérlek… - intenék de, rá kell, döbbenem, hogy nincsen egyetlen ülő alkalmatosság sem a helyiségben, így inkább én is fel kelek.
- Csak eszembe jutottál. Gondoltam elugrok és bepillantok hozzád egy kicsit. Hogy állsz a felvételikkel? – kérdezi az asztal felé pillantva. – Oh… amint látom gyorsan kiszórtad a többséget.
- Nektek is kellenek az emberek, nem? – kérdezek vissza még mindig kissé rideg arccal.
- Igaz, de aki az én osztagomba akar jelentkezni az úgy is, oda adja be, vagy tévedek?
- Nem, nem tévedsz.
- Még mindig az egyedül lét nyomaszt ugye?
- Engem? – kérdezek vissza még mindig szenvtelen arccal. Bár Ukitake tudja, hogy min mentem keresztül az után, hogy Hisana meghalt, tanúja volt annak a jellemváltozásnak, ami eddig vezetett.
- Látszik rajtad.
- Minden évvel egyre nehezebb lesz. Itt fogok elkopni… a falak között, ugyanúgy ahogy te is.
-Vegyél magad mellé, egy kellő képen fiatal és elemében lévő hadnagyot. – elmosolyodok. Ukitake az örök fiatal van benne valami. De felemelem a kezem.
- Nem, nem erről van szó. Egyszerűen csak nem akarok társaságot, tudod a magány egy idő után jó dolog, kezd lenni. Hozzá szoksz ahhoz, hogy egyedül vagy… hogy nincs senki, aki melletted, állna, és ez így van rendjén.
- Feltéve, ha megszokod. De egy másik kérdés. Eljössz velem, ebédelni?
- El akarom végezni ezeknek a kérvényeknek az átnézését. Már az „R” betűnél jártam.
- Gondoltam bepróbálkozok. De ha nem hát nem, további jó munkát.
- Neked, pedig jó étvágyat. – hajlok meg Ukitake irányába, megvárom, ameddig eltűnik a sarkon, és csak aztán temetkezem vissza a papírok közé az egyetlen biztos menedékbe, mely minden évben annak mondható. Sok ismeretlen név, és ismeretlen ember, melyek arra a szűk listára kerülnek fel, akik a kiválasztottnak számítanak. Eddig… hogy hányan vannak? Talán hatan vagy heten, nem sok, de csak a legjobbak jöhetnek szóba. Viszont egy ismerős arcképen megakad a tekintetem… És a kép alatt, álló néven az Abarai Renji név szerepel. Az arca rémlik még régebbről, de sehogy sem tudom hova tenni, nem tudom, hol láttam, úgy látszik, hogy már az elmém sem a régi. Minden esetre Abarai – kun eredményei eléggé kielégítők ahhoz, hogy azon szerencsések, közé tartozzék, akik felvételt nyernek az osztagba, hanyag mozdulattal dobom annak a kis halomnak a tetejére, a mappáját, amely szerencséseket jelzi, csak hogy rá térjek a következőre.
Délután kettő óra. Már az utolsó tagot is megnéztem, aki a felvételét kérte, és még szép hogy elutasítottam. Ugyan ebben az időpont belép az ajtón a hadnagyom, jobb időzítés nem is kell.
- Legyél szíves, írd meg ezeknek az embereknek, azt hogy sajnos nem kerültek be. – intek a nagyobb oszlop felé.
- És a többiek…
- A többiekkel én foglalkozok személyesen, mint láthatod, csupán nyolc embert vettem fel.
- Taichou… ha így folytatja…
- Kaptál arra engedélyt, hogy bele szólj a döntéseimbe? – félelem villan fel a szemeiben remek, ez azt jelzi, hogy kellő képpen elborult a tekintetem ahhoz, hogy féljen tőlem.
- Nem Taichou…
- Akkor van dolgod elég, legyél oly szíves és mozdulj meg.
- Hai Taichou. – és ugyan ezzel a mondattal, már nyalábolja is fel a papír halmot. Helyes nagyon helyes. Én, pedig újabb talán fél órás munkához látok, azzal, hogy megírjam a felvetteknek a tájékoztatást, hogy bejutottak.

Ma mintha minden menetrendet követne, az az ember, akit kértem a főnöktől, már meg is jelent az ajtóban. Talán így lehet a leggyorsabban szét, küldeni a leveleket. Kezébe nyomom, a borítékokat, és elmondom a neveket, akiket meg kell keresni, mivel a hadnagyom munkában van, így őt inkább nem zavarom. Majd újfent vissza húzódok az iroda magányába. Akaratlanul is eszembe jutnak Ukitake szavai… egy fiatal életteli hadnaggyal kapcsolatban… de még is honnan akasszak le ilyet. Sokszor nem értem őt… Újra kezembe veszem azon úri emberek mappáit, akiket behívtam az osztaghoz… és megint megakad a tekintetem, ezen az Abarai-n. Nem értem, ismerős az arca… láttam már valahol, valamikor talán egy pillanatra. De nem tudom hova tenni, és nem tudok mit kezdeni vele. Csak egy arc a sok közül… amit véletlenül talán de megjegyzett és elraktározott az agyam.
Kipillantok az ajtón, odakint lassan elkezdődik a délutáni álmos sietés. Ki haza felé, veszi az útját… ki pedig őrjáratozni készül. Én pedig… mint mindig ezen a napon magányosan ülök ki a teraszra emlékezni arra a boldog öt évre, hiszen egyedül azok maradtak az emlékek, amik egyre fakóbbak és fakóbbak lesznek.
És megint kopogtatás rángat ki a meghitt magányból. Mérgesen pillantok fel, de nem a hadnagyom lép be az ajtón, hanem az ismert vörös hajú fiatal férfi. Kérdőn pillantok a barna lélektükrökbe. Valami van ebben a férfiban, ami tetszik. Talán az az energia, amivel felrázza maga körül a levegőt. Szinte érzem az energiáit, ott pattog körülöttem a levegőben.
- Jó napot! Elnézést a zavarásért… látom éppen elgondolkodott, én csak azért jöttem, mert megkaptam ezt. – meglebbenti előttem azt a boríték darabot, amit én magam adtam a továbbító kezébe, fel vonom a szemöldököm, ahogy ő mosolyra húzza a száját. Láttam már valahol… de még is hol a fenében…
- Viszont. Csak nem meg gondolta magát?
- Nem dehogy éppen ellenkezőleg! Meg szeretném köszönni, hogy…
- Saját magának köszönje. – mondom tűnődve nézve a homlokán a tetoválásokat. Láttam én már ezt a férfit, azelőtt de még is mikor?
Épp mikor sarkon fordul, akkor ugrik be… akkor döbbenek rá, hogy ki ő? Az nap láttam, amikor Rukiával közölték, hogy a család tagja lesz. Benyitott, az ajtón… és… egy pillanatra úgy éreztem, hogy meg szűnt forogni a világ. – Abarai – kun. – az ajtóban torpan meg. Nem tudom, miért szólok utána… de meg teszem. Felém, fordul, várva az utasítást. Mély levegőt veszek, és lassan ejtem ki a szavakat. – Este hétre legyen szíves és jöjjön át hozzám, van Önnel egy kis megbeszélni valóm. – válasz csak egy bólintás, majd kilép az ajtón, hogy eltűnjön a kinti fényben.

Este… mintha a délután hátra lévő része elrohant volna mellettem. Nem vettem észre. Sőt később már azt se értettem, hogy miért hívtam el Abarai Renji-t a házamba. De már nem akartam visszavonni valami meg fogott benne. Valami, amit nem tudtam rendesen körül írni. Talán a lelkében lobogó tűz volt az, ami vonzott, mint lámpa fénye a lepkét már nem tudom. A szokott fekete hakamát, és keikogit már régen levetettem, és egy szerűen csak egy szál sötétkék yukatában ültem az asztalnál. A vacsora már készen volt, és már csak Abarai – kun-t vártam. Az őrnek meghagytam, hogy engedje be, ha megérkezett.
Vártam… a percek kínos lassúsággal teltek. Nem értettem, hogy miért várok Rá ennyire… de vártam és nem sokkal később jött is. A szokott fekete öltözetben, az őr vezette be. Az ajtóban álltam egy kis ideig még háttal neki.
- Jó estét. – hallottam a kicsit érdes hangot a hátam mögött. Felé fordultam hasonló képpen lassú mozdulatokkal.
- Jó estét. – a saját mély hangom olyan furcsának hatott az övé mellett. – Kérem, foglaljon helyet.
- Nem hiszem hogy…
- Ne vitatkozzon velem. – mondtam fölényes hangnemben. Amire már nem mondhatott nemet, leült csöndesen az asztal másik végébe. Nem, mert megszólalni, bár ha félt is remekül álcázta. – Gondolom egy kis vacsorát, csak nem fog vissza utasítani.
- Nem… az, az hogy. – alig bírtam meg állni, hogy ne mosolyodjak el. – Szóval… nem tudom miért hivatott Taichou…
- Szeretnék kérdezni pár dolgot Rukiáról. – elkerekedtek a szemei. – Még emlékszem magára, az akadémiáról. Hiszen azon a napon láttam, először amikor végre megtaláltam Rukiát is.
- Gondolom nem mesélt rólam.
- Nem valóban nem mesélt, de azt is gondolom, hogy nem az akadémia falai között találkozott Rukiával. Ugye nem tévedek?
- Nem téved Taichou. – halvány diadalmas érzés kapott el, hogy így utasítgathatom ezt a kirobbanó energiákkal, rendelkező férfit. Szép volt annak a pár szál gyertyának a fényében, ami a szobában és az asztalon lévő gyertyatartókban lobogott. – Kis kölyök korunk óta ismerjük egymást. – bólintottam.
- Talán jobb lenne, ha enne is közben.
- Köszönöm… de…
- Semmi „de” ne feledje velem, nem ellenkezhet. – továbbra is rezzenéstelen arccal bámulom Abarai-kun-t ahogy, ott ül az asztal másik végében, és döbbenten méreget szép földbarna szemeivel. Engem, pedig teljesen megbabonáz, az ahogy ott ül, ahogy a vörös haj koronát lángra lobbantja a fény, és ahogy ragyognak a szemei.
- Jó étvágyat uram. – mondja percnyi hallgatás után, és le is csap a ramenre.
Hosszas beszélgetésbe elegyedni nem nehéz most még is kicsit úgy éreztem bizonytalan ez az egész. Hiszen már olyan régóta magányos ez a ház, és olyan rég óta csak az én komorságom érződik rajta. Most viszont ez az Abarai-kun mintha feldobná egy kicsit a légkört. Nem tévedek, ha azt mondom, hogy igen Ő az, akitől száguldozni kezd a vér az ereimben. Elég csak rá pillantanom és rajta felejtem a tekintetem. A rézvörös hajon, amit mindig összefogva hord… itt ülve vele szemben könnyebb elképzelni, ahogy a rézszín tincsek leomlanak kreolos vállaira. A tetoválások a homlokán vajon fájt neki? Vagy ezek hozzá tartoznak? Részei annak a katanának, amit az övéhez csatolva hord? És vajon folytatódnak e a hakama alatt is? Nem is hallom, hogy mit mond azon a szép érdes hangján. Csak gyönyörködök benne, mintha a világ beszűkült volna egyedül rá… egyedül ő létezik benne. Vele ez a ház sem olyan üres már… vagy nem lenne üres. Hiszen nem költözik ide… eltűnik majd az osztag többi embere között, és évekkel később majd csak… nem, nem gondolkodhatok ilyeneken. De mióta vonzódok én… olyanokhoz amilyen én is vagyok? Ez sokkal fontosabb kérdés. Vagy legalább is lényegesebb. Ám kintről hangos rivalgás szűrődik be a szobába, és Abarai-kun, éppen a sushi kellős közepén áll meg.
- Mi ez? – a barnás tekintet a mögöttem lévő ajtóra villan. Felugrik a helyéről, hogy azon keresztül a verandára jusson, és onnan viszont a kert üres látványa fogadhassa. Az ordítozás, a falon kívülről jön. A kertet elnézve már én is tudom, hogy mi válthatta, ki. A cseresznyefákon az apró virágok sorrá bontják virágaikat. Könnyed lépéssel lépek Abarai-kun mellé.
- Csak elkezdtek virágzani a fák. Ez váltja ki ezt a hangos kiabálást. – mosolyodom el, és mintha egy kis melegség járná át a szívemet, ahogy Abarai-kunra pillantok. Érzem hiába is, menekülnék, csapdába estem.
- Igazán lehetnének egy kicsit halkabbak is.
- Ez évről évre így megy. Egy kis szakét Renji? – kérdezem, első ízben ejtve ki nevét. Mintha hatalmas kő gördülne le a szívemről, hogy ki tudom mondani a nevét, pirulás nélkül. Döbbenten pillant rám, ahogy a kezébe nyomom a poharat majd megtöltöm, csak úgy, mint később magamnak is. – Egészségedre. – emelem meg felé a poharam, és kicsit hozzá koccintom az övéhez. Egy huzatra lenyomom az italt, és Renjire pillantok, aki még mindig lassan kortyolgatja. Továbbra is a lassan virágba boruló fákat figyelve. Egy apró szirom úszik el előttünk, és már most tudom, hogy ez nem a fának egy apró szirma. És pár pillanattal később, hallom a fájdalmas szisszenést tőlem balra. Renjire sandítok, aki ajkai közé kapja mutató ujját.
- Ez… ez… megvágott… - pillant rám félig kérdő, félig csodálkozó szemekkel. Titokzatos mosolyba hajlik ajkam, ahogy a barna szempárba pillantok, és kicsit közelebb húzódok hozzá.
- Mivel az nem igazi szirom… de remélem most már mindent, úgy fogsz tenni, ahogy én mondom.
- Ezt még is mire véljem? – morogja egyre dühösebben, mire csak hanyagul intek, hogy forduljon meg, és nézze, meg mi van a háta mögött. A rengeteg kis szirom, néma fenyegetésként remeg Abarai-kun háta mögött a levegőben.
- Ne kérdezz Renji. – suttogom puha mély hangon a fülébe. – Csak tedd, amit mondok… már lépek is közelebb hozzá. A karom a derekára fűzöm, és magamhoz ölelem. Betölti a körülöttem a levegőt az illata. Hozzá bújok, miközben az ujjaim a hakama fehér övével játszadoznak, míg másik kezem felkapaszkodik a karján, a nyakán és egy gyors rántással kihúzom a bőr szalagot a hajából. A vér vörös hajkorona az arcomba hullik, és élvezettel szívom magamba a sokkal intenzívebb illatot. Egyik kezemmel óvatosan félre hajtom a vörös hajtincseket, az ajkam a nyakára tapasztom, a fogaim közé harapom a bőrét… az ajkam fel-le jár a nyakán, a nyelvem nedves csíkot húz puha bőrén, ahogy lassan magam felé fordítom. Felpillantok a barna szemekbe, és széles mosolyba szaladnak ajkaim. Csukott szemekkel élvezi, ahogy az ujjaim puhán becézik, sima mellkasát. A karom gyorsan besiklik a fekete szövet alá. A körmeim végig cirógatják a hátát nyakától egészen addig, ahol a nadrág fehér öve megállítja a kezem. Ekkor érzem, hogy az ő keze puhán belemarkol, fekete tincseimbe. Lassan nyitja ki a szemét, és pillant a szemeimbe. Olyan szép, és elbűvölő az a szempár. – Szóval szót fogadsz nekem? – kérdezem még mindig mosolyogva, pillantva a szemeibe. A bólintás nyomán az ujjaim megmarkolják a hakamát, és kicsit bentebb lököm, be egyenesen a szobába. Majd egy másik ajtón át, be a hálószobába. Épp hogy becsukódik, a hátunk mögött, az ajtó. Hozzá bújok. Pár centivel magasabb, mint én, de ez akkor sem akadály. Nem fogom hagyni, hogy maga alá gyűrjön. Lecsapok az ajkára végre, nem hittem hogy ilyen puhán csókol. Közben az ujjaim, kibontják a keikogiból, ha lenne bennem annyi józanság, akkor távolabb hajolnék, és csodálnám, kissé barnás bőrét. De nem bírom elengedni. Óvatosan meglököm, minek következtében az ágyban köt ki. Nem adok neki időt a pihenésre, négykézláb fölé mászok, és ezzel ideiglenesen börtönbe zárom. Érzem ahogy a combja súrolja az enyémet. Ekkor az ő keze indul el és pillanatok alatt megtalálja a yukata rését, amin keresztül besiklik a keze hogy kényeztessen. A barna szempár egy pillanatra megvillan, ahogy feltámaszkodik a könyökére, és könyörögve kap az arcom után. Élvezem, ahogy gyöngéden cirógatja az arcom, és ahogy végül könyörületet mutatva előrébb dőlök, a mellkasom a mellkasának nyomódik, míg ajkaink vérforraló csókokat váltanak, de még mindig nincs készen egyikünk se. A keze még mélyebbre siklik be a yukata, fehér anyaga alá. Majd visszatér, hogy kioldozza a hasonlóképen, hófehér övet, a yukata szétnyílik, és látatni engedi a fundoshi-t amit elővigyázatosságból tekertem vissza a helyére. Csodálatos, érzés, ahogy azok az ujjak, a combom belső oldalát simítják. Ahogy a fenekemre vándorolnak… de nem szabad megfeledkeznem, arról, hogy felül kell maradnom.
- Renji… Renji… Renji… -próbálgatom, a nevét mély vágytól rekedtes hangon. Amire természetesen egy halk érdes hangú nyögés a válasz. Elhelyezkedek felette egyelőre lovagló ülésben, ujjaim kényeztetve cirógatják mellkasát. Kényelmesen hátra dől a párnákra, hátra hajtja a fejét, haja szétterül a hófehér párnán. Előre dőlök, megint csak a nyakára csapok, le közben kezem finoman simogatja az oldalát, az ajkam ráforr a nyakára a fogaim gyöngéden harapdálják, kóstolgatják a puha bőrt… majd lassan elindulok lefelé. A nyakról a mellkasra, hogy később az ajkaim ösvényt csókoljanak, a hakama fehér övéhez, amiből még amint látom nem sikerült kibontanom. Nem baj most ezt is pótoljuk. Az ujjaim játszi könnyedséggel bogozzák ki azt a csomót, amit oda kötött. Erre már rá döbben… fel is kelne csak, hogy egy kósza rózsaszín kis szirom apró vágást ejt a kezén. Míg én kicsit fentebb emelkedek, hogy a fülébe tudjam suttogni a szavakat. – Négy kézlábra Renji, és semmi ellenvetés.
- Hai… Taichou… - susogja puha rekedtes hangon, ahogy megfordul. Egyik ujjam finoman végig húzom, a hátán. Le egészen a fundoshi-ig. Viszont az ujjaim nem bírnak magukkal. Besiklanak a formás combok közé, és gyöngéden végig simítanak, az alattam heverő meredő ágyékán. Az ajkaim megint puhán tapadnak Renji nyakszirtjére. Miközben derékig kibontom magam a yukatából, és szabad kezem, kibogozza és lecsúsztatja a fölösleges ruhadarabot. Őrjítő hogy végre érezhetem a bőrét, hogy majdnem egész testünk összeér. Ahogy kezeim lefejtik az utolsó anyag foszlányt is az ujjaim a belső comb puha bőrére, vándorolnak, óvatosan gyöngéden cirógatom végig a puha és érzékeny bőrt, halk nyöszörgést csalva ki Renji ajkai közül.
- Nem csak őrülten szeretlek, de őrülten kívánlak is… - súgom miközben a kezem az egyik fiókba rejtett olaj után kutat, szerencsére nem kell nagyon kinyúlnom. Így fél kézzel még mindig tudom ölelni, az édes vörös hajúmat. Majd ahogy megtalálom a kis üvegcsét, teljesen megnedvesítem a kezem, hogy könnyebben tudjak behatolni abba a vékony résbe először csak egyik ujjam, tűnik el Renji testében, amire csak egy meglepett hörrenés a válasz. Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan és ilyen könnyen diadalmaskodok felette. Óvatosan mozdítom meg benne az ujjam, mire kicsit kitolja a fenekét. Apró buja mosolyba hajlanak az ajkaim. Mekkora kár, hogy ezt ő nem láthatja. Másik kezem közben felér a combon egészen az ágyékáig. Óvatosan érintem meg férfiasságát. Eleinte is csak finoman cirógatom, amire a halk nyöszörgés a válasz… közben, pedig az első mellé besiklik a másik ujjam is. Megint megdermed a teste a gyönyörtől. Ujjai jobb híján a párnába kapaszkodnak. Ekkor érzem csak meg, hogy én is milyen remegő kéjjel várakozva tapadok a combjához. És hogy már könnyedén mozognak benne az ujjaim. – Attól tartok, hogy bele fogok őrülni, ha nem teszlek magamévá… ha nem szelídítelek meg, ahhoz hogy teljesen felfedezzelek. – lihegem, ahogy csúszós olajtól nedves kezemmel, végig simítok férfiasságomon. Minden figyelmeztetés nélkül csapok le, merülök el benne. Az édes érces hang felnyög. Nem mozdulok meg, még nem. Ujjaim puhán simogatják vágytól forró ágyékát. Kezem merevségére siklik, és óvatosan masszírozza vigyázva rá, hogy csak is gyönyört váltsak ki. Felnyög, óvatosan távolabb próbál húzódni, de menekülésről szó sem lehet, épp amikor megint bentebb lökném magam, kitolja formás fenekét és érzem, ahogy tövig merülök benne. A testünk ívbe feszül a kéjtől, az ajkunk közül rekedt nyögés hullik ki. Nagyon vigyázva mozdulok meg benne… igyekszem a kelleténél nem több fájdalmat okozni. Közben másik kezem fáradhatatlanul simogatja, kényezteti, míg a jobb kezem erősen rá fog a derekára, és magam felé húzom, ahogy megint erősen lökök… érzem, ahogy magával ragad a gyönyör. Renji nyögései csak felbátorítanak, vadabb lesz ez a hajsza… érzem, ahogy mindketten magunkon kívül vagyunk. Az utolsó lökés… amikor teljesen megmerítkezek a testében, és érzem, ahogy mindent elborít az a fehér fény… nem érzem a világot… csak homályos képek azok, amik megmaradnak a rézvörös haj… a kissé barnás bőr, és fekete tetoválások. Érzem, hogy engem követve pár pillanattal később ő is a csúcsra ér. A hátára dőlök, őt pedig mintha cserben hagyná az ereje, remegő karral összeomlik. Óvatosan, megcsókolom az arcát, félre húzva kezemmel rézvörös haját, majd lassan átkúszok a másik oldalára, és minden kérdés nélkül magamhoz ölelem. Csendesen bújik a karjaim közé, összegömbölyödik kicsit akár egy gyermek, érzem a derekamon karjának szorítását, és valami nedvességet a mellkasomon. Lepillantok, és látom a könnyektől párás barna szemeket. – Renji? – kérdezném döbbenten. Figyelve az arcát, amikor az ajkai mosolyba hajlanak, és felpillant a szemembe. Látva, hogy a kérdés kiül az arcomra, és látva, ahogy már tenném is fel.. csendre int.
- A boldogságnak is vannak könnyei. Köszönöm. – elmosolyodik, ahogy a mellkasomra fekteti az arcát, puhán könnyedén megcsókolom a homlokát, és magamhoz ölelem.

Vége
2008-08-23

Peace & Smile

2008-08-27T11:15:00.000-07:00

Title: Peace & smile
Korhatár: PG - 13
Páros: Kai x Miyavi
Megjegyzés: *könnyezik* gyenge női pillanatomban írtam… és sajna nem enyémek a kicsikék… amit nagyon sajnálok.

Furcsán színes őszi délután volt. A falevelek, a szél hatására vadul kergetőztek körülöttem. A nap egyre gyengülő sugarai, aranyra festették a már lehullott avart. A fejemben csak úgy kavarogtak a gondolatok, miközben a szokott szürke melegítő felsőmben, fekete-fehér kalapomban, meg a fekete farmeromban, baktatok végig a városon. Néha egy-egy pillanatra, meg akad rajtam némelyik járó kelőnek a szeme. Ilyenkor rendszerint gyorsabbra veszem a lépteimet. Hiába próbálom takargatni, a felborotvált hajat nem lehet eltakarni. Még akkor is ha a stúdióban viselt ruhát, meg sminket nem vagyok hajlandó magamra kenni. Egyedül talán a körömlakk az, ami maradhat, mivel hogy a kezem takargassam, azt egy szimpla kéz-zsebre vágással meg tudom tenni. Míg a sminket elég nehezen, ha csak nem Kirásodok be, és nem veszek kendőt magamnak. Mosolyra húzom az ajkam, ahogy eszembe jut a szőkeség képe. Amint végig baktat a folyosókon, az orrtakarójában, Aoi-al az oldalán. Igaz csak mi nem tudunk még mindig kiegyezni Kaival.
Mély levegőt veszek és felpillantok a metszően kék őszi égre, melyen felhők árnyékolják el a napot. Egyre másra az jár a fejemben, hogy még is hogyan gondolhatja azt, hogy összeszűröm a levet Torával… Ilyen abszurd történetet… egyetlen egyszer sem kávéztunk együtt. Olyan ez az egész, mint egy cirkusz, egy cirkusz, ami kezd egyre rosszabb színeket ölteni. Mindkettőnkön látszik, hogy valami egyikünkkel sincsen rendben, bár neki még mindig könnyebb elbújnia a dobjai mögé nem kell énekelnie, nem kell beszélnie a közönséghez csak dobolni, ütni és keménynek lenni. Megint megtorpanok és az egyik közeli pad felé veszem az irányt. Lazán lehuppanok rá, és egy ideig, némán figyelem a körülöttem nyüzsgő embereket, mind siet valahová, családhoz, munkába, barátokhoz. Én vajon hova sietek? Sehova… fura de úgy érzem, hogy Yu – chan nélkül olyan üres a körülöttem a világ, szinte már sivár. Az ő mosolya beragyogta a szürke hétköznapokat… engem is mindig meg tudott nevetetni.
Csúnyán összevesztünk a miatt a pletyka miatt. És milyen buták is vagyunk? Hiszen mindenki csak ember… egyáltalán az aki azt hitte, hogy engem látott, Torával, még is miből gondolta hogy én vagyok az? Egy ember miatt egy szerelem bánta. Igen tipikus emberi vonás, az hogy, elszakítunk valakit a szerelmétől.
„Soha többet ne gyere a közelembe! Remélem megértetted!”
„De Yu – chan én soha…”
„Mindennek van határa, nem ilyennek ismertelek, de amint látszik, alaposan félre ismertelek”
A „milegyennel” nem törődve akaratlanul is talpra ugrok, és szinte futva elindulok, a közelben álló egyik busz felé, ami abba a városrészbe megy, ahol Yu – chan is lakik. Tudom, lehet, hogy úgy elver, hogy életem végéig nem fogok tudni talpra állni, de akkor is tisztáznom kell vele, ezt a témát, hiszen nem lehet a végtelenségig menekülni, és elkerülni az embert. A busz lépcsőjén, egy pillanatra elbizonytalanodok, átfut rajtam a gondolat, hogy mi lesz, ha nem találom ott, vagy ami még rosszabb, hogy szóba se áll majd velem? Na azt nem teheti, mert akkor is megtalálom a módját, hogy bejussak hozzá, vagy meg várom, amíg valamelyik reggel kidugja az orrát a házából. Halkan elsuttogom, a címet a sofőrnek hogy hova, és bepasszírozom magam a többi ember közé, és a busz előre lódul velünk, hogy félig meddig keresztül vágtatva a városnak ezen a negyedén végül leszállhassak ott, ahová eddig vágyott a szívem.

Miközben lekászálódok a buszról, mélyen a szemembe húzom a baseball sapkám, hogy még véletlenül se ismerjenek meg. Persze időközben, fel-felpillantok hogy megérkeztem e már, a házához, egyelőre nem úgy néz ki a környék. Bár mindenhol takaros kis házak, bújnak ki a földből, de egyik sem az, amelyiket keresem. De ott a távolban már látom, a házát. Fehérre festet fal emelkedik ki egy kicsit a magas tégla kerítés mögül és épp csak a vörös tetőt látni a tető téri ablakokkal ahol a dobfelszerelés kap helyet. Nem hoztam neki semmit… feneee… hirtelen észbe kapni a legrosszabb legnagyobb elhatározásomban erre nem figyeltem. Nem baj beszélgetni megyek hozzá nem enni.
Bizonytalanul, és szinte félszegen állok meg a kapualjban, és nyomom meg a csengőt. Pár percnyi csend majd megint csengetek, mire megszólal a kis mikrofonos kütyü mellettem.
-Uke Yutaka. És odakint ki van?
-A pizza futár. – válaszok hirtelen ötlettel. Ezzel is ki lehet csalogatni odabentről. Szerencsére, turné szünet van, és még így is szerencsésnek mondhatom magam, hogy itt találom.
-Nem rendeltem pizzát.
-Elnézést uram, de az ön címét írták fel…
-Sajnálom. De… - rájött. Tisztán lehet ezt tudni, már a „de” szó hangzásából olyan gyanakvó
-Nézd beszélnünk, kellene… - kezdem megelőzve azt, hogy lehordjon mindennek. Éppen eléggé szégyellem én magam, amiatt hogy nem kerestem meg előbb, és nem tisztáztam ezt a lehetetlen helyzetet.
-Menj el. Legutóbb is világosan megmondtam, hogy nem akarok hallani rólad. – még is mi ez a megfáradt hang. Lehet, hogy elege van belőlem de, nem fogok addig elmenni, ameddig nem tisztázzuk a dolgainkat.
-Yu – chan.
-Neked Uke Yutaka sama.
-Kérlek, ne csináld ezt velem! Félre értés volt az egész ne csináld ezt! – de a kis elektromos valami néma. Ajtónyitódást sem lehet hallani, tehát nem jött ki. Rendben, a hátam mögött lévő padra pillantok Rendben, akkor várok reggelig is, ha kell, csak személyesen tudjak vele végre beszélni.

Az eltökélt üldögélés azonban nem tart olyan sokáig, mint reméltem, de összeszorított foggal tűröm. Tudja, hogy itt ülök kint… és mindezt miből tudom, jött pár álcázott Gazette tag először Aoi, aki szintén Yuu eredeti néven persze. Kirával együtt. Természetesen intettek nekem, hiszen egy cégnél dolgozunk és Yu – chanom által ismerjük is egymást. Csak mosolyogok, ők is milyen rosszba voltak tavaly… most meg szét se lehet őket szedni. Hatalmas sóhajjal pillantok megint a házra… ha más nem, akkor Yuu-san, és Kira-san megemlítették, hogy kint ücsörgök a padon. Azt is láttam, amikor elmentek, négykor jöttek és olyan hat óra lehetett, amikor elmentek. Szép pár, bár csak mi is ilyenek lehetnék Yu-chanommal. De ez talán soha többet nem tudom majd tető alá hozni. Itt várni nem a legjobb ötlet, de ha máskor nem, akkor talán reggel tudnám látni, amikor mint minden normális ember kiugrik a boltba, hiszen lehet, hogy a színpadon ő is sztárnak számít, de még is csak ember. Reggelig simán virrasztok itt.
Negyednyolc körül lehetett az idő, amikor az fenyegetően elborult, és eltakarta az égről a csillagokat, a szél sem késett jeges ostorral csapott végig az utcán. Összébb húztam magamon a felsőmet, de még se mozdultam meg. Pedig tudtam, hogy vihar közeleg. Valóban pár perccel később már a földet érintették, az első esőcseppek, ez még gyenge volt. Megdördült az ég, és tőlem pár méterre villám csapott bele az útba. Nem érdekelt csak azt akartam, hogy Yu – chan kijöjjön, és végre elintézzük ezt az egész röhejes dolgot, hogy ki hol kit látott meg vagy nem látott. Az eső hirtelen erősödött fel, és az első jeges kristály cseppekből álló hullám, teljesen leáztatott. Voltam olyan makacs hogy még most sem mozdultam, csak ültem ott és türelmetlenül meredtem a kapura. Megint csattant egyet az ég… éreztem, ahogy a víz befolyik a cipőmbe… de az az átkozott kapu csak nem akart kinyílni. Mi lesz már Yu – chan? Itt vagyok kint, te pedig ott bent. Összeszorítottam a fogam, a sírás mart bele a torkomba, a szememből is kicsordultak a forró könnycseppek, melyek összekeveredtek az eső cseppekkel és egyre csak nyeltem és nyeltem a könnyeket. Évezredeknek is beillő idő múlva lassan kinyílt a kapu, és egy vékony alak lépett ki a rajta, esernyővel a kezében. Egyenesen felém vette az irányt, az utcán hömpölygő vízzel szinte nem is törődve. Meg állt előttem, és ahogy felpillantottam, azt vettem észre, hogy Uke Yutaka komor arcába bámulok bele egyenesen. Pislogtam párat, és próbáltam mosolyba húzni az ajkamat.
-Végre már azt hittem, hogy soha nem jössz ki odabentről.
-Gyere… szarrá fogsz ázni. – rövid velős megjegyzés, ami megint csak mosolyt csalt az arcomra.
-Nem tudom hol hallottad azt a…
-Majd bent megbeszéljük. Gyere be. – fáradtan rábólintok és lassan megroppanó csontokkal de, feltápászkodok a padról. Yu, kissé bizonytalanul, de meg fogja a kezem és elkezd a kapu felé húzni. Elmosolyodok, ahogy az ujjai a bőrömre tapadnak, olyan kellemes meleg a keze, én meg nem csak hogy szárra áztam, de szarrá is fagytam. Még halványan hallom, ahogy a kapu becsukódik, a hátam mögött, és Yu tovább taszigál a bejárati ajtóhoz vezető rövid lépcsősoron. Hamar feltépem a ház ajtaját, és tudom hogy Yu is, árnyként követ. A benti kellemes meleg levegő a megnyugtató környezet nem csak fizikailag, de lelkileg is átmelegít. A világos színekkel berendezett nappaliban a kényelmes tágas, fehér kanapé, a vöröses-barnás szőnyeg, a hozzá illő párnákkal. Meg kell állapítanom, hogy amióta utoljára itt jártam semmi sem változott. Az egyik kis átjáróból kanyarodik felfelé a hálóhoz, a fürdőhöz, és a próbateremhez vezető lépcső. Itt lent csupán a nappali és a konyha kap helyet. Zavartan tekerem magam köré a karom, és bocsánatkérően pillantok Yu felé. Aki éppen a konyhából lép, ki két teás bögrével a kezében. – Menj fel és fürödj meg, készítettem neked fürdőt, találsz ott fent pár száraz ruhadarabot, itt lent megvárlak. – zavartan pislogok, ahogy hallom a hangját. De a zavaromon, erőt véve, apró mosollyal az arcomon pillantok rá.
-Köszönöm, hogy… hogy még is csak. – felfelé mutat.
-Öt perced van, hogy felérj és minimum negyed órád, hogy végezz, aztán kicsit jobban elbeszélgetünk.
-Yu – chan ettől még megköszönhetem nem? – mondom minden figyelmeztetés nélkül közelebb lendülve hozzá. Akcióm szerencsére sikerrel jár és egy apró puszit nyomok a homlokára, aminek eredményeként majdnem kiejti a kezéből a két bögrét. De továbbra sem válaszol, csak komoran mered maga elé. Végül is, már az is eredmény, hogy eddig beengedett… de ha már a fél lábam bent van… akkor a mellé a fél mellé a másik lábam is be fog kerülni. Majd gyors léptekkel felrohanok a lépcsőn és beveszem magam a fürdőszobába.

Alig félórával később… negyed óra nem volt elég, egy ilyen elázás után jobb, ha alaposan átmelegszik az ember. Abban a pár ruhadarabban, amit Yu kikészített nekem – ezek kimerülnek egy szürke alsó nadrágban, egy régi fehér pólóban, és egy kicsit már kopott vöröses köntösben, lefelé veszem az irányt. A hajamból még mindig csepeg a víz, és biztos vagyok benne, hogy úgy nézek ki, mint egy elázott csuri. Yu ott ül a lépcsőnek szemben egy újabb bögre gőzölgő teával a kezében, és most rám villantja szép sötét barna szemeit, szemébe lógó fekete haja alól. Valamilyen szinten ő az, aki egyedül felismerhető a bandából hétköznap is, mivel neki van egyedül hétköznapokban is használható haja… így a Gazettből ő az akit egyből fel lehet ismerni az utcán. Hát elnézve Kirát akit orrtakaró nélkül meg se lehetne ismerni. Lassú léptekkel indulok el a kanapé felé.
-Mi tartott ennyi ideig? – kérdezi végig mérve tetőtől talpig. Széttárom a karom, és mosolyogva válaszolok.
-Egy ilyen zuhi, után még kérdezed?
-Miyavi te egy hülye vagy.
-Tudom. – rántom meg a vállam. – Tisztázni szerettem volna, hogy mi a helyzet. Torával soha nem kávéztunk együtt. Az más hogy egy cégnél dolgozunk, de akkor sem…
-Én ebbe már belefáradtam. – mondja nagyot sóhajtva, ahogy kipillant a viharba. Az egyik villám fénye kékes színűre festi az arcát, én viszont szakadatlanul figyelek rá.
-Ezt értsem úgy, hogy megbocsátasz nekem?
-Taka – sannal is összevesztünk a múltkor közvetlenül a Grande Final előtt. Arról hogy hol legyen a koncert. De vele végül is elintéztük. Hiszen napról napra össze voltunk zárva, és nem lehetet azt tenni, hogy felhúzom az orrom és elvonulok duzzogni. De te… te nem is jelentkeztél… - nagyot sóhajtottam, és lepillantottam az asztalon álló teás bögrére.
-Emlékszel még ugye, hogy mit mondtál? Azt mondtad, hogy soha többet nem akarsz látni.
-Emlékszem de reméltem, hogy nem hagysz úgy elmenni… reméltem, hogy utánam jössz. – megdöbbentem. Yu felpillantott rám, és a szememet figyelve folytatta. – De nem jöttél. Ma összezavartál, amikor hallottam a hangod, mivel már régen letettem arról, hogy valaha is beszélünk még. És amikor Aoi, és Kira mondták, hogy ott ülsz kint a padon… Olyan furcsa érzés kapott el. Örültem, de féltem is. Nem tudtam, mit tegyek. Bátorítottak, hogy engedjelek be, de nem akartalak. Aztán amikor a kitört kint a vihar rászántam magam, hiszen neked a hangod a legfontosabb kincsed, és egy énekes hang nélkül… Nem akartam, hogy az legyen, hogy valahol a házam előtt dekkolva szedj össze egy náthát. – mosolyogva figyeltem, ahogy beszél. Olyan édes volt, ahogy zavartan hol ki pillantott az eső áztatta ablakon, hol pedig elmélyülten tanulmányozta a bögre tartalmát. Felnyaláboltam a köntöst, hogy áttelepedhessek mellé. Alig ültem le mellé, máris odébb húzódott.
-Te csak ne félts engem Uke Yutaka sama.
-Yu – chan…
-Hiszen te mondtad, hogy nekem ez vagy… Yutaka sama.
-Ne kelljen kétszer mondanom!
-Yu – chan… - miért dobol ennyire a torkomban a szívem… tudom, mire készülök, már ezerszer mondtam neki azelőtt is, hogy összevesztünk volna, talán azért félek annyira, mert már hosszú ideje nem mondtam neki. – Szeretlek, és a lehető legkomolyabban gondolom, gondolok mindent veled kapcsolatban. - hatalmas sóhaj, ahogy kimondom a neveket, majd a pár percnyi mély, és cseppet sem kínos hallgatás. A kezem tétován indul el a keze irányába. Összerezzen, ahogy megérintem a kezét, majd lassan kiműtöm az ujjai közül a még mindig meleg teás bögrét. Majd kicsit közelebb hajolva, puha puszit nyomok az arcára, és szintén óvatos mozdulatokkal átölelem, és magamhoz ölelem, fejem az ő fejének dőltöm, és innen közelről valósággal érzem az illatát, olyan fajta illat, ami mindig megnyugtat. Lecsukom egy kicsit a szemem, és így pihenek egy kicsit mind addig, amíg levegőt nem vesz, és meg nem szólal meg.
-Bocsáss, meg kérlek, hogy ilyen hülyén viselkedtem veled… Én csak… én… - az erőtlen hang hallatán, még szorosabban ölelem magamhoz. Csitítóan simítom végig a haját, ahogy felém, fordul és az arcát a vállamba, fúrja.
-Jól van, Yu – chan most már semmi baj… érthető, hiszen féltékeny voltál. – mondom és puhán egyik kezemmel az állánál fogva, felemelem a fejét.
-Szeretlek, és többet ne higgy rólam ilyet. – suttogom, ahogy az ujjaimmal puhán törölgetem le a könnycseppeket az arcáról. – Szép, vagy ha sírsz de neked nem áll jól, én azt szeretem ha mosolyogsz. – suttogom, ahogy kicsit közelebb hajolok. Pár percig a szemébe nézek, hogy ő vajon akarja e… de a szeme csukva van... Lassan és puhán illesztem az ajkam az ajkaira. És egyelőre csak óvatos gyöngéd csókban fedezem fel újra és újra hogyan csókol ez alatt a hosszú idő alatt szinte majdnem teljesen elfeledtem. És ugyan úgy lassan távolodok el, tőle, ahogy megint levegőért kapok. A tekintetem elmerül a csodás barna szempárban.
-Nagyon fáradt vagyok…
-Félnap a házam előtt ülni volt energiád. – jegyzi meg egy halvány mosollyal. Közelebb bújok hozzá, és magammal sodorva lehúzom őt is a díványra.
-Hé a háló odafent van, de nincs kedvem megint visszamenni… álmos vagyok pihenésre, van szükségem, itt maradsz velem?
-Igen… - hallom a halk választ, ahogy magamhoz szorítom, ahogy a gyerekek a kedvenc macijukat elalvás előtt. Csodálatos, hogy vére béke van… hogy végre újra hozzám bújik, és hogy a karomban tarthatom. Még óvatosan kitapogatom az egyik puha díszterítőnek szánt vörös pokrócszerűséget, amit az ágy fejtámlájára terítettek, amennyire csak tudom, betakarom vele magunkat, hiszen lehet, hogy összebújunk, mint a kölyökkutyák, de azért még is csak jobb, ha van valami ránk terítve, elvégre Yu-nak sem hiányzik, hogy megfázzon.
És így alszok el, ölelve Yu-t arcom a hajába fúrva, hallgatva még jó sokáig, ahogy szuszog, és ahogy kint még meg-megdördül az ég.

VÉGE
2008-08-27

Just A Simply Day

2008-08-24T04:49:00.001-07:00

Párás reggel fogad idegen a tóparton, az út a harmattól nedvesen nyúlik el előtted a kocsid kereke, éppen ezért nem veri fel a port, amikor a fák takarásból, egy jelzőtábla, bukkan elő. Lunatic Pub – 500 m.

Gyanútlan áldozat: Mi a…hmm Egy fogadó itt?

Igen ez az ember még nem tudja, hogy pár méterre innen egy fogadó várja a vendégeit… és talán nem is tudja, hogy milyen mende-mondák járják az erdőről, hogy aki eljut eddig a fogadóig, soha többet nem kerül elő. Természetesen gyanútlan áldozatunk tovább, hajt abban a biztos reménybe, hogy pár méterre innen pihenő várja.

***

Reggel a fogadóban. A pultnál már ott áll, a mai nappali csapos, és hoppmester, avagy Jeremy Arcane. A rézvörös hajú zöld szemű áll szemüveges tündérke.

(megjegyzés from Richard: Mert csak dühítőnek van ott az a szemüveg)

(megjegyzés from Jeremy: Azért van ott, mert ha leveszem sokkal szebb, vagyok, csak nem akarom túl ragyogni a többieket)

(megjegyzés from Arzen: És ha egyik sem hagyja abba, akkor mindkettőt megmérgezem, és lesz két szép hullánk. *mosolyogva jobbra el*)

Aki jelenleg is, a pultot támasztja lévén, nincsen jelenleg nagy forgalom, hiszen minden nagy érdemű vendégnek szüksége van arra, hogy a hosszú éjszaka után feléledjen.

Jeremy: Hé! Richard!

(megjegyzés from Jeremy: Ez az édes bosszú)

Jeremy: Ki volt éjszaka, a csapos?

Richard: Ott a könyv a villogó szemüvegeddel már csak el tudod olvasni.

(megjegyzés from Richard: Ahogy mondod bátyó)

Jeremy *kis kotorászás után, elő kapja a jelenléti ívet a pult alól* Szasának szólni kéne, hogy kicsit jobban takarítsa ki a söntést. Az ő hatalmával, még egy disznó ólat is se perc alatt kipucolna.

Richard *villanó barna szemek, haj, ing, és kötényigazgatás*: Tudod Város Úr, lenne elvileg, gyakorlatilag, az ilyenek nem szoktak maguk után takarítani, talán nézd meg hogy ki volt vele éjszaka.

Jeremy: Roderick? *döbbent hangnem*

Richard: Lehetetlen Roderic Wollanddal szokott len… *elkerekedek zöld meg barna szemek*

Jeremy *forrongva villogó zöld szemekkel, a szemüveg egy hangos reccsenéssel már régen a falon végezte* : Ezért megölöm… ezért megölöm, mindkettőt, egy olyan dögöt berángatni a mi tiszta vérű családunkba.

Richard *kicsit vigasztalóan* Ugyan-ugyan bátyó. Nyugi, nézd sokkal több erőt fog a családunk ezután birtokolni. Nézd mindennek a jó oldalát. *Jeremy villogó szemekkel, pillant Richardra, majd vesz egy mély levegőt…*

Jeremy: (síííípszóóó) AZT MÉG IS HOGY JUTHAT ILYEN AZ ESZEDBE! A HULLA AZ HULLA AKÁR HOGY IS PRÓBÁLJÁK MAGYARÁZNI! ÉS EGY ILYEN ILYEN… DÖGGEL KELL NEKI ÖSSZEÁLLNIA, HOGY BEMOCSKOLJA A CSALÁDUNK NEVÉT?? MONDCSAK RICHARD ESZEDNÉL VAGY TE EGYÁLTALÁN??? *pattogó vérvörös szikrák csapnak ki Jeremy vékony fehér ujjaiból, melyek nyomán Richard köténye semmi perc alatt lángra kap, és a fő pincér kétségbe esett indián táncot járva próbálja eloltani fehér kötényét, illetve azt, ami megmaradt a fehér kötényből, miközben az elején említett gyanútlan áldozatunk betoppan az ajtón.*

(Megjegyzés from Jeremy: Szép szikra eső volt köszönöm a gratulációkat)

Gyanútlan áldozat: *gyanakvó szemekkel figyelve a hiába küszködő fő pincért* El… elnézést uram, hm… szeretnék itt szobát foglalni… hmm ha szabad.

Jeremy: *jobb hüvelykjével, az alsóajkát dörzsölgetve, tűnődve pillant az előtte álló gyanútlan halandóra. Majd Richard-ra pillant, és a konyhából éppen kilépő Ray-re.* - Szóval szobát… *a fényes zöld szempár megakad, Ray-en.* Ray… gyere csak egy pillanatra, az úr szobát szeretne ki venni. Mutasd, meg neki a szobáját tudod azt az utolsót, ami még éppen kiadó… az emeleten az utolsó szoba.

Ray: De az a…

Jeremy *gyilkos mosollyal* Tudom, az a szoba tökéletes lesz.

Ray: *aggódó arccal* Rendben uram kérem, kövessen.

Gyanútlan Áldozat: De a bőröndeim kint vannak a kocsiban.

Ray: *tűnődő arccal, sötétbarna tincseit igazgatva, majd a fehér kötényt* Arra, alig hanem nem lesz szüksége.

(megjegyzés from Ray: Égtem a vágytól, hogy hozzá tegyem, hogy soha többet nem lesz szüksége.)

A gyanútlan áldozat és Ray fel a lépcsőn, pár perccel később mormogás, ajtó csapódás és hangos ajtó csapódás hallatszik, majd a lépcsőn lefelé dobogó Ray jelenik meg. A markáns arcvonások, kicsit aggodalmasak. Jeremy a pultra könyökölve figyeli.

Jeremy *immár halál nyugodt arccal* Ezzel is meg vagyunk, egy gonddal kevesebb.

Richard *morogva még mindig kicsit füstölgő kötényben* Most remélem boldog vagy.

Jeremy *egykedvű arccal, kisimítva arcából egy vörös hajtincset* Nem mindenki jár így felismertem az illetőt még Sue említette, hogy ha esetleg be talál ide tévedni, akkor kapjuk el. Hát az egyik kipipálva a listán, ha jól látom Nicholasnak hívják. Tudod jól, hogy nem mindenki jár így, de mivel így is teli hold van, a vérfarkasaink meg úgy is fent múlatják az időt… gondoltam küldünk fel nekik egy kis ételt, ezért igazán nem kellene elítélni.

Richard: Igazad van *bőszen bólogatva*

//Megjegyzés: No-no nem kell azt hinni, hogy mi valami rossz hírű klub lennénk. Ez nem igaz… Sőt aki hozzánk tér be annak a lehető legnagyobb, kényelemben lesz része. Csupán a legfelső főnök az aki megkért hogy pár embert szűrjünk ki, akik terorristák (igazoltan is) most csak ennek lehettek tanúi. Eggyel végeztünk egy még hátra van További szép napot kíván, a köz védelmében: Zaraki Ryouji//

2008-08-11T15:00:00.001-07:00

Wolfs Night 4

Csurom vizesen ücsörögtem egy száraz takaróba csavarva a démon házában. Odakint még mindig szakadt, még mindig csapkodtak a villámok, dörgött az ég és süvöltött a szél. Itt bent viszont láng lobogott abban a kandalló szerűségben, ami előtt ücsörögtem.

- Megmondtam, hogy ne menjen. – dudorászta a fülembe megint. Kezdtem egyre idegesebb lenni a hangja miatt.

- Jó rendben elhiszem de nem tudná ezt dudorászás nélkül a tudtomra adni?

- Nem szereted a hangom?

- Kellene, hogy szeressem a hangját. – elborult az agyam. Ok hogy megmentett jövök neki eggyel, de nem azzal, hogy hallgatom a saját bejáratú karaoke-ját mert, akkor elönti az agyamat a düh. – Nem ismerem nem is akarom ismerni, maga csak megmentett, annak ellenére, hogy...

- Egy démon vagyok. Tudom. – könnyed hangnem. Viszont az ezüstszín szempár csak hunyorgott rám jobb felől. – És az, ha magát egy démon menti meg baj... Ugye? Elvégre mi csak gonoszkodunk az emberekkel, megkísértjük, megszerezzük, majd eldobjuk őket azzal a felkiáltással, hogy a lelkük már a miénk. Erről van szó ugye? Tehát baj hogy érző szívünk van időnként. Hogy megesik a szívünk olyanokon, is mint maga. – összébb húztam magamon a takarót, és felpillantottam a démon arcába. A haja még mindig nem száradt meg, a nyakláncát már régen levette és elrakta valahova. Most valamilyen narancsvörös gyöngyökből szőtt nyakéket viselt, ami remekül illett a bőrének a színéhez ellenben elütött a szeme színétől. Erős kidolgozott izmos kar, erős ám valamiért még is vékony lábak. – Ne feledje mindenki, azt látja, amit akar... Vagy amit mások akarnak. Maga már csak azért lát engem ilyennek, mert mások azt akarják, hogy ezt lássa bennem. – mondta, majd lehajtotta a fejét, úgy hogy fekete sörénye eltakarja az arcát.

- Ez nem igaz.

- Talán nem. Hiszen Sakurai-t is elfogadja olyannak amilyen. Pedig ő se különb, mint én.

- Sakurai más téma... –megrázta a fejét, és megint rám villantotta a holdtányérra emlékeztető szemeit.

- Nem más téma, hanem ugyan az. Ő is egy démon, egy a sok közül. Olyan, mint én, csak más alfaj ennyi. – feltápászkodott a tűz mellől, viszont nekem intett, hogy maradjak a seggemen, ok én értek a szép szóból. – Kész a vacsora idehozom.

- Köszönöm.

- Ne köszönje.

- Eltérő szokások... Kinek a pap, kinek a papné. Attól hogy nem veszi szívesen attól én, még megköszönhetem nem? Tudja nem minden ember egy forma.

- És ezt pont nekem mondja. – duruzsolta az asztalhoz lépve, hogy nem sokára két gőzölgő tányérral térjen vissza.

- Mi a vacsi.

- Sült hús, rizzsel, és pár szem gyümölcs. – lepillantottam a tányérra annak tűnt, aminek mondta. Szép fehér rizs, rendesen átsütött hús, és finom érett barackok. Pavlovi – elv után szabadon majd kicsordult a nyálam. – Vesse rá magát nyugodtan engem nem zavar. Nálam nem kell finomkodnia.

Még is csak illem az illem alapon zabálni kezdtem. Csak úgy kattogott a pálcikám, a rizzsel pár pillanat alatt végeztem, a hús, nos az mennyei volt. Ilyen finom sült hús már régen ettem, egy démon, aki jártas a konyhában, hmm... Ő persze végig csendben ücsörgött mellettem és tűnődve figyelte a tüzet.

- A lába... Pár napon belül be fog gyógyulni, ha jól számítok, akkor a barátai addig a fenekükön maradnak.

- És a pár nap letelte után? Visszaenged a városba?

- Elkísérem a városba... Ketten még is csak többre megyünk meg én, ismerek egy rövidebb utat, ami egy napra lerövidíti a megteendő útszakasz hosszát.

- Ez nagyszerű!

- Az... Csak arra az útra vállalkozni, ilyen sérülések után kész öngyilkosság. – mint akit fejbe vágtak, csak ücsörögtem tovább a tűz előtt, és bámultam a démon szürke szemeiben táncoló lángokat. Hosszú idő után végre rám sandított.

- Vállalom az utat.

- Ne legyen csökönyös, most is, ha nem mentem meg megint akkor oda veszik. Igazság szerint már két szívességgel jön nekem. – a pofám majd leesett, tisztára ramatyul vagyok... Ez meg itt jön nekem azzal, hogy mennyivel jövök. Mindjárt eldobom az agyam. Lassan lenyeltem a kajám maradékát.

- Akkor készítsen fel, arra hogy mi várhat rám azon az úton. Egyébként is velem jön, nagy baj csak nem lesz.

- Nagy baj... Mondja csak hölgyem magának egy sárkány nem elég nagy baj? – elkomorodott az arcom, vérfarkasok ok, ismeretlen nászajándéknak szánó szőrmókok ok.... de sárkányok, na ez a része már baromira nem ok.

- Együtt megyünk, amint rendbe jöttem... és nincsen alkudozás, ha arra kerül a sor úgy is törleszteni, fogok.

- Valóban, megmentene, vagy akár képes lenne szeretni egy magam fajta szörnyet? Tudván, hogy azzal megszegi a „szent és sérthetetlen város szabályait”?

- Igen, megmentett... Csak nem lehet olyan rossz emb... akarom mondani démon nem?

- Nos döntse el maga, hogy ki a szent és ki az ördög.

- Kedves, de ahhoz hogy ezt végelegesen megállapítsam tudnom, kell, hogy hívják azt az illetőt, aki itt ül mellettem. – egy pillanatra mintha zavarba jött volna, vagy lehet, hogy már csak én látom a szószerinti értelemben vett zavart színjeles paranoiának... Őszinte lehetek, nem tudom lila gőzöm, sincs róla és nem is, akarom, hogy valaha legyen is róla bármilyen színű gőzöm.

- Joseph. A nevem Joseph csak simán.

- Sue Winter. – válaszoltam kezet nyújtva, a démon Joseph felé. Kissé vonakodva bár de elfogadta, remek. Nem hittem volna, hogy ilyen puha lesz a tenyere, jó a fekete karmok nem nyerték el a tetszésemet, de hát Sakurai-nak meg fehér karmai voltak elméletben meg ugyanott voltunk. Démon-démon... De én lassan módosítani fogom az elméletet... Legalább is attól tartok. Lehet hogy a démonok sokkalta megértőbbek, mint az emberek? Összehasonlítva Nicholast, és Josephet, egyértelmű, hogy kinek a részére hajlok.

2008-08-11T08:02:00.000-07:00

Üdv itt!

William Moreau vagyok. Velem még nem igazán találkozhatott senki mivel ez lenne az első napom, itt és már is egy cserével indulunk. Meg értem azt hogy Sabin oda van meg vissza a Crimson Spellért, nem rossz yaoi, de azért még is inkább élő személy legyen kitéve, semmint holmi kitalált valaki. Le lehet kapni érte a fejem a nyakamról, de nem fog izgatni.

A jelenleg kihelyezett úri ember Zero, a D'espairs Ray-ből. J-rock banda, videóban fel-fel bukkanak az oldal elemek között. Tehát aki kíváncsi rájuk az ott is hallgathatja őket. Nos az én műszakom hamarosan lejár, és a helyemre Ewan F. Angelis érkezik. Őt már ismeritek addig is jó mulatást és kellemes nézelődést, az erre tévedőknek. Csak egy hangos sikoly ide ha esetleg szeretnének valamit kérni.

További kellemes délutánt:
Tisztelettel: William Moreau

2008-08-11T00:53:00.000-07:00

Wolfs Night 3

A délután lassan estébe hanyatlott, a nap vérvörösre festette az eget, a saját vérével melytől halódott. Annyi már biztos volt hogy óriási hülyeséget csináltam, azzal hogy eljöttem attól a démontól. Csökönyös vagyok ez a legtöbbször előnyömre, válik, párszor pedig nem.

De akár tetszett akár nem, az est jöttével érkezett a vihar szele is. A beígért vihar... Amire az a démon is figyelmeztet. A lábam oda volt, a gyomrom oda volt, a karom szintén, az a bot tartott egyedül, amit a kezemben szorongattam, hogy azért már még se a kardomat hajlítsam el. Meneteltem előre konokul menedéket keresve, a fák között a lehető legkevesebb sikerrel. Hát a legrosszabb, hogy valami dög megharap és megfertőz... Már épp kezdtem beletörődni az egészbe, amikor megdörrent a fejem felett az ég.

- Még valaki, aki esetleg ki akarni szúrni velem! – morogtam felhunyorítva az égre, válaszul leszakadt az eső. – Köszönöm! Mert még nem vagyok annyira szarul, mint kinézek!? Mi? Na mi az csak ennyit tudtok!? Ez csak egy kis zápor.

Eléggé ki voltam ahhoz, hogy egymagamban üvöltözzek... Botor húzás volt, hiszen kitudja milyen lények hallottak meg. Tovább tocsogtam az ösvényen, ha két hétig kell gyalogolnom, akkor két hétig fogok gyalogolni, csak tudjam, hogy Sakurai jól van, meg Noiran, és Ryo is. A mélyre ásott anyai ösztöneim lehettek de most akkor is mindenek előtt menedék fog kelleni. Az egyik faodú pont tökéletesnek is látszott... Volna... Csak hát a tölgy démonok... Nem akarok bekérgesedni, ha egy mód van rá. Az nem az én stílusom lett volna, na. Ergo most tovább... Tovább, mint a vén diák.

Nem volt merre menni, bent voltam, az erdő mélyén, az ég fekete volt villámok cikáztak rajta szerteszét és a szél a vihar indulóját fújt a fák recsegői lombjai között. Lehuppantam az egyik fa alá, elegem volt nem bírtam tovább menni, a lábam feladta. Pihennem kellett... A ruhám csurom vizes volt, a hajamból csavarni lehetett volna a vizet. Hallgattam volna arra a démonra, de nem tettem, hogy miért azt ne kérdezze tőlem senki egyszerűen, csak nem hallgatok olyanokra, akinek rés formájú a pupillája. Sakurai járt a fejemben, és az, ahogy az a vérfarkas elkapta, valamilyen szinten mákja volt hogy démon. Biztos volt hogy megmarad, csak az nem volt tökmindegy hogy két karral vagy csak egy karral folytatja tovább a pálya futását. Ryo soha nem bírta most még is ki akart állni mellette, a jól össze szokott kis csapat, csak somolyogtam, kínomban már mást nem tudtam csinálni. Történik valami rossz, és egyből kiállunk egymás mellett... Pedig nekem csak Nicholas tett keresztbe de ő aztán rendesen. Itt volt annak az ideje, hogy lázadjak, hát megtettem. Nicholas halott volt, és én is tendálni kezdtem annak irányába, hogy föld alatt végzem. Vagy ha ott nem akkor desszertként egy épp erre tévedő szörnyeteg étlapján, szép kilátások.

Valami megmozdult előttem... Az ágak halkan és nedvesen roppantak. Kényelmesen a dőltem hátra miközben kihúztam a kardomat, vártam az a valami is várt. Aztán elő ugrott a bokor árnyainak takarásából. Hegyes fogak, karmok, éhesen villogó szemek. Előre tartottam a kardot, ha egyenesen nekem ugrik, akkor halott.

- Tegye le! – hallottam üvölteni a már jól ismert hangot. Oldalra pillantottam, láttam, ahogy démon kiolvad a fák takarásából. A kabátját otthon hagyta, így most csak a díszes nyaklánc volt rajta meg a fekete bőrnadrág.

- Menjen már el innen! Ne... – morgás, és a dög máris lendül előre, felém. Naná hogy a gyengét szemelte ki magának. Tövig mártottam bele a kardom. Hallottam, ahogy a koponyacsont reccsenve engedi, hogy a penge belekóstoljon az agyba. Abba az agyba ahol megszületett az a gondolat, hogy engem levadász majd. Hát sorry nem jött össze. Az állat hozzá préselt a fához a ruháim már megint csurom véresek voltak... Most már mozdulni se bírtam. – Mondjuk annyit, segíthetne, azzal hogy kiszed innen.

- Remekül elboldogulsz nélkülem is.

- Eddig annyira...

- Eddig.

- Legyen szíves. – az ezüst szempár dühösen villant rám. De akkor se mozdult. Köszönöm szépen, a hatalmas és erős megmentőm. Háromszoros hurrát, és tapsvihart neki. Hirtelen mozdult meg szinte elmosódott az alakja a szemem előtt. Előre lendült, de nem felém, hanem a másik bokor irányába.

- Hé! Én nem...

- Jelenleg ott van a legnagyobb biztonságban. – a dögre pillantottam, amelyiknél szép lassan beállt a hullamerevség.

- Nem tudom de, én ezzel tudnék vitatkozni.

- Én viszont nem. – hallottam a hangját dulakodás hangjai közepette. Egyre jobb.

- Mi az amivel, éppen püfölik egymást?

- Annak a nősténye, amit az előbb kinyírt. – remek, szóval nem is kaja lettem volna elvileg, hanem nászajándék. Én a szerencsétlen kislány. Nem fogok könnyekig meghatódni. Valami belecsapódott a fába, és láttam hasonló, állatott lecsorogni a fáról, mint amilyen engem nyomott oda. Majd az a példány, ami engem tartott fogva megmozdul. A démon pedig lepillantott rám.

- Szerencséje volt hogy erre jártam.

- Én az ilyesmit inkább követésnek mondanám. – halványan elmosolyodott, ahogy az arcomat fürkészte.

- Most már hisz nekem, ugye? Nincs túl nagy esélye idekint. – sóhajtottam, és felpillantottam az égre. Felkacagott, és borsódzott tőle a hátam. Miért akar kiütni mindenféleképpen. Férfiak mindegy forma. Megint szemre vételeztem, a fekete haj hozzátapadt a koponyájához, a szarvai így egyértelműbbek voltak, hogy ott van. Olyan volt, mint a kosoké legalább is hátulról pedig csak simán hátra hajlott.

- Jól van... – morogtam kedvetlenül.

- Visszajön velem, és nálam marad, addig ameddig felépül?

- Van más választásom? – széles mosoly, az ezüst szempár is csak jó kedvűen hunyorog.

- Nagyon nincs más. – újabb somoly.

- Kúráljon ki és engedjen vissza minél hamarabb a városba. Tudni akarom, hogy vannak az embereim.

- Én inkább, társaknak mondanám őket.

- Nem mindegy?

- De mindegy. – dudorászta miközben a félvállára dobott, minden szó nélkül. Egy pillanatra még levegőt se tudtam venni. A válla pont beleállt a gyomrom közepébe.

- Muszáj így...

- A lába nem bírná. – megint csak dudorászó hang. Mit vétettem egy démon, aki dudorászik. Ha énekelni kezd, nem tudom, mivel fogom betömni a száját, de végül is a cél szentesíti az eszközt. – Kapaszkodjon. – épp próbáltam volna kipréselni a „még is mibe” mondatot, de már nem volt időm, neki lendült az éjszakai erdőnek, felettünk dörgött az ég és körülöttünk szakadt az eső. Engem még is az illata zavart... Nagyon finoman, éreztem valamit... Valamit, ami a vér finom fémes ízével vetekedett, talán rózsa... Vagy valami finomabb, én a rózsára mertem volna esküdni. De hol találni az erdő közepébe olyan rózsamezőt, meg olyan démont, aki képes a fentebb említett mező közelébe menni. Ami rossz nem szereti a virágot, ez van.

Világ végi party

2008-08-11T00:50:00.000-07:00

A hó, mint mindig télen szokás szerint szakadt, a Norvégia legészakibb felén, álló kastélyon kívül. A fenyves zúgtak körülötte, és zöld fejüket rázták, mintha egy modern kori rock banda húzta volna a fülükbe a muzsikát. Lehet hogy így volt, ám az, ami ezt okozta az csak a szél volt. Mely fütyülve húzott el, a fekete tornyok között. Az ablakok sárga szeme álmatagon bámulta a távoli sötétséget, valahol a távolban kinyílt a kapu, és egy koromfekete batár léptetett be rajta. Ugyan ezt a batárt, később még hasonló fekete járművek követték, mintha ez egy szabvány lett volna. Talán az is volt... Ezt igazából, csak a kastélyon belül élők tudták.

A kastély belseje. Igen, a díszítés magért beszélt. Ezüst és kék szalagok, díszek minden felé. A bálterem szintén a földszinten, melyből most halk zene szűrődött ki, mint valami másvilági álomba illő dallam. A hegedű és a zongora, mintha csak egymásnak válaszolgatott volna, majd valamilyen más csilingelő dallam, és bekapcsolódott és szerteforgácsolódott a nyüzsgéssel megtelő levegőben. A főlépcsőn, minden vendéget, egy – egy lakáj fogadott, hölgyeket, ifijaka, és házastársakat, egyaránt. A hintók, más egyéb járművek felsorakoztak a ház jobb oldalánál. A kastély mind eddig néma termei viszont lassan benépesültek, mintha egy csapásra élet költözött volna a falak közé, melyek mindeddig csak álmok voltak, egy zűrös alkoholtól bűzlő álomba. A sötét falak között nevetés és vidámság verte fel tanyáját. Majd a fő lépcsőn váratlanul lobbantak fel a gyertyák, a legtöbb ismeretlen csodálta az eleven fénnyel villogó lángokat. Kastély lakói végül a lépcső fordulójában hirtelen bukkantak elő. A sort egy pár vezette, egy magas karcsú fekete hajú nő, kinek szeme aranysárga színekben játszott, és elő kelő fekete öltözetet viselt, a démoni jelenés neve Kala de Winter. A fekete kesztyűbe burkolt kezek, egy barna hajú fiatalember kesztyűbe burkolt kezébe kapaszkodtak. A barna haj, mely most fekete selyem szalaggal volt hátra kötve, a szemei kíváncsian fürkészték a tömeg, a fekete felöltőt és pantallót mintha csak rá öntötték volna, Richard Arcane Kala hitvese. A bálteremből halkan felbúgott az orgona. Amint az első pár elérte a lépcső közepét, következett a következő pár, hiszen utánuk jövők ujján, is ott fénylett az az apró arany gyűrű melyet összetartozásuk jeleként viseltek. Az úr sötét barna haja a majdnem fekete szemekbe hullott, ám elődjével ellentétben az ő ruhái burgundi vörösek voltak, Richard másik testvére Wolland Arcane. Akárcsak az oldalán lépkedő szépségé, kinek márvány fehér arcát, vérvörös hajkorona keretezte, és a fehér arcból, sötétzöld szempár mérte végig a jelenlévőket, az „angyal” neve Myra de Winter. Mintha keresett volna valakit vagy valamit. Ám itt még a kastély urainak vonulása nem ért véget. Két szőke, ember lépett ezúttal a fekete bársony szőnyegre. Az egyik fiatal lány, ki leginkább a mellette haladó férfira hasonlított. Ők ketten testvérek voltak. A bal oldali férfiú hófehér ruháját kék hímzés díszítette. A mélykék szempár szinte már fennkölt felsőbb rendűséget tükrözött. Arzen de Winter világi életében ilyen is volt, ellenben az oldalán lépkedő testvérével, Merry de Winterrel, aki a de Winter család legfiatalabb tagja volt. Egy újabb páros lépett ezúttal elő. Tökéletes másolata az előbb érkező fiatalembernek, bár neki aranyszín szemei, mint két életre kelt gyertyaláng villogtak a halvány félhomályban, és aki vele tartott lefelé a lépcsőn, egy barna hajú hölgy ezüst szemekkel, és akárcsak mint kedvese éjfekete ruhákban. Végül pedig egy újabb vörös hajú tünemény érkezett, kinek haját kontyba fogták a cselédek, Madeleine de Winter, és ezüsthajú társa Ryan Valois. Tetőtől talpig koromfeketében szintén. Ez a hosszú sor tehát a de Winterek jellemzése volt... Lett volna, hiszen egy de Winter még így is végére maradt. A gyertyalángok újfent meglobbantak, amikor egy magányos alak toppant a lépcső tetejére. Ellenben a többiekkel mélykék ruhát viselt, barna haját nem tekerte kontyba, hanem csak hagyta, hogy szabadon omolj vállára. Fehér nyakát fekete sál takarta, a barna szempár élettelenséget tükrözött, míg csipkéből szőtt ruhájában lelépdelt a kőlépcsőkön.

- Üdvözlöm önöket hölgyeim és uraim.

Egy apró mosoly villant meg az ajkán, ahogy a vendég seregletet figyelte. Halvány rózsaszínes ajkai közül egy pillanatra elővillantak a szemfogai. A márvány fehér csipkébe bújtatott kezek a bálterem felé intettek.

- Azért jöttünk ma ide, hogy méltón elsirassuk, az óévet és vígan üdvözöljünk egy újat, mely most már hamarosan kezdetét veszi. Az emberi világ ünnepel, akár csak a szellemi világ is, éppen ezért kérlek benneteket, hogy bátran vegyétek birtokotokba a báltermet, mely ezen az éjszakán, elysiumnak számít.

Dobbanó léptek, melyek átlépték, a terem küszöbét. A nő arcán egy apró mosoly jelent meg.

~Kárhozott gyermekeim.~

- Valóban azok lennénk? – a mély hangra figyelt mely a fülébe súgta a szavakat. A barna szempár elkerekedett, amint megpillantotta a háta mögött álló. Fekete ruhás alakot, aki mint mindig nem törődött az ünnepi öltözettel. Bőrkabát, fekete farmer, és fehér ing természetesen, nyakkendő nélkül. A fekete haj zuhatag alól elővillantak a parázslóan zöld szemek, és a keskeny ajkak mosolyba húzódtak.

- Henrik?

- Igen hölgyem. Örülnék, ha csatlakozna hozzám, annak ellenére, hogy azok vagyunk amik. A halál hírnökei. – egy vörös rózsaszálat nyújtott a hölgy felé, miközben a zöld szempár egy pillanatra, a halvány rózsaszín ajkakra vándorolt. A nő csengő nevetés hallatva belekarolt, és jobbjával vette el a virágot.

- Meg lepett a megjelenése uram, egy fejvadászt nem mindig engedünk be eme kapukon.

- Akkor talán én lehetek a kivétel, aki erősíti a szabályt?

- Egy éjszaka erejéig miért is ne? Hiszen valaha mindketten emberek voltunk.

- De csak voltunk. Mi mások vagyunk, és ne emlegessük az embereket ide, hiszen mi már régen nem vagyok azok. Ugyanúgy ahogy senki más sem ebben a kastélyban.

- Gondolja, hogy hívnék ide embereket? Ön minden bizonnyal viccel. De talán most ajánlottabb lenne a többiekkel tartani különben, még nélkülünk köszöntik az eljövendő évet.

Music Box

2008-08-11T00:49:00.000-07:00

Magas hangok csengve hullámzanak végig a sárgás gyertyák lángjai között. A sötétre pácolt asztalon, egy kinyitott zene doboz ontja a halk egyre lassuló muzsikát, mintha nem is erről a világról származna a dallam, hanem egy másik távoli világból, mely nem léphetsz át soha csupán akkor, ha lecsukod szemed, és elhagyod ezt a valóságnak hitt nevetséges lázálmot, amit egyesek életnek neveznek.

A tükörben látod a táncolod, a bábu fehér ruháját amint meg – meg lebben minden egyes forduláskor, közben karjai nem mozdulnak, csupán ruhája az mely habot ver a vörös bélés kissé már megkopott belsején. A mögötte villanó tükörben felbukkan sápadt, arcod, amint figyeled, hogyan táncol a mozdulatlan balerina. Kicsit oldalra billented a fejed. Az ópium illatra egyre jobban felszívódik testedben... Közben a szoba is ebben a mérgező illatban úszik, mely bizonytalanná teszi a gyertyák lángját, és apró füstgomolyokat rajzol a levegőbe. Közben lassan megáll a dallam, és megáll a balerina. Ujjaid halkan kotorászva keresik a doboz hátulján, azt a kart amivel fel tudod húzni, hogy újra hallhasd az csodálatos dallamot mely ámulatba ejtett.

Mikor elengeded azt a kart a balerina hevesebb táncba, kezd, mint eddig. A tükörben elmosódik a gyertyák halovány reszkető fénye, és egy másik túl világi táj bukkan fel mögötte. Az ópium füstön át, mintha ködös völgyekkel és dombokkal teli vidék lenne nem ebben a világban, hanem valahol máshol. Az a hely mely után vágyódsz, melyet bódult elméd egyszer már megteremtett, és megteremt újra valahányszor papír fölé, hajolsz, és lapra veted azt a valóságot, amit eltorzítasz azért, hogy egy kis harmóniát csalj az egyébként megbomlott rendű életedbe. Közelebb hajolsz, nem törődve a gyertyákkal, nem törődve mással csupán azzal a képpel, amit abban a tükörben látsz. Elméd, mintha nem lenne magánál... füst szagot érzel, mely elhomályosítja tudatod. Fel sem fogod, és érzed, hogy a földre zuhansz, körülötted, perzsel a levegő, égeti tüdődet, de a test korlátai hirtelen szakadnak fel. Friss éjszakai levegő csap az arcodba, és arra ébredsz, hogy a sötét pázsiton pihensz. Tetőtől – talpig, fekete csipke omlik a földre... az anyag halkan nyekereg, ahogy felkelsz a földről. Selyem tiszta selyem a ruha felső része. A levegő kellemes illata, ott hullámzik körülötted. A szellő hűs ujjai végig simítják arcodat, és eljátszadoznak vékony hajfürtjeiddel. Nem messze a földben egy kelta kereszt maradványai villannak meg a holdvilágnál. Csak ez az egyetlen egy sírkő emelkedik a közelben. Majd a szél erősebbre vált, és suhogva énekelni kezd a távolban álló fák árnyékában. A levegő sötét folyamában apró rózsaszínes virág szirmok keverednek bele. Halk léptek neszeznek a sötét pázsiton. Majd egy árny lép ki az árnyak takarásából. Könnyű a mozgása és elegáns, lassan fel kelsz a földről, és szemeid immár az ismeretlenre pillantanak. Nem ismered még is ismerősnek, látszik.

- Memento Mori... Sue – Chan... Memento Mori... – suttogja egy bársonyos mély hang, mely egy pillanattal ezelőtt még sehol nem volt. Mintha valami édes dallam lenne, mely a túl világon alvó halottakat is újra életre hívja. A távolban megbűvölten magas hangok kelnek életre... Mintha a zene doboz hangja hallatszana. Az idegen közelebb lép, és a fekete felleghajtó nyakrésze félre csúszik, hófehér sál tekeredik le a nyakáról és hullik le a földre, a két alak közé, mint valami határjelző. Az ismeretlen hangtalan léptekkel közelebb lép, be a holdvilág ezüstszín gyűrűjébe. Csak egy furcsa kékes szempár pillant rád a tejfehér arcból, és az azt keretező fekete haj kusza halmazából. A zene felerősödik, a távolban sápadt lelkek bukkannak fel melyek sorba rendeződnek, mintha csak egy furcsa túl világi kórus lenne, melyet a sötétség és a halál teremtett. ~ Danse Macabre ~

Sápadt vékony ujjak tekerednek a kezed köré, és lassan közelebb húz magához az ismeretlen. Minden szó nélkül húzódsz közelebb hozzá, kapaszkodsz a vállába. Miközben szoknyád libbenve röppen a haláltánc könnyed lépésében. A sok kísértet között, könnyed mozdulatokkal táncoltok át, mintha ott sem lennének. Közben az apró rózsaszínes szirmok szakadatlanul hullnak, úgy, mint a hó...

...Vagy mint a hamu, mely egy kiégett ablak körül telepszik le, és húzza rá szürke szemfedőjét arra a csontvázra mely egy asztal mellett, fekszik, és amit éppen ezekben, a pillanatokban emelnek fém tálcára a tűzoltók, hogy a krematóriumba szállítsák. Közben valaki lelöki az asztalról a megfeketedett zene doboz maradványait. Mely most mintha egy pillanatra, életre kelne, és az utolsó pár dallamot sóhajtaná ki magából, mielőtt a tükre összetör.

Dreamer

2008-08-11T00:34:00.000-07:00

Jason hamarosan felébredt álmából. A szél jegesen csapkodta az ablaktáblát, kiugrott az ágyból, hogy becsukhassa. Délre járt a kinti világban. Némán végig nézett a poros régi szobán. Egy halvány mosoly játszott az ajkán, fekete öltönyt vett elő az egyik szekrényből és elindult, hogy tegyen egy sétát a város e részében.

A napfényben még siralmasabbnak tetszett a környék. Úgy kezdte itt érezni magát, mint egy megváltó... Csendes léptekkel haladt egyre előrébb, még el nem érte az utcasarkot. Lassú léptekkel keresztül vágott az úton. Kíváncsi volt arra, hogy mit szól az egyik társa, aki erre felé lakik, ha hirtelen felbukkan. Már előre tudta, hogy régi ábrándokat fog felébreszteni, és talán elindítja benne a megváltó édes képzelet megszületését, melyet oly rég altatni próbál magában.

Társa egy kicsivel elegánsabb negyedben lakott... Viszont sokkal veszélyesebb zugban, mint ő. Arra felé örökösen zombik tartották rettegésben az embereket. Ő volt az egyetlen, aki kisöprőzte ezeket, a visszajáró démonokat. Ha más nem tette volna meg, akkor a lakók valószínűleg visszatérő hullák eledelei lettek volna.

Meg állt az egyik rozoga ház előtt és felpillantott a romlott tetőre, a tört ablakokra melyeket papírral szigeteltek el a téli hideg elől, és nyári hőségtől. Egyik évszakban sem jelentett valami sokat. Jason arcán még szélesebb lett a mosoly, ahogy jó szokása szerint átugrotta az alacsony kerítést. Földet érés után kisimította szeméből gesztenye barna haját. Kicsit gyorsabban sietett végig az ezer évesnek tűnő beton-járdán. Aztán fel a rozoga lépcsőkön, majd megtorpant az ajtóban, várt pár pillanatot, végül a csengő felé lendült a keze. Az élesen hasította félbe a ház csendjét.

A percek kínos lassúsággal peregtek. Jason egyik lábáról a másikra állt. Nem kellett sokáig várnia. Az ajtó kinyílt és egy pisztoly cső szegeződött az arcába. Jason döbbenten hátrált pár lépést.

- Zsu csak én vagyok. – mondta felemelt karokkal.

- Jason? – az ajtó kinyílt és egy lány ugrott ki Jason elé. Pár pillanatig elmerülten figyelték egymást a csoki barna szemek. Majd a karok ölelésbe fonódtak. - Azt hittem már soha nem látlak. Hogy, hogy erre?

- Hiányzott a város.

- Komolyan?

- Igen.

- Gyere, ne itt beszélgessünk. – Zsu berántotta az ajtón és be is zárta azt. – Nehéz idők járnak...

- Azt vettem észre. Annak idején itt egy egész palota állt. Mondd csak mi történt.

- A 12. – ik év szegénységet hoz. Amint látod megcsappantam a képzelő erőmben. Nap nap után élek, nincs semmi, ami éltetne.

- És a szerelem?

- Ugyan ki iránt kellene szerelmet éreznem?

- Például Sabin.

- Hagyjuk őt a francba, meg a másikat is. – Jason döbbenten pillantott Zsura.

- Már nem szereted.

- Nem erről van szó, vagyis igen, de azért mert elfáradtam, túl sokat adtam magamból, és most némának érzem magam. De ha feladom az írást, akkor el fogok pusztulni, meghalok érted? És még annyi mindent nem tettem meg. – Zsu az előszobába húzta Jasont, és leültette az egyik fotelbe. – Alig bírok bármit is létre hozni. – morogta miközben ő is leült gyűrött régi rongyaiban a karosszékébe.

- Nélküle elveszett vagy. Lásd már be, hogy végig magad ellen harcoltál! – Jason bársonyos hangon felnevetett. – Zsu te még mindig fülig szerelmes vagy belé.

- Szó sincs erről Jason! – sziszegte a fogai közül Zsu. – Nem szeretem ebben teljesen biztos, vagyok. Se őt se a másikat és pont.

- És ami abban a városban történt? A vérfarkas és a vámpír szerelme tiltották, még is megtörtént az egyesülés? Mi volt, ha nem lázadás? Zsu, Susan D’Winter, emeld fel a fejed, húzd ki a derekad. Annyi jogod van itt élni, mint bárki másnak. A fényed nem pislákolhat ez a te kárhozott városod. Engem küldtek, hogy lásd meg az ihlet, még létezik, és újra tollat ragadj, engedj az égi zenének, és ne veszítsd el soha többet a fonalat! Szeress bátran! Merd vállalni azt, ami a szívedben lakik. És aki megbánt annak bölcsőjétől a koporsójáig a te gonoszságod legyen az ő kínja. Ne törődj azzal, hogy mit érez, te csak a te zenédre figyelj, hallgasd, és táncold el, írd le újra és újra. Ne feledd a kerék, forog!

- Az erő pedig ég. – mondta mosolyogva. – Nem felejtettem el. – a lány egy hálás mosollyal pillantott fel Jasonre.

- Csak meg kellett egy kicsit biztatni, most pedig tárd ki a szárnyaid és repülj! Vár ez a régen elkárhozott város. Gyerünk babám várnak, hát tegyük a dolgunkat. Te a tolladdal, én pedig azzal a hatalommal, amit nekem adtál. – bizalommal pillantott egymásra a két bűnös szövetséges szikrák pattogtak a szemükben. Tudták, hogy mi az az igazság, ami odaát van az ajtón, de merő szemétségből nem voltak hajlandók elmondani senkinek.

2008-08-09T13:41:00.000-07:00

Dátum? – Éjszaka – S. S. – idő: a mobilom szerint 5 perccel később * ^^

*Mindig mondtam, hogy jól jön.^^ Wahh... Ruki... ^^

Sehol semmi mozgás... és a mély szinte már puha csend. Karmin és Shade még mindig eszméletlenek. Ikla a szokott elegáns mozgásával ingázik az épület jobb és bal oldala között. Előbb vagy utóbb sikerül hipnotizálnia. Miért? Egy vámpírról soha ne vedd le a szemed, és ne fordíts hátat neki na igen ezen elmélet hátránya.

- Nehezedre esne leülni a seggedre Ikal? Kurva jó célpontot nyújtasz. Karen te meg fejezd be mert nagy pofonnak leszel kis gazdája. – a kicsi megnevezés az én szemszögemből, méltányos, mivel vagy 5 centivel magasabb vagyok, mint Karen. (*sátáni vigyor*)

- Körül nézek a környéken, ha tiszta a levegő, akkor újra kinyitjuk a kaput és visszamegyünk.

- Én megmondtam, mert éreztem, hogy el se kellett volna indulni. – mérges morgás szintén magam elé, mert az én véleményemre általában a kutya sem kíváncsi.

- Most csak azért vagy ilyen morc, mert Miki azt mondta, nem szeret? – morgás. Én figyelmeztettem Karent. Egy elegánsan ívelt jobb egyenes Karen bájos pofikájába. Hangos csattanás, ahogy Karen állkapcsa, és az én öklöm találkozik. A végeredmény Karen részéről egy fájdalmas nyögés, és könnybe lábadt szemek, a magam részéről egy halk szisszenés, ahogy egy kis fájdalom hullámzik keresztül a jobb öklömön. A kerek barna szemek rám merednek, mintha most látna engem először.

- Én szóltam, hogy állj le. – hanyag vállvonogatás. Majd felpillantok Ikalra. – Ha a távol léted közben megtalálnak bennünket, akkor akár temetni is lehet minket.

- Ha meg is találna valaki – aminek szerintem igen kicsi esélye van – te és Karen meg tudod őket is védeni. Sok sikert és sietek vissza. – morogva ugrok talpra, és pillantok le Karenre aki még mindig fájós arcát, fogja.

- Fel fog dagadni!

- Majd bejegeled szépen.

- De Sue ennek mi értelme volt? Én csak...

- Csss... – mocorgás jobbról... előbb Karmin majd Shade részéről. Közelebb lépek hozzájuk pár lépéssel, Karmin szemei hirtelen pattannak fel. A türkizszín lélek tükrök kíváncsian pillanatnak a szemembe.

- Ugye nem sikerült Sue?

- Sajnos épp az ellenkezőjét kell, hogy közöljem.

- Mi?

- Maradj ülve, mert még észre vehetnek, minket.

- Hogy mi? Komolyan átértünk?

- Igen. De most csss.

- Ikal merre van?

- Elment leellenőrizni a terepet, hogy biztonságos e a visszaút.

- Már megyünk is?

- Itt nem látnak minket szívesen.

- Khm... Sue.

- Ne most Karen.

- Cseszd meg te hülye halandó! Fordulj már meg! – mintha valaki kinyomná a levegőt a tüdőmből. Mintha hatalmas nyomás nehezedne a vállaimra. A szemeim hirtelen kerekednek óriásira. Mintha minden megdermedne körülöttem. Ez majdnem mása annak a hatalomnak, amellyel Ikal is rendelkezik. De... mik azok az apró rózsaszín pontok ott a levegőben. Jó híres utolsó mondatnak beillene ez a kérdés.

- Kushadjatok és maradjatok is úgy.

Halk fémes sikítás, csak a kardom húztam elő. A virágszirmok lassan közelednek, és elkezdenek körülöttem körözni. Mintha dögkeselyűk lennének, amelyek az áldozatukat gusztálják. Ha mindent szemmel tudnám követni biztosan, beleszédülnék. Nem, nem ezekkel kell foglalkoznom, hanem a forrásukat kell keresnem. Halk csörrenés mögöttem, mint amikor valaki rálép a cserépre és az vagy darabokra törik, vagy csak koppan ahogy ráléptek.

- Ikhal fejezd be! – Amikor megfordulok, hogy lecsesszem a vámpírt, ám rá kell, döbbenem, hogy nem ő áll mögöttem. Magasabb, mint Ikhal, tőlem kb. kilenc, vagy talán tíz centivel magasabb. A válláig is alig érek fel. Az egyik kis virág szirom a kabátomnak súrlódik, és feltépi a kék anyagot. Rosszallóan vonom össze a szemöldököm, és emelem, támadásra a kardomat. Néhány kis szirom a kezem és az arcom veszi célba. Égő fájdalom, ahogy felvágják a bőröm. Fáj az arcom, fáj a kezem. Nyomás nehezedik a vállamra, ami ha lehetne a földbe, döngölne. Nem efelett is van hatalmam, és a felett is, aki használja. Érzem, ahogy lassan elkezd körülcsavarni a saját energiám, mint valami óvó-lilás-feketés páncél. Eleinte gyenge de gyorsan erősödik, hogy felül tudjak kerekedni a másik félen.

- Botor halandó... – suttogja egy mély hang. Szerencsére csak ennyire van ideje. Egy másik valaki ugrik neki hátulról. Ikhal? Minden gondolkodás nélkül ugrok közelebb.

- Karen étert! – épp a szemem sarkából látom, hogy Ikhal lenyom valamit, az ismeretlen torkán. Felvont szemöldökkel nézek le a két pofozkodó alakra. Pár pillanat és arra eszmélek rá, hogy az éterrel átitatott gyolcs landol a kezemben. Egy ugrással érem el Ikhalékat.

- Sue! Gyorsan mielőtt újra támad! – a hajánál fogva rántom hátra a fejét. Egy halk nyögés. Gondolkodás nélkül nyomom a gyolcsot az orra elé. Pár percig még küzd... majd befejezi a kapálózást. A tagjai lassan elernyednek... Végül, pedig ahogy az éter pihenésre ösztökéli az agyat, elalszik.

2008-08-09T13:40:00.000-07:00

Dátum? Napszak – egy biztos: éjszaka – S. S. – idő?

Hangos puffanás sorozat. Valami másik nehezebb dolog vágódik keresztben a derekamra. Újfent elfelejtek levegőt venni, és minden elmosódik előttem. Annyi azért biztos, hogy a valami hőmérséklete valahol a nullához közelít. A szemem előtt még mindig táncolnak a csillagok. Halk nyöszörgés töri meg a csendet.

- Ikal szállj le rólam. – morgom miközben ökölbe szorított jobbommal, hátra vágok. Majd miután megszabadulok Ikal terhe alól sajgó tagokkal, feltápászkodok. Karen tőlem nem messze a falnak támaszkodva áll. A szája széléből vér buggyan ki, amikor elmosolyodik. Lassan fordulok meg, Karmin és Shade még mindig nem tértek magukhoz. –Hogy a francba estél rám? – kérdezem ezt Ikaltól aki, ártatlan arccal méreget engem.

- Indultam volna Karen felé, amikor földet értél a lábam előtt, és elbotlottam benned.

- Hogy a francba nem vettél észre a magam 173 centijével, nem vagyok kicsi!

- Úgy érzem, mintha itt egy picit gyengébb lennék ellentétben veled. – Karen végre megmozdul, és veszi az erőt, hogy kibújjon az árnyékból. Kicsit megtépázott ruha.

- Alig van öt percünk, minden bizonnyal már tudják, hogy betolakodók vannak közöttük. – igaza van előbb a menedék, aztán az ordítozás a többiekkel.

- A tető jó hely lesz, ott nem hiszem, hogy ránk találnak. Ikal mennyire érzed magad erősnek?

- Kettesével fel tudlak vinni benneteket.

- Előbb Shade és Karmin, aztán mi Karennel. Elvégre mi tudunk várni. – lenge szél fuvallat cirógatja meg az arcunk, ahogy Ikal egyik pillanatról a másikra eltűnik. Pár percnyi csönd, majd megint elénk toppan.

- Hölgyeim akkor indulhatunk? – összeszorítottam a szám és inkább becsukom a szemem. Jobb, ha nem mondok semmit elég lesz odafent letépnem a fejét.

Borús arccal ücsörögtem Karen mellett a tetőn. Ellenben Ikallal aki kedvét lelte, abban hogy az utcákon rohangászó Shinigamikat figyelte. Lemerem fogadni, hogy Ő lesz az egyik, aki miatt le fogunk bukni?

- Miért vagy ennyire rosszkedvű? Hiszen itt vagyunk.

- Cseszd meg! Egy Halál Isten se fog segíteni, hogy visszajussunk.!

- A te erőddel vissza tudunk jutni. – kedvetlen morgás.

- Ki is volt a kedvenced?

- Heh?

- A kedvenc osztagvezetőd. – szemöldökráncolás. Most komolyan tudni akarja? Még mélyebben a képembe húzom a sapkám.

- Jobb, ha nem tudod.

- Ah! Meg van Kuchiki Byakuya.

- Most lejtsél még öröm táncot, hogy sikerült kitalálnod. Ikal helyzet?

- Semmi nem szúrtak ki minket. Talán szerencsénk van.

Nem én nem neveztem ezt szerencsének. Sokkal inkább bújócskának.

2008-08-09T13:39:00.001-07:00

Éjfél (Okt.31.) – A. – idő szerint 24: 00

Viharos széllökés, mely majdnem feldöntött a lábamról. Mi a franc ez? A kalapom után nyúltam, hogy a helyén tudjam tartani. Még mindig semmi. Erős ütés a tarkómon, majd beleszédültem az előttem táncoló csillagokba. Ahogy előre estem, nem a térdemen landoltam. Zuhantam egyenesen bele, a semmibe. Megpróbáltam hátra pillantani a vállam felett, láttam egy ezüstös elmosódott valamit. Lehet hogy a hold volt, nem tudtam megállapítani. Inkább becsuktam a szemem és összeszorítottam a számat, a gyomrom hirtelen csusszant a torkomba. Ha ez a túra így folytatódik, akkor lehet, hogy egyikünk sem lesz életben a végére. De ha még is megölöm Karent.

Wolfs Night vol 2

2008-08-05T02:43:00.000-07:00

Wolfs Night 2

Finom illatokra ébredtem, hallottam, ahogy meg kordul a gyomrom, éreztem, ahogy a gerincemet, nyomj a durván megvetett priccsszerűség. A fejem alatt hevenyészett párnát éreztem, melyen szétterült a hajam. A karomat bekötözték, ugyan, úgy ahogy az oldalamat, is... És mintha tiszta ruha is lett volna rajtam. Egyelőre nem mozdultam csak hevertem tovább ugyan, úgy ahogy eddig is. Csak most döbbentem rá, arra hogy a kardomat elvették tőlem. A vetkőztetés első fázisa távolíts el a nőről minden olyan fegyvert, amivel szúrni-vágni tud. És nem mocskosok a férfiak?

Öt percnek tűnt az ameddig ott feküdhettem... Közben hallottam hogy valaki, belép arra a helyre, ahol feküdtem. Csörgést hallottam, tehát függönynek kellett lennie valahol tőlem balra.

- Ne tettesd, hogy alszol, látszik rajtad, hogy ébren vagy. – ki franc ez... A hangjával semmi bajom... De a modora. Jó lehet, hogy csak nem bírja, ha át akarják vágni. A bal karomra támaszkodva óvatosan felálltam, a jobbomat nem mertem még használni, alig ültem fel egy erős kéz ragadta meg az állam, majd a már jól ismert ezüstszín tekintet, akkor még sem a hold volt. Cseberből vederbe.

- Hé! Elengedne?

- Kíváncsi vagyok valamire. – az ezüstszín szempárhoz lassan kirajzolódott az arc, ameddig az én képemet szuggerálta. Vállig érő fekete haj, kreolos bőr, és két fekete –mi fene- szarv, mely a homlokából hajlott hátra... Távolról még úgy is nézett volna ki, mint egy fejdísz de közelről tisztán lehetett látni.

- Patád is van? – a fogaim között szűrtem a szavakat, mivel a keze még mindig az államat támasztotta.

- Rendszerint minden ember ezzel kezdi. – morogta vissza. Nem szeretjük egymást, ok nem is azért kérdeztem, csak ha egy fő ördöggel állunk szemben, akkor azért már még is... A kíváncsiság. – Azt jön a többi... Tényleg gonoszak vagyunk? Van e bojtban végződő farkunk, ne meg a milliódolláros kérdés, tudjuk, e hogy néz ki Lucifer. Ha így folytatja tovább, attól magának jobb lesz.

- ELENGEDNE! – hörögtem. Lassan elvette a kezét az államtól, és kicsit hátrébb kotródott, helyes. A kardom mellettem pihent a kövön, oh ha ezt tudom. De ne tudtam, és ha már ilyen jól eldiskurálok ezzel a valamivel, akkor már minek megölni. Azért elvettem a kardomat, és magam mellé húztam a priccsre. Körül nézve, egy faház belsejében találtam magam. Az ajtón csak úgy ömlött be a nyári meleg napfény, ám kintről az erdő miatt még is hűvös levegőtől reszketett meg a gyöngyökből szőtt, függöny.

- Gondolom éhes, készítek önnek reggelit, a sebei miatt jobban, teszi, ha nem mozog sokat. A karja rendben van valamennyire... Viszont az oldala nem a legszebb. – elkerekedtek a szemeim, ahogy felpillantottam a kreol-démonra. Férfi volt ezt tény, de a ruhák, amiket viselt? Az erdő rendesen összetépte a kék hosszú kabátot, a kabát alatt már csak a kreol bőr maradt egy széles csontokból és színes madártollakból font nyaklánccal, ami viszont – legalább is szerintem a fél mellkasát takarta – lentebb egy hasított bőr nadrág szintén kicsit összetépkedve követte a mozgását. Annak ellenére, hogy kint járt nem hordott csizmát, és azt is megértettem, hogy miért. Szinte a lábujjhegyen járt, viszont még így hallani lehetett, ahogy vérvörös körmei hozzá koppannak a padlóhoz, és ez a lábujjhegyen járás kicsit riszálóssá tette a járását. Mindesetre Sakurai-t soha nem láttam így riszálni. Utálok minden pasit tátott szájjal bámulni, de mister-kék-köpenyes-urat máshogy nem lehetett. Zavartan csuktam be a számat, és fordultam a másik irányba, ahonnan viszont egy szarvas koponya vigyorgott rám. Nyeltem egyet, én sikítani akkor sikítottam, volna, ha a koponya emberé de nem azé volt ergo semmi értelme nem volt fölöslegesen sikonyálni azon, hogy jajj istenem szegény szarvas. Vannak, akik zsákmánynak születnek.

- Mondja honnan ért ennyit a gyógyításhoz.

- Csak értek hozzá. Nem hiszem, hogy ez akkora baj lenne csupán az állapotára való tekintettel. Ha nem hozom ki akkor minden bizonnyal már ön is a farkas falka muninjai közé tartozna. Igazán hálás lehetne.

- Higgye el az vagyok. – morogtam. Fennkölt vadbarom állát. És csak azért nem ölhetem, meg mert tartozok neki.

- Mindenki magából indul ki.

- Ezt meg hogy érti!

- Tudja azt nagyon jól, hogy értem. – morogta továbbra is háttal nekem. Volt valami a hangjában, amitől kirázott a hideg. – Egy ideig, még el kell viselnünk egymás társaságát, jobb lesz, ha hozzá szoktatja magát a gondolathoz, hogy egy démon mentette meg az életét.

- Nem fog menni... Hiszen meg is ölhetett volna.

- Higgye el, ha meg akartam volna ölni, akkor már régen megtehettem volna.

- Mi tartotta vissza?

- Semmi... Csak nem akartam fölöslegesen vért ontani... Még egy kicsivel több vér és a vérfarkasok utánunk jönnek. Rendesen kibelezte a főnöküket, szóval nem hiszem, hogy jó ötlet volna. De persze ha akar ellent, mondhat nekem ahhoz joga, van.

- Csinálja már azt a reggelit?

- Csak nem éhes?

- De az vagyok. Egyébként is mennyi ideig feküdtem itt? – felpillantott a mennyezetre, majd a válla felett hátra rám. Aztán visszafordult a kajához, amit továbbra se láttam, hogy mi, csak azt éreztem, hogy baromi finom illata van.

- Nem hiszem, hogy tudni akarja.

- Szeretném, egyébként is hinni nem itt kell, hanem a templomban, ott se feltétlenül. Bár személye válogatja. Maga biztos nem hisz...

- Nem milyen leleményes megfigyelés nem hiszek istenben. Még valamit?

- Mennyi ideje fekszek itt?

- Legyen elég annyi, hogy jócskán elmúlt már a telihold. – susogta olyan finom és szinte tapintható hangon, hogy majdnem a priccsemre kozmáltam tőle. Utálom, amikor a fülembe dudorásszák a szavakat, de ez most betett a frissen életre kelt idegeimnek. Inkább be fogtam... Ha kihozom a sodrából csak még rosszabbul, járok.

- Az nem volt a főnökük. Meg kellett tennem a barátomért. – suttogtam visszatérve a vérfarkas témára.

- Valóban, bölcs meglátás csupán egy halandó volt. És hogy van a kis Hófehérke, hogy is hívják Sakurai? Rokonlélek lehet velem.

- Az is. Sakurai... nem tudom, hogy hogy van, vagy hogy nincs. Mennyire van ide a város?

- Nagyon-nagyon messze. – sóhajtotta, és olyan volt mintha a bőrömön érezném a sóhaját, minden egyes szőrszál a hátamon az égnek állt tőle. Ezért is minimum halál jár. És akkor még csak a minimumnál járunk.

- Pontosan milyen messze.

- Lábon is két hétbe, telikbe, lóháton a kerülő miatt kicsit többe mivel az erdő vadja előnyben részesítik a ló húst... Magának a lába se jó, lova sincs... ergo nem mehet sehová.

- Nem tarthat itt akaratom ellenére.

- Ott az ajtó próbálkozhat, de ilyen lábbal nem jut messzire. És hogy még jobb legyen estére vihart, jósolnak a fenyőtobozok, úgy hogy szerintem jobb, ha nem indul útnak. – a földbe szúrtam a kardom a mérgemben, és lassan lábra álltam. Igaz a combom még így is tiltakozott, de elbicegtem a démon háta mögött.

- Sok szerencsét. – szólt utánam. Megtorpantam az ajtóban, és megráztam a fejem. A soha ne nézz hátra szabályomat, pedig nem szegtem meg, félre rántottam az ametiszt-gyöngyökből készült függönyt és kiléptem a délutáni rekkenő hőségbe. Pedig éhes voltam, menni alig bírtam de nem érdekelt soha ne bízz démonban pláne olyanban, ne aki nem hajlandó megmondani, hogy még is mennyi ideig döglesz nála. Ennyit erről.

Wolf Night vol1

2008-08-04T12:20:00.000-07:00

Wolf Night

Ennyi elég volt. Ott álltam, az éjszaka kellős közepén az erdő fái előtt. A tölgyerdő úgy magasodott előttem... A viharos szél egyre erősödött, még hátra pillantottam a vállam fölött a kis kupacra, ami a hátam mögött maradt. Sakurai, sebesült, Ryo, magánkívül van, Noira járni is alig bír, egyedül maradtam... Értük majd jönnek a többiek. Nem telik sok időbe mire ide érnek a Lelkek Városából. Engem viszont hajt a vadász ösztön, meg akarom ölni azt, ami ezt végezte Sakurai-al. Szerencséje van, ha megmarad a fél karja. Másoknak viszont ennyi szerencséjük sem lesz. Miért éreztem, azt hogy Nicholasnak van bárminemű köze ehhez az egészhez... Nicholas, is már régen mereszti a seggét a vérfarkasok trónján ideje, lenne már végre elkotródnia, onnan. Különb király jár nekik, olyan, aki jobban érti a falkát. Minden esetre elásta magát, hiszen csak egy igazi farkas király képes uralkodni a falka felett, még akkor is ha a telihold hívja őket, még akkor is ha az a szörnyeteg vesz erőt rajtuk.
„Emberünk” a szó szoros és átvitt értelmében Nicholas, egy semmire kellő tahó halandó volt. Szebb szavakkal már csak illetni sem lehet. Erre e a kifejezésre viszont száz százalékosan rászolgált. Sabin nem tehetett semmit, kértem hogy olvassza össze a falkát megelőzve ezzel a háborgást, de ő valamilyen furcsa okból nem akarta meg tenni. Kíváncsi lettem volna a miértre. De nem kérdezhettem, mert nem lett volna etikus. Így maradt, az hogy levadásszuk Nicholast a vérfarkas támogatóival együtt. Nem kell rám nézni rászolgált, ergo vesznie kell.

- Sue... – Ryouji mély hangja szólalt meg a hátam mögött. A fekete ruhán itt-ott barna száradt vérrózsák pompáztak. Lassan felé fordultam, a hátam az erdőnek fordítva.

- Mondd.

- Nem mehetsz oda be... Emberként esélytelen vagy.

- Veled se lenne több esélyem sokkal inkább hasznodat, veszem Sakurai mellett, semmint mellettem. Elboldogulok egyedül is.

- De Sakurai sokkos állapotban van... Meg ennyi vért veszteni...

- Figyelj rám, és jól figyelj Ryo... Nicholas és a testőrei ott vannak bent... Én most bemegyek oda, és lekapcsolom őket egytől egyig! Nem tudnám elviselni, ha életben maradnának.

- Nem csak te akarsz ölni és pusztítani Sakurai miatt de...

- A vérét akarom ontani, táncolni a kiontott zsigerein! Az Istenit Ryo! Nem érted!?

- De értem a bosszúszomjadat, és értem a miértet is mivel az elég világosan ott fekszik a hátunk mögött. Vigyél magaddal, ezt akarom.

- Ha téged is elveszítelek, csak a lelkiismeret gyötörne, itt van most rád szükség Sakurai mellett, el kell látnotok a sebeit addig, amíg Sabin farkasai ideérnek, és magukkal viszik egy biztosabb helyre. Értesz? Segítened kell abban, hogy biztonságban orvoshoz jusson, és megmentsék a fél karját. Ha barátod megteszed érted, és nem jössz velem az erdő levágatni magad.

- És akkor te miért mész oda?

- A bosszú éltet, addig nem fogok tudni rendesen élni, amíg elégtételt nem veszek érte még akkor is, ha életben marad, és újra egészséges lesz... De meg akarom ölni Nicki-t. Ha rám haragszik akkor nem értem miért Sakurai-t vágja tönkre!

- Sue lassíts...

- Nem! Nem vagyok hajlandó lassítani, mentem.

Minden gondolkodás nélkül léptem be a fák közé, és vetettem bele magam az árnyak takarásába, minden olyan furcsa volt. Az éjszakai erdő alig hallható zajai, körül öleltek a sötétség lecsapott rám, mint valami ragadozó a szép nagy csontra. A telihold az égen megvilágította az ösvényt. Ott kígyózott előttem ezüsttel szegve, mint minden eddigi éjszakán, és a fölé púposodó meredek hegy... Mintha egy macska nyújtózkodnak, úgy púposodtak egymás utánban, a hegycsúcsok az éjszakai égre. Csak az előre gondolata hajtott, minden olyan furcsa volt... Minden egyes rezdülésében az erdőnek, ellenséget hittem, de nem néztem hátra. Őrült voltam, ha úgy tetszik, de nem izgatott. A halálnál rosszabb nem történhet velem, meg a földtől lentebb úgy se eshetek. Összességében nem volt annyira rossz ez a helyzet. Már nem tudom hányadik kanyart vettem be ellenfél nélkül. Kezdett idegesíteni ez a csönd... és persze az is hogy álcaként mindenki nagyba tojik, arra hogy itt sétálok az erdőben, az emberi vérfarkas alfára vadászva, annak ellenére, hogy nem vagyok közülük való. Engem csupán az éltet hogy elégtételt vegyek Sakurai-ért, és aztán a banda azt tesz és gondol, amit akar.

Az első élesebben megreccsenő faágra megdermedtem, vártam hogy lecsapjon a valami, egyetlen mozdulattal húztam ki a kardot a hüvelyből, a penge hideg ezüstszínben csillant meg a holdfény mellett. Jöjjenek csak úgy is tudják hogy itt vagyok, és azt is nem félek tőlük. Valami meg mozdult előttem a látó mezőm szélén... Lassan fordultam abba az irányba. Az árnyak közül, mintha egy pillanatra láttam, volna megvillanni egy fekete bundás alakot, és a rézszín szemeit.

- Mit keresel itt? – a jól ismert hang fuvolázta a fülembe a szavakat. Más nőknek talán csábító lehetett, rám persze cseppet sem hatott.

- Érted jöttem. – susogtam vissza a szavakat. A hangom úgy csikorgott, mint a fagyos téli szél, mely lecsap erdőre, és havat hoz magával a messzi északról.

- Szóval engem akarsz... Miért?

- Még mered kérdezni. – morogtam vissza. – Sakurai miatt!

- Hja hófehér hajú démon miatt. – morogta gunyorosan. Eddig éreztem a hangjából a féltékenységet.

- Aki a barátom, és aki lehet, hogy miattad, elveszti a fél karját.

- Miattam.

- Rossz ember választottál a játszadozásra, Nicholas. Még mindig nem fogtad fel!

- Nem.

- Állj ki ellenem! Követelem! – először pillantottam fel, mióta beszéltünk. Ott állt tőlem alig karnyújtásnyira. A holdfény visszacsillant a szemében. A ruháit alaposan megtépte az erdő, míg nekem minden cuccom ép volt. Pedig azt hiszem a hakamában, meg keikogiban még én volt slamposan öltözve.

- Ahogy kívánod Halál Isten. – most először csendült félelem a hangjában. A falkája lehet hogy nem, de én kihallottam. Mennyire szánalmas.

Két marokra fogtam, a katanát, elmondtam egy fohászt, a Hold úrnőhöz hogy védelmezzen engem a harcban, hogy ne essen bántódásom, és ha úgy alakul, akkor győztesként távozzák ebből a világból.

Felizzott bennem mindaz a düh, ami eddig is a lelkemben kavargott... Szörnyeteg módjára tépte, szaggatta fel, a tudatomat... Hagytam, hogy elborítsa az egész testemet, és hagytam, hogy lángoló palástként fogjon közre. Előre lendültem, de arra már nem emlékeztem, hogy mikor lendültem előre... Láttam elmosódottan, a penge csillogását a holdfényben... Hallottam az első csendülést, ahogy a kardom összeakad, Nicholas-éval... Úgy emlékszem kiabáltam... Üvöltettem, éreztem az első vágás fájdalmát, ahogy a hideg acél első ízben tép ki hús darabot a karomból, és ahogy a forró vér kicsordul le a bőrömre... Talpra kecmeregtem, és újra lecsaptam, még vadabbul még dühösebben, csatakiáltásokban, vágva Nicholas fejéhez a sértéseket.

Hirtelen ért véget... Éreztem, ahogy az egész karomra ráömlik a vér, ahogy a mellkasába döföm a pengét, és ugyanakkor éreztem, ahogy az oldalamba fúródik a másik penge. Egyszerre rogytunk térdre ő az ellenkező irányba dőlt, halott volt ellenben velem. Hallottam a mancsok dobbanását a puha fűvel benőtt talajon, ahogy felénk tartanak, hogy belőlünk falatoznak. Sikítani akartam, de nem maradt erőm beszélni... Az utolsó emlék, amit még feltudok idézni az egyedül az hogy egy alak elém ugrott, karddal a kezében, megvédett ő tudta hogy élek... Meg akartam köszönni, de minden elhomályosult, majd fekete lett, és nem maradt más csak egy emlék... egy emlék, egy pár ezüstszínű szempárról, mely kérdőn villan, bele a tekintetembe. Biztos csak kiújult a kettős látásom... és a holdat láttam duplán... Nem érdekelt.

2008-07-31T09:21:00.000-07:00

Yoooo!!!

Az egyik főnök is bedugja most ordas képét az ajtón. Sabin vagyok és szerencsémre, egy hétig tök egyedül és tök nyugisan eltudtam vezetgetni ezt a helyet. Sue te pedig ne nézz rám olyan morcosan, tudom hogy te is segítettél egy csomót. Éppen ezért köszönet neked is :)

Szóval mivel Louis-nk aki most nyaralni van, hátteret váltotott, még hónap elején így most én voltam a soros. Hááát látszik hogy beettem magam Sue gépének yaoi részlegébe :) Lilith meg hőzöngött miatta ezek a vámpírnők mikre nem képesek. Mert ő nem ment el Nathaniellel nyaralni, inkább itt maradt, velem... khm... akarom mondani velünk... mivel szegénykének rajtunk kell tartania a szemét. *apró mosoly* De nem eltérve a tárgytól. Blog fejlécben jelenleg - Hallwill a Crimson Spell egyik - jó képű - mágusa.

Röviden Crimson-ról... a manga egy yaoi manga, engem meg nem zavart hogy yaoi... sokat lehet belőle tanulni. Tetszik nem tetszik de sokkal jobban kihozzák belőle azt a frankót ami a kislányos csöpögős történetekből nem jön le. Vagy csak én értékeltem túl. Eddig a történet amit elolvastam:

Van egy herceg aki egy eléggé súlyos átok miatt próbál kérni segítséget, mire Hallwillhez küldik. Hallwill bele is megy a dologba, de cserébe azt a kardot kéri, ami az átkot átterjesztette Vlad hercegre(mágusunk oda van a ritkaságokért) Eleinte elfolytja magában a bestiát egy bűvös karpereccel, amit aztán Hallwill az első nála töltött éjszaka során le is szed róla, csak hogy lássa mennyire erős az átok. Vlad úrfi pedig diszkréten elkezdi szét rúgni a házat. Egészen addig amíg Hallwill meg nem szelídíti... megszelídítés alatt ugye nem kell ragoznom hogy mit is értek pontosan. És persze innentől kezdve, együtt járnak ritkaságokra vadászni, közben pedig azon dolgoznak, hogy hogyan fékezzék meg szörnyeteget, ami Vladban rejlik.
Aki kíváncsi szólj, és elkérem Sue-tól a mangát.

Bye-bye Dears csak ennyit akartam.

From Bleach

2008-07-29T08:20:00.000-07:00

Karakterek from Bleach avagy ilyenkor fáj nagyon a szívem, hogy nem én találtam ki őket. De ez az igazság ők nem az enyémek *elmorzsol egy könnycseppet*

Kuchiki Byakuya (°_____° I like him... very like him, because, his so cold ^____^ )

Abarai Renji (Byakuya hadnagya ha Byakuya a csendes őrült akkor ő a hangos változata ugyan ennek a betegségnek)

Ukitake Jyuushiro (Hitsugaya cukros bácsija >____<)

Ichimaru Gin( avagy a Sanda Vigyorú)

Aizen Souske( sztk keretes szemüveg nélkül még szerintem jól is néz ki)

Kyouraku Shunsui (a csókos gyilkos ^_____^)

Hitsugaya Toushirou (röviden a Jeges)

Madarame Ikkaku( az átlag őrült)

Egy nyári reggel

2008-07-29T08:16:00.000-07:00

Egy nyári reggel

//Avagy: Byakuya is my bitch//

A reggeli hideg levegő csodákat tesz az aggyal, a testtel meg még inkább. Tapasztalat, épphogy csak dereng valami az ég alján. Életemben szerettem futni... most az életemért kellett futni. Durcás fej... miért mindig engem kapnak el? Végre látom a falum határát. Remek innentől már az x méteres „rövid” távfutás kezdődik, rengeteg búvó hellyel a közelben. Jó cseresznyefára még egyszer nem vagyok hajlandó felmászni. Legutóbb is megszívtam.

Ordítás a hátam mögött rohanó seggfej részéről.

- Állj meg! Add vissza a Taichou tangáját! – sátáni vigyorral az arcomon pillantok hátra a vállam felett.

- Erre gondolsz Abarai – Kun. – közben pedig megpörgetem a mutatóujjamon a rózsaszín tangát. Majd újfent menet irányba fordulok, és rohanok tovább. Tekintve, hogy a teljes hatos osztag a nyomomban van, plusz fukutaichou alias Abarai Renji.

A reggel munkába indulókat, és kábán nézelődőket a következő látvány ébreszti: Sue – chan elviharzik a ház előtt utána egy vörös raszta hajú fazon, és utána sok fekete hajú őrült, és mindkezében kard csillog.

Befordul az utcára, és, felmászik a szomszédék kerítésén, persze miután a hangosan robogó banda, elvonult. Amint lehuppan a kapu tövébe, előbb kilihegi a lelkét, egy újabb vigyor kíséretében megint előhúzza a tangát. Egy fejrázás kíséretében visszatömködi a zsebébe és kicsit még sietős léptekkel, elindul vagy legalább is célba, veszi a konyhát.

Nagyanyja persze, a főzőfülkében készíti a reggelit, és a sercegő hangoktól szerencsére nem hallja az ajtó nyitódását. Így lábujjhegyen surranva felszambázik a szobájába, és az általános ébredési időig elő sem merészkedik a szobájából. Ettől függetlenül, még beköszön a konyhába.

- Reggelt... – mondja idült mosollyal az arcán melyből látszik, hogy majd megpukkad a röhögéstől. Majd a konyha után az emeletet veszi célba.

Épphogy becsukódik mögötte az ajtó, a tangát bedobja a párna alá, ő pedig bevágódik az ágyba lévén hulla fáradt.

Két óra múlva...

Valaki megrázza a vállam. Mély torokhangú morgás, és fordulás azonnal a másik irányba, közben pedig az egyik kezem, betúr a párna alá. Közben, meg beleakad valamibe a kezem.

~Ez meg mi a franc?~

Továbbra is a párna alatt tartott kézzel a hátamra fordulok. Alig bírom kinyitni a szemem, ám ez a művelet végül még is csak sikerül. Az első dolog amit észre veszek az valami nagy fekete keretbe foglalt fehér folt, három csíkkal.

~Mikor derkoráltam én a mennyezetet?~

Sűrű pislogás, megint csak. Lassan de biztosan tisztul a kép. Egyre inkább kezd ennek a folt mintának ember képe lenni. A gond csak annyi, hogy se nagyanyámra, se anyámra nem hasonlít.

-Hagyj aludni, nem kell suliba mennem.

Újabb erős rázás válltájékon. Még egy ilyen és lelövöm. Morogva felülök az ágyban, és elkezdem kidörzsölni az álmot a szememből. Rossz húzás mivel a tanga még mindig a kezemben van. De előbb lássuk, hogy ki az aki ma reggel meg akar halni. Pár percnyi néma csend... Eléggé hihetetlen látvány a szobám közepén álló Byakuya. Aha biztos még mindig álmodok.

- Te meg mit keresel itt? Ez meg mi? – meglengetem az arca a „ruhadarabot”

- Azt.

- Miért? Jó. Egy ez rózsaszín. Kettő nem hordok rózsaszínt. Három alapból nem hordok ilyet. – újabb sűrű pislogás. Byakuya felé sandít, majd vissza a tangára. Ezt még szám szerint háromszor. Ez egy nagyon jó álom... Nem bírom visszatartani a röhögést... nem bírom... Az ágyon való röhögő vonaglásos magán szám után nyugodtabb fejjel felülök megint az ágyban. – Egyébként tényleg lehet egy kérdésem? – biccentés. – Ha a te cuccod mégis, hogy a francba került hozzám? – sátáni félmosoly Byakuya részéről. Pár pillanattal később pedig doromboló mély hang.

- Nem akarod tudni.

- De igen.

- Hidd el, hogy nem.

- Taichou! – sikítás majd hatalmas durranás. Az ablakon pusztán annyit lehet látni, hogy egy sötétvöröses folt lefolyik róla. Mély levegő, felpillantok Byakuyára.

- Pillanat és folytathatod. – a biztonság kedvéért begyűröm a rózsaszín tangát a zsebembe. Kinyitom a terasz ajtót. Lepillantok a most már foltban elterülő Renjire.

- Épp a főnököddel próbálok tárgyalni. Egy nem zavarsz. Kettő viszonylag csendben levakarod az ablakomra általad felkent dzsuvát. Stimm? Vödröt és rongyokat találsz a hátsó udvarban, jó mulatást.

Gonosz vigyorral eltűnök a járt úton.

- Ugye nem baj, ha egy kis önkéntes munkára fogom a fukutaichou – t? – fejrázás. Szűkszavú Roukobantai taichou... biztos, hogy tudni akarom, hogyan került az a tanga hozzám? Naná. Legalább sarokba lehet valahogy szorítani. – Akkor térjünk vissza a témához. Attól tartok van mit mesélned, tehát jobb, ha leülünk. – sátáni mosollyal az arcán elhelyezkedik velem szemben. Azért annyira nem kellene vigyorognia, bár ha eddig eljött... Igen, ha éjszakára kiröppenek a fészekből az aknákat és a farkas csapdákat, feltétlenül ki kell tennem. Bár itt is kellene várárkot ásni, bár használhatom a teljes hatos osztagot. Várárokásásra tökéletes. Na majd ezután... – Tehát akkor töltsd ki a fehér foltokat az emlékezetemben.

- Most nekem lenne egy kérdésem. Szóban, vagy tegyem meg újra.? – továbbra is ártatlan mosoly. Nem még nem jött el az ideje az anyázásnak. Hol a kardom!

- Ha meg akarsz halni, akkor mutasd, ha nem akkor elég ha mondod.

- Képzelj el egy estét, kiülsz a házad teraszára csak úgy szimplán nézni a csillagokat. – eddig tök ártatlan dolgokról dumál. Felvonom a szemöldököm. Ha elrondítottam a tájképet, arra talán még emlékeznék. – Aztán egy nagy fekete valami bukkan fel tőlem jobbra... – csak megijesztettem? Na ne... Attól még senki sem dobja el a tangáját, hogy megijed.

- Tovább térj a lényegre.

- De te ezt nem akarod hallani.

- Miért nem? – angyali mosoly. Ezzel talán még pokolt is meg lehetne fagyasztani. – Szóval mondd. – nem tudom egy halál istennel, se találkoztam eddig... de nem hinném, hogy el tudnak pirulni. Byakuya – chan egyre vörösebb arcát elnézve igen.

- Eléggé közvetlen voltál.

- Mit jelent az, hogy eléggé közvetlen?

- Nagyon közvetlen. Egészen addig, amíg le nem szedted rólam azt. – a mutató ujjával a takaróra terített rózsaszín ruhadarabra bök.

- Bocs de azt nem tudom, hogy a francba szedtem le rólad? Vagy hogy hogyan jutottam el eddig? Nyugi még nem áll szándékomban megölni. – a kijelentésemmel ellentétben fel kelek az ágyról és a kezembe veszem a tőrömet. – Tehát Byakuya válaszokat várok. – dühös morgás tőlem jobbra. Renji már megint a placcról tápászkodik fel. Egy reménytelenül ügyetlen fukutaichou. Valami éles hideg dolog préselődik a torkomnak, és közvetlen közelről nézek Byakuya szürke szemeibe.

- Nem tűröm, hogy tovább oltogass. Passzold vissza a tangám és felejtsük el. – még mindig mosollyal nézek fel rá. – MÉG MINDIG MIN MERSZ VIGYOROGNI!!!

- Tudod minden embernek, van olyan pontja, ahol nagyon tud fájni egy – egy ütés.

- Nekem nincs ilyen. Én Shinigami vagyok.

- Igazán kicsi Byakuya? – láb lendít, és tökéletes pontos rúgással taichou alá rúg. A végeredmény egy a fájdalomtól ordítozó és a padlómon fetrengő Taichou. Sátáni vigyorral halászom el a közeléből a Senbonzakurát. Valamiért nem akarom darabokban végezni.

- Tudod Byakuya időnként töketlenek hittelek, de most sikerült rá cáfolnod.

- Taichou! – Renji ront be a terasz ajtón keresztül. – Még is hogy tehetted ezt? Azok után ami tegnap... – újabb lendületes rúgás ezúttal fukutaichou irányába. A legvégső eredmény: két a földön heverő Shinigami. Akkor most Abarai – kunt megszabadítjuk a „fegyverétől”. A jelenetösszegzés képpen: a lábaim előtt heverő shinigamik, egyik kezemben a Senbon másik kezemben a Zombimarou, deréktáj a gatyába tömve a rózsaszín tanga amelyre, taichou – nak nagyon szüksége lenne. Ha visszakapná, de én már látom, hogy nem fogja visszakapni. Rendben jobb láb taichou mellkasára helyez, csak könnyen nehogy valami kárt okozzunk. Még fagyosabb mosoly.

- Azért arra is kíváncsi lennék, miért nem állítottál meg... de... ha vissza akarod kapni akkor meg kell érte dolgoznod. – szemre hányó pillantás. – Mi a baj Byakuya – sama nem tetszik, hogy most én osztom a parancsokat? Ha megdolgozol érte, akkor talán visszakapod.

- Mert ha nem?

- Akkor nálam marad. – bájos mosoly taichou arcába.

- És miért kellene aggódnom, amiatt hogy nálad marad?

- Ne akard, hogy nálam maradjon.

- Rendben... – felrúgás amint látom remek ösztönző erő a számára.

- Taichou ne fogadd el!

- Renji mint már mondtam pofa be. Rendben mit kell tennünk azért, hogy szabaduljunk innen?

- Sok mindent.

2008-07-29T06:52:00.001-07:00

Lets101 Quizzes - Fun Quiz

Azzal tudnék vitatkozni hogy szerencsés vagyok a szerelemben... de ami késik nem múlik ^____^

2008-07-29T06:49:00.000-07:00

Lets101 Quizzes - Fun Quiz

Ajánlott legyetek velem óvatosak... ^____^

2008-07-29T01:18:00.000-07:00

Ohayo!!!

Igen én lenni Sue. Nos nem személyzet változás történt sokkal inkább az hogy az őrültjeim egy része eltűzött nyaralni. Bár hogy a vámpírjaim hogy bírják majd a koporsóikban délben tartani a frontot arról tudnék vitatkozni velük de lényeg, hogy most egy ideig vérfarkasok vezetik a pub-ot. Nem kell tőlük megijedni, csupán lunárisan hátrányos helyzetűek, de ez van, sajna segélyt nem kapnak érte pedig akkor lenne őket hol kopasztani. Bár Sabin-t ismerve azt is elintézné hogy egy ujjal se érhessek hozzájuk. Mindegy a lényeg... még a a vérfarkasok mellé, hogy pár Shinigami-t is vendégül látunk... az én legnagyobb bánatomra, és az ő legnagyobb örömükre. Szóval 6-os osztag taichos-tól, fukutaichostól, 8-as osztag szintén zenész, 10-es osztag hasonlóképpen, 11-es és a 13-as. Istenem mi lesz itt velem??? Gyenge nő vagyok én ennyi őrülthöz, de legalább használatban vannak a koporsó nélküli szobák és remélem, Ken-chan és Ryouji jól ki fognak jönni... Sakurai-ról és Kuchiki-kun-ról nem is beszélve(lesz itt egy tálból cseresznyézés XD)
Én viszont átmenetileg búcsúzok, lévén ennyi baromnak kaját is kell csinálni, és most épp arra indulok el... ergo going to kitchen, and having a dinner.
Bye-bye (mekkora mák, hog yIchimaru nem jött^____^*)

2008-07-23T09:59:00.001-07:00

Greed:	High
Gluttony:	High
Wrath:	High
Sloth:	Low
Envy:	Medium
Lust:	Very High
Pride:	High

The Seven Deadly Sins Quiz on 4degreez.com

Íme az én fő bűnöm... jó tudni ^____^
by Sue

2008-07-12T14:40:00.000-07:00

Szép estét!

*Sanda félmosoly, az éppen szundizni készülő, Louis felé.*
-Csini nyaka van a mágusunknak hm? Olyan rágcsálni való... És igen Louis meg fogunk érte ölni >___< De nekem tetszik olyan szééép darkos... nem lehet hogy démon voltál előzőleg?
-Susan... kiakadásra legjobb gyógyszer... öld meg az illetőt ne tétovázz... megérdemli a halált hát legyél csak könyörtelen... tudod hogy segíteni fogunk ^____^

2008-07-12T09:22:00.000-07:00

Az emberiség hülye az is fog maradni. Mekkora egy hülye shinigami vagyok, hogy hagyom kiborítani magam... kiborítani magam, és mi a vicc, hogy egyszerű ember borított ki. Egy egyszerű földi tahó féreg. Jó tudni nem? De jó tudni. A legkeményebb leckét már megtanultam... ne bízz emberben soha ne bízz emberben. Pedig Eve is mennyit elmondtam, mennyit mondta... és továbbra is csak reménykedtem... na igen a remény és a nekromanta.
Rendben van... most említem utoljára volt jelöltet. Nem hiszem, hogy valaha még beszélni fogok vele, nem hiszem hogy valaha még önszántamból keresni fogom. Soha de soha többet, szórakozott velem... ennyi egyszerű ok. Lehet hogy olvassa, felőlem úgy sértődik be ahogy akar, mert számomra halott... a rég eltemetett múlt egy része...
Én Susan de Winter vagyok... egymagamban egyedi, és megismételhetetlen a saját magam nemében, és nincs szükségem férfiakra, legalább is egyszerű emberi férgekre nincs...
Hja és Miki ha olvasnád, jó utat, remélem lesz baleseted, és remélem beledöglesz. ezt kívánom neked, ezt érdemled, de tudom én jobb vagyok mint te, és mindenből jobbat fogok kapni mint te. Azt teszel mondasz amit akarsz, ha későn jössz rá, akkor is sayonára... mehetsz a büdös francba, egyenesen a pokolba mert oda való vagy.

by Susan
------------------------------------------
Az emberiség tény és való hülye rajta már senki sem változtat... sajnos... viszont azért vannak benne kivételek. Ezek a kivételek a jóbarátok, akik mindig megpróbálnak az emberbe erőlt lehelni... kevesen vannak és vigyázni kell rájuk. Csupán abban reménykedek, hogy nem fognak olyan balfaszt akár férfiba akár nőbe mint amilyet én kifogtam.
Meg jegyzés a skizofrénság jó... egészen addig ameddig tudod kezelni én azt hiszem tudom kezelni... igen hinni csak a templomban kell ott se feltétlenül.

Mood: Cold
Music: Hans Zimmer - Drink Up Me Hearties

2008-07-12T05:55:00.001-07:00

És igen ha már erre bóklászok, akkor dizájn váltok. Kép: Allisza Rose from the dark -> a kép származási helye deviantart.
Nekem így valamiért sokkal jobban tetszik, szóvla ^____^ Ezt is cseréltem. Csupán aktívan unatkoztam ^____^

by Louis

2008-07-12T04:53:00.001-07:00

Szép Csillag fényes teliholdas estét minden erre járó léleknek, akik vették a bátorságot és ellátogattak ide hozzánk ezen a szép ám meglehetősen viharos nyári éjszakán.
A nevem Ryan Valois ma éjszakára én veszem át Ewan barátom helyét a pult mögött.
Ugyan akkor van szerencsém egy feletébb érdekes hírt közölni a nagyérdeművel. Érdekes döntés született, amiben többségében mindenki benne volt a személyzet részéről. Az ötletünk viszont a következő. Az tény és való hogy pusztán a neveink már szerepelnek itt, de úgy gondultuk - és ebben egybe hangzó a véleményünk mind annyian írunk egy rövid történetet magunkról. Arról hogy hogyan sodort minket ide a Sors, mely annyi halandó életének fonalát szövi előre, és ki hinné azt hogy az élet a halál után meg áll? Az élet igazából csak a halál után kezdődik. Ezt magam is alaposan megtanultam, hiszen azzá lettem ami vagyok, a szent éjszaka, egyik parázsló tekintetű gyermekévé.
De Hölgyeim és Uraim ne csak én beszéljek...Hiszen lehetünk még mi itt jó páran... a ma estére a vendégeim. Ne féljen hogy nem fogom majd tudni miből kifizetni a számlát, ez nálam részlet kérdés. További kellemes szórakozás, maradok őszinte halhatatlan hívük...

Ryan Valois

2008-07-12T04:52:00.001-07:00

"Soha ne hagyj el valakit,akibe szerelmes vagy olyanért,
aki tetszik, mert ő majd elhagy valaki olyanért akibe
szerelmes. Ma este 24-kor az igazi szerelmed észreveszi,
hogy szeret! Ha nem szakítod meg a láncot, legyél
felkészülve életed legnagyobb boldogságára! Ha megszakítod,
25 éven kersztül probléma lesz a kapcsolatkal. Küld el
ezt az üzenetet 20 embernek, ha nem küldöd, 3 éven belül 13
szörnyű szerencsétlenség fog érni."

Igen... már megint megtaláltam valami értelmes ember művét, Iwiw-en. Ezt itt elnézve. Igazat adok Eve és Sue felfogásának. Érdekes állat faj az ember, és örülök hogy nem tartozok közéjük. Sue-nak is sikerült ezt nyálaznia. Egybe hangzó véleményünk ez ügyben, az hogy ettől nagyobb hülyeséget bizony keresve találhatna ki egy ember se... na jó freefórumos talán de azoknak is csak a j-rock-ra terjed ki a figyelmük... tehát agyilag elméletben nullák ahhoz, hogy egy ilyet akár rossz viccből összeüssenek. Bár Sue véleményét bírtam még. Meg jegyzés erre:
"Plusz-minusz 25 év nem oszt nem szoroz."

By Asher

2008-07-12T04:50:00.000-07:00

Érdekes

Érdekes, ez a cím is sok mindent jelezhet. Mint például azt hogy Zsu-chanunk ma teljesen meg volt őrülve. Amikor azt mondom teljesen, azt értem alatta hogy az átlagosnál kicsit jobban. Arzen el is gondolkodott azon hogy ad neki egy enyhe nyugtatót. De sajna, Zsunkat ilyen idegi állapotban nehéz le fogni.
Nehezen de kiderítettük hogy miért is tart ott idegileg ahol... és mi is csak gratulálni tudtunk neki. Az egész egy kisebb levéllel kezdődött. Amit az egyik szerverre kapott. Annyit tartalmazott az egész csupán, hogy jó lenne, ha segítene valakinek kidíszetni egy képet... az meg ugye hagyján, hogy külföldi a fazon de lehet hogy japán... hát szegénykém, teljesen megkattant. Én csupán annyiban reménykedek, hogy estére rendbe jön szegénykém feje.
Addig is a napi ügyeletesként én gondoskodok arról hogy önök kitűnően érezzék magukat.
*Kacér kacsintás, abból a fajtából amelynél Arzen már ágyba parancsolná*
~De most szerencsére nem látja, mert a tegnapi melózás után mélyen alszik.~

By Asher

2008-07-12T04:39:00.000-07:00

Új Friss.

Üdv az Uraknak akik ezt az oldalt böngészik, és kéz csók a hölgyeknek, akik betévednek, meghitt kis zugunkba. A nevem Jean-Louis de Ronsard. Nyugodtan hívjanak csak Louis-nak.
Pár változást szeretnék most közölni, ami nem is annyira friss, mint inkább változtatás. Lehet hogy Asher és Ryan utólag megöl, minimum megkerget érte, de újabb határozat születet.(záró jelben jegyezném meg, hogy az eddigieket se tartották be, de ezt most befogják) Szóval az új határozat leginkább ránk vonatkozik. Asher és Ryan külön bejáratú kis tag-jának tartalmát töröltem. Bocsánat még egyszer a megjegyzésért. Mivel úgy gondoltuk többen, is hogy minek nekünk, egy folytában külön-külön írnunk. Abszolút többséggel tegnap este leszavaztuk a vámpírokat, akik minden esetre amíg a nap fent van addig nem szólhatnak közbe ^____^ Innentől kezdve mindannyian, egy helyre fogunk írni, ami a személyzeti csevegőt jelenti. Amit én ezennel fel is avatok. Hiszen enyém az első bejegyzés...
Egyelőre viszlát, én magam angolosan távozok a pult mögé...

by Louis.

2008-07-05T00:49:00.000-07:00

Éjszaka (Okt. 31.) – A. – idő szerint 23:50

A szél, mint reméltem itt jéghideg volt. Talán szellemek lehettek a közelben, igaz a tündér, és a kobold variáción se lepődtem volna meg. A kalapom még mélyebben a szemembe húztam, így az arcomra árnyék vetődött. A kardom markolata ezüstösen villan meg. Milyen jó érezni a szilárdságot, amikor az ujjaim a hideg markolat köré tekerednek. A kopott néhol rojtos farmerembe belekapaszkodik a szél, keresztül fúj rajta. Érzem, hogy fázik a lábam szára. Egy apró mosoly játszik az ajkamon, hideg van, szeretem a hideget. Olyan mintha csak a szívem tárulkozna ki a külvilág felé. Legalább olyan hűvös vagyok, mint ez az időjárás.

- Emberek, farkasok, boszik és hullák sorakozó a játékszerekért. – hátra pillantok a vállam felett. Nekem csak a már rengetegszer beígért Uzzit hozta. De most valamiért érzem nem lesz rá szükségem ezen az éjszakán elég lesz a saját erőm.

- Shade egyik halál istenen se tudunk komolyabb sebet ejteni szimpla golyóval. – Shade arcán sátáni mosoly villan fel. – Gondolod, hogy ezek sima golyók?

- Igen pontosan azt gondolom, hogy ezek csak sima golyók Shade.

- Csalódnod kell.

- Shade... mennyi az idő?

- 23 : 50.

- Ha jól hallom tíz percünk van ebben a világban. – egy kacér kacsintás irányomban Karen részéről. Kicsi farkas előbb vagy utóbb meg fogja járni, csak provokáljon továbbra is. Miért van ez? Miért nem a megszokott szertartást végzem odahaza, a tömjénfüstbe burkolózó kis zugomban? Mindenre van ésszerű magyarázat... Mindenre még erre is. Nem létezik, nem létezhet az a hely. Nincsen és kész. Felpillantottam az égre magamban fohászkodtam Rafaelhez és Mihályhoz, hogy ne történjen semmi. Majd az ima hirtelen váltott és immár Marduk istenhez szólt Modron fiához. Hogy derüljön ki az igazság. Csak a fél szememet nyitottam ki. Ikal már a fa előtt állt, és felpillantott a szélben lengedező sötét indaszerű ágakra. A szél megzörgette az elszáradt leveleket. Ugyan ez a fuvallat felborzolta Ikal haját is és belekapaszkodott a ruháiba.

- Az élet és a halál harca. Szüless, élj, halj meg és szüless meg újra. – suttogtam. Miközben az övemhez rögzítettem az athamemat[1], és a kardomat. Ikal most valamiért nem vigyorgott az arcomba.

- Nem csak ez a fa jelképezi ezt. Itt vagyok én rá. A másik talán kiváló példa. Két lábon járok, elevennek tűnök. Ám a szívem már régen megállt. – mély levegőt vett és visszafordul a fa irányába. Közelebb lépett pár lépést, mint mindig olyan volt a mozgása mintha csak valami furcsa hangtalan árnyék lenne. Persze a vámpír képességek. Jelképes irigykedés a magam részéről, én, aki egyfolytában belerúgok minden tárgyba, amikor a házban járkálok. Pár lépés és úgy torpan, meg mintha falba ütközött volna. Felvont szemöldökkel pillantok az irányába. Mi az, ami egy vámpírt megakadályoz, abban hogy oda sétáljon egy fához. Még magasabbra vont szemöldök.

-Sue... itt... itt... van egy kapu. Érzem, hogy itt mintha valami... valami energia csordulna ki ami nem a fából jön, és megállít.

- Persze Ikal. – helyeslő bólintás. – Biztos megint dili-hopp van rajtad.

- Nem vagyok őrült Sue! Gyere és érezd saját magad!

- Úgy sincs ott semmi... – morogva elindulok a fűzfa irányába. Néhány gally megérinti a vállamat, mintha csak simogatni próbálna. Mélyen a szemembe húzom a sapkámat. – Itt nincs... – mint az áramütés... Olyan valószerűtlen az egész érzés. Egy pillanat, mely talán elveszik, de nem erősödik, mintha valami nyúlós, ragadós hártya tapadna a kézfejemhez.

- Mi ez? – húzom vissza a kezem. Kémia óra tanúsága ismeretlen anyagba nem nyúlkálunk. Mekkora szerencse hogy mindig végig hallgattam a baleset védelmi órákat. Azt persze az életben nem gondoltam volna, hogy még valaha hasznosítani is fogom azokat az ismereteket.

- Mondtam, itt vezet az egyik szabad út abba a világba, és ma van Samain[2]. Ez a legvékonyabb átjárható hártya, ami a közelünkben van.

- Ikal mi lenne, ha valamivel kevesebb szexista megjegyzést rejtenél a szavaidba!

- Nem is tudom, Sue de én úgy emlékszel, hogy csak az istennő templomaiban volt megengedett a szentprostitúció.

- Shade, hol vannak azok a pisztolyok? – kérésemre már is egy Browing csusszan a markomba. A csövét pedig egyenesen, Ikal szemei közé nyomom.

- Mondd ezt még egyszer?

- Tudod Sue a pisztoly is fallikus jelkép. – kar céloz, ravasz meghúz, és egy kevés vér fröccsen a földre. Most még csak a csuklóját lőttem szét, mert félre húz ez a rohadt stukker.

- Ha nem fejezed be agyarpofa tovább, folytatom. – közvetlen közelről morgom ezt az arcába. Ikal sötétszínű szemei pedig hatalmasra kerekednek. – Mi van?

- Egy pillangó... – suttogja és a jobb vállam felé bök, inas fehér mutató ujjával. Egy nagy fekete szárny takarja el előlem a fél világot. Ekkora dögöt már régen nem láttam. Pisztoly megint céloz ezúttal az ízeltlábúra, de Ikal félúton elkapja a kezem. – Ne bántsd, ő lesz a vezetőnk.

- Ikal nem biztos, hogy ez az átjáró, itt lehet, hogy nem is tudunk átjutni. Rosszalló fejrázás, majd felpillantás a holdra. A hold mellett egy rúnára emlékeztető felhő siklik a szelek szárnyán. Egy kasza, középen maga a hold, és jobbra a madarak. A hold felett a románc, középen a hold, és alatta a gyűrűk. Nani[3]? Mi ez? Miért mindig én kapok ilyen hülye előre jelzéseket. Legyen elég annyi, hogy a vízszintes sor rossz. A függőleges sor értelmezése pedig még rosszabb.

- Mi baj van? – Shade lép mellém. Fáradt fejrázás. Majd megint visszapillantok Shade-re. Ő is a tiszta eget fürkészte. Miért nem látja az összefüggéseket?

- Te nem látod?

- Mit kellene látnom? Felhős az ég ennyi. – csak én kerítek mindennek ekkor feneket? Ááá biztos a neveltetésem. Akkor nem láttam semmit.

- És a pillangót sem látod a vállamon?

- Mi a fenéről beszélsz?

- Pedig tényleg oottt... Semmi hagyjuk. Kezdjünk és legyünk minél hamarabb túl az egészen.

- A legrosszabb, amit tehetnek velünk az, hogy megölnek. – susogta Karen a fülembe. Perverz Lytharian... egyszer úgy is szitává lövöm. Ikallal morcos képpel pillantottunk rá. Mindketten el tudtunk volna arról vitatkozni vele, hogy mi a rosszabb, meghalni és visszajönni zombiként, vagy meghalni és békében nyugodni. Én az utóbbit választanám.

- Csoportosulás emberek nincs sok időnk! – a pillangó a vállamról a fa sötéten ásító odvába röppent. Tudtom szerint nem kell mást tennünk, hogy összekapcsoljuk az erőinket. Sorrendben: Ikal a legerősebb mivel vámpír, Karen aki Lytharian elf félig farkas félig tünde, személyem, aki kicsi mezei wicca időnként a kelleténél nagyobb erővel, és a sor végén a két halandó Karmin és Shade. Még mindig mosolygó harmadik voltam a sorban. Vajon ez odaát is így lesz?

[1] Athame: Wicca mágikus kés. A nyele fekete, a pengéje kétélű, és hegyes a csúcsa. A szertartás idején ezzel irányítják a személyes erőt, és fizikai vágásra ritkán használják.

[2] Október 31 – én megtartott wicca ünnep. Lelkek ünnepének, és a Halottak Napjának is nevezik. A Samain jelzi a Napisten jelképes halálát és átkelését az örök ifjúság birodalmába, ahol a következő újjászületésére várakozik. A reinkarnáció Yule (dec. 21) alkalmával következik be,mert az Anyaistennő ekkor szüli ujjá az Istent.

[3] Nani: Mi? (japánban)

2008-07-03T01:19:00.000-07:00

2. fejezet

Másnap reggel, a fél kóma határán egyensúlyozni a legrosszabb. Ez az egyszer-egy-évben-alaposan-berúgok dolog, nem jön be nekem. A takarót szorosan magam köré tekertem, mintha csak pajzsnak vagy páncélnak tudnám használni, mintha el tudnám vele takarni magam a világ elől. Az ikerház másik oldalában volt az én részlegem. Szép takaros fenyőfa bútorzat, fehér függönyök, képek, kisebb díszítő elemek, itt-ott egy-egy burjánzó mérgező növény, egy széles íróasztal, amin most csatarend uralkodott, és kb. három polc ezzel szemben, amin a könyvtáram terpeszkedett. Sok minden van, amire büszke vagyok ezek közül a könyvtáram az egyik. Lassan felkeltem az ágyamban, hunyorogva a kezembe támasztva a homlokom. Fájt minden porcikám, a fejem úgy sajgott mintha egy kisebb bomba robbant volna odabent, és most az agyam darabkái lassan csúsznának lefelé a koponyám belső felén... auuu túl lírai vagyok ma reggel.

A szokott kétszer akkora, combközépig érő pólómban aludtam, ami most rendesen meg van gyűrve minden bizonnyal a sok forgolódás a mennyasszonyi ruhám, ellenben szépen rendbe rakva, kiakasztva a szekrényre, a fátyol mellette a csokrom pedig lóg valahol, hogy ne görbüljenek el benne a rózsák. Tudom említettem csokordobálást, de eme „nemes” célra külön is szoktak csokrot készíteni így az eredeti nem tanul meg repülni, hanem kézbe marad. A csokor fellógatása pedig azért fontos, mert egy idő után a rózsa szépen elhajlik... Így viszont nem fogja lógatni a fejét, hanem szépen megmarad szál egyenesnek. Mekkora mázli hogy tegnap éjszaka még maradt annyira erőm a józanságom, hogy összepakoltam. Egy csillagot ide. És mibe lemerem fogadni, hogy Ewan-nak még eszébe se jutott összepakolni. Fél szemmel a ruhára sandítottam. Fehér... Hófehér... Akár csak a lelkem, amit minden hétvégén pervollal szokás mosni, és minimum egy napig szárad. De ezt most hagyjuk, valahogy ki kell találnom a konyhába és magamba nyomni minimum egy algopirint vagy valamit, ami elmulasztja ezt a fejfájást.

Ewané volt az ikerház másik fele. Szó szerint nem voltunk házasok, mivel a pap nem volt igazi, így bár szentség törést követtünk el... Már ha ez annak számít. Ja az anyakönyv aláírását se cselekedtük meg. De ez mind csupán egy álca, hogy mind a ketten zavartalanul élhessük a saját életünket tovább. Én az önként választott remete életemet, Ewan pedig a sajátját, ami talán jóval viharosabb lesz, mint az én kis magán életem. Erről ennyit... Mekkora szerencse, hogy van egy tökéletesen hangszigetelt ajtóm he-he-he... Ja és hozzá tenném dupla ajtós... Felőlem is van egy ajtó, ami az én nappalimba és az én konyhámba nyílik de ma reggel talán még nem baj, ha zavarok odaát egy kicsit.

Tehát reggel itt lenne az ideje összeütni valami kaját, reggeli gyanánt, mert menten kilyukad a gyomrom, meg bevenni valamit, mert mentem szét robban a fejem. Csendes lépetekkel trappolok végig a szobán, közben pedig libabőrös lesz a karom, a hőmérsékletváltozástól. Félúton magamra rángatom a max combközépig érő kék rövid nadrágomat, aztán harcra fel, és foglaljuk el elsőnek a konyhát. Kinyitom az ajtót, és egy kisebb átjáró tárul elém, amit egy szépen faragott hangszigetelt tölgy ajtó határol el. Ja ez a folyosó egyébként is tökéletes növénytenyésztésre... De minimum arra, hogy muskátlikkal rakjam teli. Az üveget meg majd megfestem üvegfestékkel, amitől szép színes lesz, meg még szerzek pár narancssárga függönyt, így ha besüt majd a nap, akkor kész élvezet lesz itt végig menni. Tudom, mindig csak tervezgetek de, soha nem csinálom, meg ami késik, nem múlik nekem ez a felkiáltásom. Kicsit megkopogtatom a fát, várva, hogy talán át tudok menni, Ewan-hoz. Igaz hülye vagyok hangszigetelt... De ezek a rohadt becsontosodott szokások. Benyitok vagy szerencsém, van, és tudunk együtt reggelizni, vagy nincs szerencsém, és megzavarom valakivel valamiben. Próba cseresznye...

- Igen. Gyere csak. – hogy hallotta meg. Esetleg bekamerázta volna a folyosót? Kérdőn hátra pillantok a vállam felett. Na nem ennyire még Ewan se perverz bár soha nem lehet tudni, hogy mi rejtőzik a felszín alatt. Igen Ewan nem perverz, én meg nem vagyok paranoiás.

- Jó reggelt. – mondom, ahogy belépek a konyhába, és rá villantom a szokott róka vigyoromat. Igen palástoljuk az újabb depressziós rohamot. Ő úgy is meg fogja rajtam érezni, mert ugye bár a jó barátok azok megérzik. Na mindegy.

- Valamit enni? – nem tudtam hogy ilyen jó gondolatolvasó. Jééé még én is tudok tanulni tőle.

- Már csináltál reggelit? – igen férfiaktól nem szokta meg senki lánya, hogy a konyhában sertepertél. Ez itt nálunk Ungarische szokás, hogy a nő házasság után biza valamilyen szinten rabszolga lesz. Helyeselj szépen a férjednek, biztosítsd, arról hogy „hűű szívem de szeretlek, meg milyen jó vagy...” „... szívesen szülök gyereket” az ilyenektől tudok agy görcsöt kapni. Aztán jön a válás, jön a verés, később a gyilkosság. Az ilyeneket tudnám halálra szadizni, sokszor a tett persze többet mond minden szónál... Saját bőrén tanulja ezt is az ember... De hagyjuk a keserű emlékeket. Szerintem az emberi fajon belül a magyarok alfaja lesz lassan az, ami megérdemli a kihalást. Haza fiatlan voltam? Oh... Pardon... De kérem, szépen nézzünk már szét ebben az országban. Mindegy hagyjuk... Mindenki szemszögéből tényleg jobb, ha ejtjük a témát.

- Egy jó férj mindenre gondol. – végig mérem Ewant a köntösében. Alul fehér póló, fekete hosszú nadrág. Annyi eltérés van csak a kettőnk öltözete között, hogy az én gatyám rövidebb, na meg persze kék.

- Vicces kedvedben vagy? – szűröm a fogam között a szavakat szépen lassan hogy mindent értsen, és fogjon az adó vevője.

- Aha... – de jó neki.

- Na látod én annyira azért nem. – továbbra is fogak között való szószűrés, miközben lassan felkászálódok az egyik, bár székre, ami a pult mögött áll. Igen mindkét részben egy kisebb mini sushi-bár kapott helyet. Viszont Ewan már is erős fürkészésbe kezd, és a csoki barna szemekbe mintha röntgensugár lenne beépítve... És igen telibeeeee...

- Miki... – fáradt arc orrhúzás... Első reakció pipa.

- Pontosan. Tudod, rájöttem, hogy most taszítottam el jó messzire magamtól. – homlok jobb kézbe dönt, és mint a részegek, ráborul az asztalra. Második reakció szintén pipa.

- Ennek így kellett lennie. – na igen kivéve, hogy nem...

- De Ewan én még mindig szeretem szívem legmélyéből. – bánatos barna pillantást villantok, rá. Harmadik reakció pipa. És ez most a szememben igazi bánat, és nem megjátszott fájdalom csillan meg egy pillanatra. Mély levegő majd egy hosszú sóhaj. – Miért érzem úgy hogy én voltam vele bunkó. Eleinte féltem de... Aztán... Tudod mi lett.

- Jajj... Te szerencsétlen mélabús lélek. – vállba öklözés, finoman lehetőleg úgy hogy nem viszem ki a közfalat. Fáradt pillantás megint csak Ewan irányába.

- Nekem nem lesz soha többé senkim... – kesergés mode: On. (most fordul, meg a fejemben lehet ezt a fejezetet jobb, lenne, ha mindenki átugraná... Egyrészt mert csöpögős, más részt, mert szánom-bánom de a kiadások így szoktak következni... Vagy lehet ez egy újabb őszinteségi roham? Majd elválik.)

- Sue... ha 40 évesen is egyedül leszel...

- Tudom majd akkor, fogsz sajnálni. – mondtam vigyorogva még is, éreztem, hogy egy elszánt könnycsepp végig gördül az arcomon. – De én nem tudok nélküle élni.

- Sue... ne sírj miatta nem éri meg.

- Más nem maradt...

- De igen maradt. Holnap indulunk a nász utunkra, itt hagyjuk Magyarországot! Egy teljes hónapig nem fogunk haza jönni. –hja nászút vagy inkább vadászat. Én az ilyet inkább vadászatnak hívnám.

- Ja... Viszont nem rajtad fogják követelni, az utódot, hanem rajtam. – morogtam amilyen gyorsan, csak tudtam más vizekre, eveztem. Általában rühelem, ha sírni látnak... Ha már sírok, akkor zárt ajtók mögött és tök egyedül. De ez mostanság egyre ritkább.

- Majd ez alatt az út alatt mind a ketten bepasizunk. Végül is vigasztaljon az a tudat, hogy most a világ többi férfiére is vethetsz jó pár pillantást. –igen azt a feltételezést továbbra is kihagyta, hogy engem konkrétan csak egy izgat. Vagy ezt elfelejtettem vele közölni már párszor? Fogjuk a szelektív hallásra ok?

- Kösz Ewan, de nekem így is csak egy marad... És az Ő.

- Majd ha valami jó képű, hapi karjaiba dőlsz, szólok. – és igen már vigyorgok is.

- Szólhatsz is úgy se fog megtörténni. – morogtam miközben gyorsan két tányért, vadásztam ki, egyet Ewan-nak, egyet magamnak.

- Ha szüleink beugranak nem szabad, hogy szomorúnak lássanak... max fáradt, ha lehetsz.

- Tudom... Tudom... Te...

- Na egészséges, erotika, elvégre elvileg nászéjszakánk volt. – fej fog... ez most fáááájt. Az igazság egy fájdalmas dolog.

- Pfff... kávét... Kávét kérlek, és legyélszíves ne hagyd, hogy Miki felé kalandozzon az a nyamvadt figyelmem, mert... – kávé inkább az, mint a gyógyszer. Lehet, hogy az a bajom hogy ma még nem ittam. Ha tévedtem, akkor marad, az hogy vissza kómálok az ágyamba.

- Nyugi holnaptól utazunk, ma össze cuccolunk és holnap korán reggel indulunk Londonba. London... Tudod, ott játszódott a legelső.

- Én írtam... Megnézzük a Waterloo Rd.-t a vicc az lesz, ha nem találunk ott semmit csak kirakatokat. – sanda fél vigyor, majd gyorsan a kávés bögre után nyúlok. – Olyan szokatlan így kettesben. – mondom, a kávémat fújva, meg kevergetve. Közben persze alaposan körül hordozom a tekintetem Ewan nappaliján.

- És még egy hosszú hónap így. Vagy talán több.

- Miért vagy ennyire biztos abban, hogy az alatt az egy hónap alatt mind a ketten megtaláljuk a párunkat? – kérdezem, miközben lassan megint belekortyolok a kávémba. Igen erre kíváncsi voltam. Jelenlegi állás szerint abszolúte nem tudtam felejteni.

- Mert nem Magyarországon fogjuk keresni őket. – oh nagy bölcs vezír. De még is magyarok vagyunk, és mind tudjuk, hogy odakint alaposan le vagyunk nézve.

- Minden férfi egy forma. – bevált és bizonyított szakzsargon.

- Hidd el, van egy herceg fehér lovon, aki csak arra vár, hogy a karjába kapjon, és magával vigyen. – a válasz erre harsány nevetés, amit Ewan csak egy fejrázással prezentál.

- Mesék sajnos nem léteznek. – fáradt sóhaj, hja fájdalmas igazság... Pedig ha léteznének, akkor már kész háremem lenne.

- Majd szólok, ha Disney Landben járunk. – harsány röhögés részemről.

- Az a placc egy bazi nagy elbénázott cosplayes tali. Grr... Beöltözök Matsumoto-nak és akkor még Csipkerózsika is, elveszti a vendégeit. – még mindig röhög... A víg... Nem nem özvegy, hiszen férjem sincs. Pontosan gyakorlatban nincs elvileg, meg persze van, és gyakorlatban most készülünk reggelizni vagy mi fene.

- Matsumoto! – üvöltés... Válasz sanda oldalpillantás.

- Hai Taichou... – mély doromboló hangon, bedobva a kurvás pillantásomat, amit direkt az akkori cp-re fejlesztettem ki.

- Esetleg lehetnék, még Ludwig herceg... Akkor a pasikat fogom überelni, viszont majd a női rajongóimtól kell megvédened engem.

- Na jó... Nyugi. Anyáink mindjárt csengetni fognak. – leveses tányér nagyságúra kerekedő szemek.

- Heee...

A csengő halk bimm-bammjától kirázott a hideg. Sarkon fordultam, és már indultam volna az ajtó felé. Amikor Ewan megelőzött.

- Pihenj szívem majd én ajtót nyitok.

- Mr. Wonderfull rendben. – sanda mosoly a kacérosabbik fajtából, mert ugye az ajtóból is sok mindent láthat és hallhat az ember hát, ha még benéznek az ablakon is meg azért ne rajtam múljon hogy még is mikor fogunk lebukni.

2008-07-03T01:07:00.000-07:00

Éjszaka(Okt. 31.) – A. – idő szerint: 23:30

Csend és hullaszag... Csend nem volt. Hullaszag... Ikaltól eltekintve szintén nem volt. Mintha csak valamelyik szórakozó helyre mentünk volna. Aha... Állig fel fegyverkezve két halandó (Karmin, Shade) egy mester vámpír (Ikal) egy Lytharian elf (értsd: kicsi bundás farkas, alias Karen) és egy boszi (Szerencsétlen Petite Személyem)

A város kihalt volt csak hideg neonfények leheltek belé életet. Milyen lírai lettem hirtelen. Bedugtam a fülembe a füldugót. Mindenki reménykedett... Én nem akartam. Nem szerettem reménykedni, mert bármi, amiben reménykedtem mindig balul sült el. Ettől függetlenül még nem akartam hallani a reményteli hangukat, Ruki[1] sikítozásával ellentétben.

Aszód mindig is álmaim városa volt és marad örökre. Itt kezdtem el boszorkány pályafutásomat. Emlékszem még azokra az időkre, amikor bizonytalan volt az erőm. Ami akkor ezoterikus bolt volt annak mostanra hűlt helye maradt, és a helyén egy díszesen kivilágított drogéria díszeleg. Erről ennyit a tömeg kultúra, mely elfolytja a többit. Nekem ez volt erről a véleményem.

A távolban már láttam azt a körforgalmat, amelynél jobbra kellett fordulnunk. Miért éreztem úgy hogy fájdalmasan rövid, idő alatt értük el. A baloldalon emelkedett a nevelő intézett előtte magasba törő fasorral mely sárgás avart hullatott a földre, és az avarban most egy kisebb csoport, gázolt tök lámpásokkal a kezükben. A régi emlékek, amikor még én is Kovenben űztem a mágiát. Szép idők voltak. Éles bal kanyar, melynek következtében majdnem Karen vállának dőltem.

- Cseszd, meg finomabban nem lehet bevenni ezt a kibaszott kanyart.

- Én szeretem, ha hozzám érsz. – vigyor. Én nem vigyorgok, inkább kikapcsolom a mp3-at és a kesztyűtartóba dobom a vezetéket. A mobilom meg visszatér a zsebem mélyébe. Karen egyenlő kurva... tuti tuti tuti... Mindig ez van, ha kidugom az orrom otthonról. Ikallal is hogy futottam össze? Buliból hazafelé szó szerint bele botlottam az utcasarkon. Én már csak ilyen szerencsétlen fazon vagyok. A távolban már láttam pislákolni a vasút állomás halvány lámpáit. Ez még üzemelt. Igen ezen a vonalon se jártam már jó ideje.

- A Hatvani út kapuja ilyenkor még nyitva van?

- Nyitva kell, hogy legyen, mivel azt a kaput még csak be sem lehet csukni.

- Mennyi időnk van még éjfélig? – ez Karmin hangja de nem fog rá tőlem választ kapni miért nem hozott magával órát. Minden ember fárasztó. Egy éles balra kanyar... Amint látom Karen vagy azt, akarja, hogy taperoljam le, vagy azt, hogy ha ezt nem teszem, meg akkor repüljek a kocsiból. Ó ezt a kényelmet neki már csak azért se! Egy újabb éles kanyar ezúttal jobbra. Tíz körömmel kapaszkodok az ülésbe. Még egy ilyen és leüvöltöm Karen fejét a nyakáról.

A gyomrom miközben ráfordulunk a Hatvany útra aprócska ponttá, kezd el zsugorodni. A Mikivel való első találkozás váltott ki belőlem ilyen páni félelmet, de akkor is csak az utolsó pár pillanat, amikor azért fohászkodtam, hogy üsse el egy kamion. Így visszagondolva, kár hogy nem ütötte egy kamion se így rám vár feladatként az ő megölése, ez az én hivatásom.

- Ki után fáj ennyire a szíved? – így Ikal.

- Kellene, hogy fájjon? – így én.

- Érzem valaki sebet ütött szíveden. Megengeded, hogy begyógyítsam?

- Te is meg fogsz sebesülni, ha így folytatod. – minden ember fárasztó definíció bővítése, minden ember és halott fárasztó. Az utolsó pár ház kerítésének tetejéről tök lámpások sárga szemei villognak felénk. Talán, mint egy figyelmeztetésül, hogy ne menjünk tovább. De a tovább haladást nem én tekintem a végzetemnek. Tőlünk pár méterre még egy halvány fényű lámpa pislákol, közelebb jár a halálhoz, mint bármelyikünk. Azon az egyetlen egy lámpán túl, a semmi a ködös sötétség és az árnyakkal bordázott út a fűzfához. Érzem, ahogy körül ölel minket a fény... Ahogy egy pillanatra sápadtan felragyog, mindannyiunk arca. Majd a lassan leereszkedő sötétség, melyet csak a kocsink, fényszórója kerget szét apró darabokra.

- Biztos, hogy ezt akarjátok? – rekedt a hangom, nem a félelemtől csupán az aggodalomtól.

- Ezt. – Shade kijelentése. Melyet, mint általában mindig mindent határozott hangon tesz meg. De jó neki.

- Ha nem sikerül?

- Akkor megölöm az informátorom. – a válasz a vezető ülés felől érkezik, tőlem balra. Ha Karen ölésről beszél akkor azt komolyan is gondolja. Egy Lytharian elf nőstény hátrányai.

- És ha átjutunk...?

- Akkor kicsit körül nézünk.

- Basszus, és ha elkapnak? Arra nem gondoltok, hogy meg is ölthetnek minket?

- Veled Sue öröm lesz meghalni.

- Ikal ha...

- Remek megérkeztünk.

[1] Ruki: A The Gazette énekese és isteni hangja van pláne amikor sikít... ahhh... ^.^°

2008-06-30T13:46:00.000-07:00

Éjszaka (Okt.31.) – Gh. – idő szerint 22:55

Talán az álom és az ébrenlét határán, egyensúlyoztam, minden esetre ujjak tekeredtek a karomra. Jég hideg ujjak. Éreztem, ahogy az ereje felkúszik a bal karomban, és átpofoz az ébrenlétbe. Közben a háttérben valaki megállás nélkül ordít. Utóbb már könnyű rájönni, hogy a Ruki-sikításos ébresztőm.

- Mi a franc van? – frissen ébresztettek oly jellemző műfajú kedvetlen morgás, majd valahogy megpróbálok a másik oldalamra fordulni, miután nem kapok semmiféle választ. De az ujjak így viszont kis híján kitörik a karomat. Lassan kinyitom a szemem, és egy furcsa sötétvörös szempár pillant le rám.

- Ébresztő... – durozsolja egy bársonyos hang a fülembe. Ha más nem is de ez a hang magamhoz térít... Kartávolságon belülre került hozzám egy vámpír... Még hozzá nem is akármilyen. Miért pont a fő vámpírnak kell a házamba pofátlankodnia?

- TEEE... !

- Csss... anyád még a végén felébred a hipnotizált állapotból.

- Te – tessék? – Ikal szinte egy elegáns lépéssel félre áll az útból, így a tekintetem egyenesen anyámra szegeződik.

- Mit... Nem lát?

- Hipnotizáltam. Ő engedett be. – széles mosoly melyből messzire villognak a szemfogai. A jelenség neve Ikal Ahau. A jelenség faja vámpír, klánja melyben mesternek számít, Rózsa lovagok. Persze már amennyire egy mester vámpír lovag, ettől függetlenül egy férfi nem baj, ha szereti a virágokat. Bár az én megállapításom szerint Ikal valami hímnemű izé.

- Ha bármi baja lesz Ikal én, esküszöm, megöllek!

- Ej – ej – ej Sue nem tudsz megölni.

- Ne akard kipróbálni!

- Csss... halkabban felébred. – sóhaj. – Készen vagy?

- Idegileg teljesen, nem tudod, hogy lehetnek ennyire fanatikusok? – rosszalló pillantás. – Mi az valami rosszat mondtam? – fejrázás gyors mozdulatokkal magamra kanyarítom a farmer kabátom, a fekete baseball sapkát a szemembe húzom jó mélyen. Ez után a mozdulat sor után belebújok a kényelmes fekete topánkámba, mely ez esetben a rongyosodásig hordott Nike Air cipőm. Még egy utolsó gondolattal felkapom a kardom, majd a táskám után nyúlnék... De az már Ikal kezében van. – Meg engedtem neked, hogy hozzá matass a cuccaimhoz? Vaci vissza a pakkomat, vagy durcás leszek. – kelletlen mozdulattal nyújtja vissza a tulajdonom. Már nyúlnék a mobil telefonom után.

- Ott ahova megyünk erre a kacatra semmilyen szükség nem lesz.

- Hülye vagy!? Rajta van Ruki üvöltése, ha mástól nem tőle talán megijednek. – minden más szó nélkül zsebre vágtam a mobilom, és kinyújtom a nyelvem Ikal felé.

- Igen nyuszim szexi a nyelved, de ilyen harapós csajokkal, mint te nem smárolok. – rohadt mester vámpír túl hamar beilleszkedett.

- Parancsold vissza anyámat az ágyába és induljunk, mielőtt még meggondolom magam.

- Engem is ismerve hinned kellene bennük. Az én kutatásaimra is alapoztatok.

- Ha most bebizonyítjátok, hogy halál istenek léteznek, meg eszem a kalapom.

- Szavadon foglak.

- Szó fordulat volt.

- Induljunk, mert Karen lenyesi a fejed, ha késel.

Kint... Az udvaron árnyak táncolnak a halvány holdvilágnál. A szél végig simít az udvaron és megzörgeti a kaput. Biztos, hogy ezt akarom? Reálisan gondolkodó ember vagyok többé – kevésbé de egy beteg mangára alapozni őrültség. Rosszabb esetben megfázok miattuk, a jobb esetről meg majd ők nem akarnak tudni. Az ajtó csapódásra úgy perdülök meg a sarkamon, mintha csak egy marionett figura lennék. Csak Ikal, az aki kilép a lugas aszott kezű árnyainak takarásából.

- Ha ennyire nem akarod ezt az egészet, akkor talán maradj itthon.

- Ha már össze készültem megyek, egyébként is ha valami nem jön össze akkor értem nem nagy kár.

Valamilyen szinten hangtalan léptekkel indultam el a kapu irányába. A Nike Air cipő hatása a feltételezett hangtalanság. Mindegy a kapu most valamiért nem nyikorog, úgy, mint ahogy szokott: Hátra pillantok a vállam felett Ikal irányába. Egy kedveskedő mosoly.

- Csak erre az éjszakára szívja magába az éj az általad keltett neszeket. Ez az én ajándékom, így olyan mintha te is az éjszaka egy halott gyermeke lennél.

- Ikal...

- Igen...

- Menj a kurva anyádba! Szeretem a saját zajaimat!

- Most már mindegy.

Hogy... Hogy a francba tud ilyen vérlázítóan nyugodt lenni? Mindegy. A tuják előtt várakozó fényszórós terepjáró látványa fogad, ahogy házunk hídjának végére érek. Még egy utolsó pillantás az otthonra. Nehéz sóhajjal nyitom ki a kocsi ajtaját, és huppanok be az anyós ülésre. Mellettem Karen a hátam mögött másik két személy. Karmin, és Shade akikhez most csatlakozik Ikal is.

- Cucc ellenőrzés Sue. – picsába Karen soha nem bír kinyögni egy normális köszönést.

- Géppisztolyokon kívül, minden pipa, még a szentelt víz is. – halk torokköszörülés Ikal részéről. Közben előkotorom a mobilom a zsebemből.

- Mi a francért hozol magaddal mobilt?

- Életemben utoljára hagy hallhassam, hogyan sikít Ruki.

- Megszállott fan girl. – Karmin szinte csicsergi a szavakat a hátsó ülésen.

- Ne akard tudni, hogy milyen vagyok, ha megszáll valami! Mikor indulunk már végre?

- Persze Sue. – Karen egy apró mosollyal az ajkán lép rá a gázra, hogy vágyaik szerint tovasodródjunk az éjben. Miért van nekem a vágyaik felől rossz érzésem?

2008-06-26T01:39:00.000-07:00

Üdv és vallomás valahonnan a Káoszból...

„Érted kárhozom el...”

(Zenék: D’espairs Ray – Garnet, 0214 Valentein, Kaleidoscope; Moi Dix Mois – Mephisto Waltz, Nocturnal Romance; Hizaki – Aphrodite; Girugamesh – Vermillion, Bariikedo; Gackt – Vanilla; Redemption; The Gazette – Guren, Reila, Cassis; Flith in the beauty; Silly God Disco )

Március 20... csütörtök... kint hétágra süt, a nap. A fény, mint valami alantas szörny bekúszik az ablakomon, ráborul a vállamra, és ezzel együtt, megpróbálja átmelegíteni a magányos kis zugomat. Meglehetős sikerrel, ki kell nyitnom az ablakot, különben megfulladok, kezd nagyon meleg lenni idebent. Az ujjaim beletúrnak az újabban egyébként is kócos hajamba. Igen vágatni kellene, hogy legalább tudjak neki valami formát adni. Új szín sem ártana, mondjuk vöröses szőke, vagy estleg sötét barna esetleg szén fekete. A ruhatáramat is szét kellene válogatni. Rengeteg kellene, rengeteg túl sok a kelleténél jóval több. Álmodozok, tervezgetek? ÉN? Nem ez nem én vagyok... ez csak az a valaki, akit külsőre látnak az emberek... kicsit szétszórt, kicsit fekete, kicsit vad... de nem tudják, soha sem tudták, hogy mi rejtőzik a felszín alatt.

A felszín alatt... Félszemmel a monitorra pillantok. A net mint mindig nyitva, a media player-ben épp most ügyködtem egy kicsit, hogy sorba rendezzem szépen a kedvenc számaimat... D’espairs Ray, The Gazett, Hiazki, Moi Dix Mois, Girugamesh, Gackt... és mindez sorban szépen egymás után. Ki a francot érdekelnek a finnek meg a magyarok, vannak náluk sokkal jobbak is. Mint az a banda, akiknek a zenéjére most ezt írom. Igen annak a számnak a klipje is jó lett. Halvány mosoly ül ki az arcomra, és a tekintetem megint a kinti napfényes tájra vándorol. Semmi kedvem sincs ehhez a tavaszhoz. Jobban szeretem az őszt, és a telet. A tavaszt és a nyarat gyűlölöm. Túl sok, fény túl nagy meleg... nem az én stílusom.

Valóban nem az én stílusom ez az egész... nem szeretem, ha megmondják, mit csináljak, mit érezzek és mit ne. Miben higgyek és miben ne, én ilyen vagyok. Dekadens, félőrült, de én legalább tudom, hogy az vagyok. Újabb mosoly ül ki az ajkamra. Majd a tekintetem lassan visszavándorol a monitorra. Az ujjaim megcirógatják a klaviatúra fekete billentyűit, melyen némelyik fehér betű, már rendesen megkopott. De nem baj, mindenen lehet segíteni, csak most éppen rombolni van kedvem. Az ujjaim hirtelen kezdik el püfölni, a billentyűket, mint valami béna zongoraművész ujjai, a zongora billentyűit. Itt-ott félre sikerült hangokat törve ki a hangszerből, jelen esetben inkább csak félre értett érzéseket váltva ki, abból, aki ezeket, a sorokat olvassa. Az élet egy játék, és egy álom keveréke, játék azért, mert rossz a szerkesztés, álom, azért mert álomnak tűnik miközben életünk előre tart a végső megszűnés a halál felé. Sokat szoktam merengeni, hogy mi a jobb élni vagy meghalni? Az élet egy rémálom, amibe belekényszerít minket a sors. Ennyi a halál sokszor jobb választás, de merni kell meghalni is. Erre mindig tréfából azt szoktam mondani, hogy aki halott abból, lehet Shinigami (halál isten) igen meglehetősen, híg a fantáziám, és „laza” az erkölcsöm. Egyesek szerint, halottak emlékének gyalázója vagyok, mások szerint viszont egy jó író. Nos mindenkire magára hagyom, hogy eldöntse milyen, vagyok. Nem ítélkezek túl gyakran mások felett, levonok egy következtetést, és annak alapján nézem az adott létformát. Pusztán ennyi. Olykor, pedig ha tetszik az illetőnek, hanem a képébe vágom, hogy mit is gondolok róla, ami sok esetben valós megállapítás.

Ha már a valós megállapításoknál tartunk. Miközben püfölöm a billentyűzetet, megint csak elmosolyodok. Valaki még a hónap elején azt mondta nekem, hogy nem viselem el az igazságot. Jó vicc nem? Én tudom magamról az igazságot, tudom, hogy mi vagyok. Az ami amit már említettem, dekadens, hímsoviniszta, őrült, de vajon ő tudja e hogy mi? A szememben most már a világ az utolsó férge, éppen ezért nem is foglalkozom, vele.

Csütörtök huszadika, igaz március havában járunk. Még is egy másik régebbi emlékbe ragad ki az emlékezetem, annak ellenére, hogy akkor még reménykedtem, hogy az a nap életem forduló pontja lesz, ahhoz képest... igen, az azutáni napok döntöttek a végső romlásba. A félre értések elkerülése végett, csupán annyit mondanék, hogy egy találkozó volt, ami elindította a lavinát. Így visszapillantva, magam is meglepődök, hogy képes voltam szoknyát húzni egy diliházba való hímringyó miatt. Csak találkoztunk első ízben, szembesültem vele... aztán jöttek a reggelente való találkozások... Beleszerettem ő talán nem is tudta mennyire. A lelkem odaadtam volna neki, ha módom lett volna rá. Itt ért az a pofon, aminek be kellett következnie, hogy kijózanodjak. Soha nem hittem volna, hogy lesz valaki, aki képes lesz tévútra vezetni, pedig ez történt.

Ez történt és a fájdalmam az óta csak nőtt... a hónap elején robbant ki belőlem igazán, a hónap elején és az óta megint csak gyűlt és most ma megint. De ma már könnyek formájában, először éreztem, ahogy a magány a vállamra nehezedik, ahogy megpróbál, a földbe nyomni. Megfordult a fejemben az öngyilkosság gondolata is nem is egyszer. Csak egy kötélre lenne szükségem és egy szép magas fára. De az élet nem ér meg annyit, hogy eldobjuk nem igaz? Most érzem csak igazán mit is jelent a szó legszorosabb értelmében ujjá születni. Igen ott bent... Rosszabb, vagy talán gonoszabb lettem valamennyivel. A gonoszság, és a sötétség jó, mert szembesít saját magaddal, tudod mi vagy valójában, és hiába próbálod magadnak bemesélni, hogy nem te a jókhoz tartozol, ott van abban a tükörben és figyelmeztet.

Figyelmeztet arra, hogy egy ember se jó, egy ember se tökéletes, és arra hogy nincs isten. És hogy az igaz jó barát ritka akár a fehér holló, és meg kell becsülni őket. Hogy még is mi ez?

De a csendben vad rózsám a falba tép.

A fal jajgat, s remeg, és a rózsa tüskéjén könny pereg.

Gyertya gyúl az éjben én, várok, reszketek.

Indám, ostorom, vad dalom

Hol Farkas, Vámpír, Boszorkány együtt dalol.

Néma lelkem Hercegem tieddel rokon.

Ez talán egy vallomás.

Talán az, amit azzal, hogy szeretlek, nem mondok el.

Talán halálom, életem.

Talánok sokasága, még is, akinek szól, az talán érti. Bár szerintem annak is derenghet valami, aki nem tud semmit sem ezekről... Hosszú történet, és hogy valaki megértse annak előbb figyelnie, kell mesémre.

De a nap épp most bújik a nyugati láthatár alá, hideg heves tavaszi szél csap végig láthatatlan ostorával a ház előtt magasodó tuják között. Felpillantok, és becsukom az ablakom, a szobámat végre tiszta hideg levegő tölti be. Pár pillanatra csupán megborzongok ez a hideg nem csak, a szobámat takarította ki, hanem az agyamat is. Vissza, pillantok a monitorra, kicsit összevonom a szemöldököm... Végig mérem az egész szöveget, és megrázom a fejem. Már megint mindent összezagyváltam jóságról, gonoszságról, erkölcsről, és a többiről. Kiöntöttem a lelkem... Nem teljesen de valószínűleg ez történhetett. Egy kis baleset, olykor megesik, hogy mondatokban a monitorra vetem, azt a mi szívemet nyomja, és ha tetszik, ha nem de ez van... Enyhít, enyhít de csak egy kis ideig, és kitudja, mikor jön az újabb dühös kitörés, az őrjöngés. Most tisztának érzem az agyam, és könnyűnek minden tagomat. Nyugalom tölt el, és újfent hideg számít fejjel, gondolkodok. Jó érzés... Olyan mintha a káoszból szabadulnék, amiben még az előbb nyakig merültem. Nem hiszem, hogy egyedül vagyok ezzel az érzéssel, de megújulni ilyen mértékben még nem újultam meg.

De ugyan akkor mennem is kell. Az éjszakával együtt jön az éhség, és ezt is csillapítani kell, még hozzá haladéktalanul. Addig is további jó éjt... Sayonara... És ne felejtsék be csukni az ablakaikat és kihelyezni a farkas csapdákat... soha nem lehet tudni milyen szörnyekkel találkozik az ember fia/lánya az éjszaka fekete bársony leple alatt.

2008-06-26T01:35:00.000-07:00

Az nap este (Okt.31) – Gh. – idő szerint este 8 óra

A pára lassan leszárad a tükörről, és a hajam vizes sötétszínű indákban keretezi arcomat. A tükörből barna szempár pillant vissza rám. A kezem a tálcán kotorászik az ezüst keresztem után. A bandám egyik tagja miatt kell. Neveket nem mondok elvégre hullákra sem szép mutogatni. Végül végre az ezüst keresztem is a helyére kerül.

- Már megint gőzfürdőt csináltál! – ezúttal is anyum nyit be az ajtón. Időnként kezdem úgy érezni magam az otthonomban, mint valami szökött fegyenc. Ami valljuk meg időnként kicsit sem jó érzés. De ameddig semmit nem teszek le az asztalra, ez van. Ezt kell szeretni.

- Hamar el fog menni, ha kinyitom az ablakot. – a kicsit sem elegáns vállvonás közben magam köré tekerem a törülközőmet. – Egyébként jó éjt mentem aludni.

- Ilyen korán?

- Álmos vagyok.

- Nem beszélsz Mikivel.

- Kellene azzal a gennyládával bármit is beszélnem? Nem hiszem. Ő mondta, hogy nem szeret. Én nem csak nem szeretem, hanem egyenesen gyűlölöm! És a magam részéről itt lezártnak tekintem a vitát.

Az előtérben a tévé képernyőjével szembesülök. Valami béna diszkós picsa azt ecseteli, hogy mibe öltözteti a nyanvadék korcsát. Nem vagyok túlzottan állatvédő – hacsak nem kígyókról és skorpiókról van szó – de asszem ez a fentiekből is nagyon jól látszik. Sokszor nem győzök azon csodálkozni, hogy milyen mélyre is süllyedt ez a világ. A nagyim újfent félig már alszik. Nem értem, ha már ennyire fáradt, akkor miért nem megy aludni?

- Mentem aludni. – a hangomra persze azonnal felébred. – Mentem aludni. – ismétlem meg még egyszer a kijelentésemet.

- Zoknit húzzál! – a megszokott felszólítás, aminek természetesen soha nem engedelmeskedek. A megszokott alvós öltözetem szál short és a pólóm zokni nélkül.

- Majd igyekszem.

A szobámban, mint mindig nyugodt csend fogad. Csak néha hallatszik, hogy elsurrog egy – egy kocsi a ház előtt, most a motorok dörmögésébe belesóhajt a ház előtt álló tuják között szlalomozó szél. Gyors konstalálás a fejemben. Odakint hideg és sötét lesz. A ruhás szekrényemhez lépek, és kinyitom, miközben a másik kezemmel kioldozom az összecsavart törülközőt. Elsőnek természetesen alsóneműt húzok, és most az egyszer tényleg zoknit is. Majd következik a szanaszét koptatott farmerom, és egy használt fekete póló. Az edző cipőmet miután rendesen felöltöztem, kihalászom az ágyam mögül. A táskámba már a délután folyamán bele készítettem minden fontosabb dolgot... Úgy, mint kötél, tőr, fáklya, Árnyak Könyve (rövidített változat – csak a fontos dolgokkal) kisebb kézi tűzfegyverek (úgy, mint Browing, Firestorm) A többi géppisztolyt úgy is Shade hozza. Még egy gyors ellenőrzés... Kicsit oldalra billentem a fejem és a gitártok köré tekert ostorra pillantok. Ostor még jól jöhet... Gyors mozdulatokkal letekerem a gitárokról, és még a tetejéről lekapom a fekete baseball sapkát. Végül pedig eloltom a lámpát.

2008-06-26T01:32:00.000-07:00

Interesting Married
1.fejezet

Rekkenő nyári hőség, és a templom vakító tömege ki magasodik az apró házak közül. Odabent pedig nagyon feltorlódott a násznép, a vőlegényem ott állt az oltár előtt. Mr. Ravenwolf. Mindenki csak rám várt. Most boldognak kellene lennem, mert ugyebár egy arának törvényszerűen, boldognak kell lennie, ha nem az, akkor valami nagyon nincs rendben. Mosolyogva lépem át a küszöböt, a csokrot szorosan magamhoz nyaláboltam, a fehér ruhám, meg libbent a nyomomban, és a fátyol szinte úszott mögöttem a levegőben. A templom belsejét liliomok díszítették, melyek még az ártatlanságomat, akarták szimbolizálni. Tény és való, egy férfi sem tudott ágyba dönteni. Miért, talán azért, mert tudtam, mit akarok, és ezért féltek tőlem.

Na igen... Jobb félni, mint megijedni. Csak azt nem tudom, hogy bennem mi az ijesztő végül is ez mindegynek számító kérdés nem? Elvégre ma férjhez megyek, és boldognak kell lennem, vagy legalább is ezt mutatni a közönség felé, akik végig nézik ezt a színjátékot. Peter szorosan fogja a karom, ahogy vezet egyre előre egyenesen az oltár felé. Melynek végében ott állnak a tanúink, ott áll pap, és vak buzgó emberek szerint maga isten is... A helyzet pedig továbbra is az hogy lehet hogy vannak valakik odafent akik ezt az egész tragikomédiát irányítják, de az ziher, hogy nem akarnak jót, és csak röhögnek az egészen. Kicsit idegesen pillanatok Ewanra, aki ott áll, az áldoztató rács mellett... ő meg a szokott nyugodt mosolyával pillant rám. Nem ez csak egy játék... Még a pap sem igazi... Mekkora mák, így nem lesz érvényes a házasságunk. Mindketten élni fogjuk tovább a saját életünket, egy ikerházban. Én ugyan úgy be fogok húzódni, mint ahogy eddig is tettem. Csendes nő vagyok többé-kevésbé. Ha lehet, akkor szeretek bebújni a csigaházamba, és elhúzódni a világ elől. Most viszont itt lépkedek, fehér ruhában, a felé a férfi felé, akivel világi életünkre csak haverok fogunk maradni.

Reszketve állok meg az oltár előtt... Valami súly még is csak nehezedik a vállamra. A szemem sarkából Ewanra pillantok, várva, hogy mond e valamit, viszont csak fel ajánlja nekem a karját. Kösz szívem nekem inkább erkölcsi támogatásra lenne szükségem. Hát nem?

A pap felé indulunk, és közvetlenül előtte állunk meg. A pap igazából nem pap... De ezt a többiek nem tudják, éppen ezért sss... senki előtt ne lőjük le ezt a poént.

Tehát a tökéletes kép, anyuci egyszem pici lánya, szépen férjhez megy. Pedig mennyire makacsul tiltakoztam ez ellen. A szokott kérdések, akarjuk e egymást. Nem nem szabad nevetni egy túlzottan víg ara az esküvőjén nem jó... így csak egy apró szemérmes pirulós mosoly jut Ewannak, és a halkan elsuttogott válasz:

- Igen akarom.

Megint csak a papoknál már szokott szak zsargon...

- Ezennel, ki jelentem Isten színe előtt, aki nekünk legnagyobb urunk, hogy férj és feleség vagytok. Megkérném a vőlegényt, hogy csókolja meg a menyasszonyt.

Mint akiből kipréseltek, minden levegőt... Nem akartam megcsókolni Ewan-t, hiszen csak jó haverok voltunk semmi több... de ragaszkodott hozzá, így teljes és tökéletes a kép. Rendben akkor legyen, aminek lennie kell. Egy pillanatra bele néztem a csoki barna szemekbe, melyek épp az én szemembe mélyedtek. Ő nem izgult emiatt, megfogta a karom, közelebb húzott, és lassan puhán az ajkát az ajkamra tette. Ha lehetett volna most hátráltam, volna el tőle jó messzire, de nem tehettem. Maradtam hát, hagytam hogy átöleljen, és viszonoznom kelljen a csókjait. Lassan húzódtunk el egymástól, úgy ahogy előző este megbeszéltük. Igen most már, a szemükben kimondatott a halálos ítéletünk, férj és feleség. Picit elmosolyodtam, a szokott ravaszkás mosolyommal. Majd a pap előtt egymásba karoltunk, és a hosszú procedúra végén nászinduló közepette kivonultunk az abnormálisan fehér falak közül. Kint meg jött a szokott csokordobálás... meg a fotózkodás a rakat gratuláció. Mennyire jó mi? Csak az a kár hogy hiába. Inkább sírni lett volna kedvem, nem az a férfi állt az oldalamon, akit én szerettem volna... Ő el sem jött pedig kapott meghívót. Már sokadjára villant a szemembe a vaku, és már kezdett idegesíteni, amikor végre vége lett az egésznek. Csak az estét kellett kibírnunk. Vagy csak annak felét. Fiatal házasoknál, elnézhető a mohóság nem de?

The Blue Stony Medal

2008-06-23T09:48:00.000-07:00

Dream with me

2008-06-23T09:44:00.000-07:00

Midnight Butterfly

2008-06-23T09:30:00.000-07:00

Sun Go Down

2008-06-23T09:29:00.001-07:00

Bring me to life

2008-06-23T09:27:00.000-07:00

I still Remember

2008-06-23T09:26:00.000-07:00

Sweet Childhood

2008-06-23T09:24:00.000-07:00

Lunatic

2008-06-23T09:22:00.000-07:00

6. fejezet

2008-06-20T13:07:00.000-07:00

Akárhogy is volt valójában. Este kilenckor a házellőtt álltam az Árnyak könyvével a kezemben, és egy jó erős fényű zseblámpával a zsebemben. Fehér ruhámat lecseréltem (egyébként is utáltam a fehéret). Sokkal kényelmesebb volt talpig feketébe öltözni így nem voltál olyan feltűnő az éjszaka forgatagában. Egyébként is a fekete az éj színe, beleolvad a megváltó éjszakába, eltakar és megnyugtat. Álomképekkel lelkesít, hogy másnap legyen erőd újra kezdeni a harcot önmagaddal és az egész tetves világgal. Finom tapintású fekete szövet ölelte a bőrömet, mint ha csak egy második bőr akart volna lenni. Mielőtt valaki fejében megfordul, nem vinil cuccot húztam csak annyira tapadós ruhát amiben rendesen tudtam mozogni. Az oldalamon fénylett a pisztolytáska. A csukló szorítómban lapult még két-két tőr. Fekete bőrkesztyűt viseltem, amibe kisebb pengék voltak beleerősítve verekedésnél nagyon jól jöttek. A bakancsom szárába is rejtettem egy-egy pengét, véletlen eshetőségre. Mindig első az alapos felkészülés. Egy temető valljuk be nem egy veszélyt, rejt magában. Ha meg az ember egy mágussal lejt be, akkor meg pláne jobb óvatosnak lenni.

Dorina pontosan akkor fékezett le a házam előtt, amikor az órám mutatója a kilencesre ugrott. Becsusszantam a hátsó ülésre. Louis az anyós ülésen foglalt helyet. Fekete pólót és fekete farmert viselt. Egy nagyon vastag feketekönyvet tartott az ölében. Igen remek mindketten egyen feketében voltunk. O pardon... mind hárman. Dorina se öltött világosabb színeket.

- Jó estét. – köszöntem. Jól meg szokott kimért hang, amiről tudtam, hogy pipásítja a hőn szeretett mágusunkat.

- Szia Sissi. – hallottam Dorina hangját. Louis csak biccentett. Dorina elindult. Már a külvárosban jártunk, amikor felénk fordult. – Tisztázzátok a haragotokat világos!

- Mit? – kérdeztük egyszerre. Jó volt így egyszerre játszani a hülye gyereket.

- Louis, Sissi reggel óta haragszik rád. – mondta tárgyilagos hangon, mintha csak egy béketárgyaláson lennénk. Louis-ra meredtem láttám az arcát a visszapillantóban. Épp kipillantott az ablakon, az arca haragot tükrözött. Először láttam Louis-t ennyire dühösnek és ez egy kicsit rám ijesztett. Az arc vonásai megkeményedtek, és mintha minden élet kihunyt volna az ibolyaszín szempárban.

- Dorina mondtam már neked, hogy nem akarok erről a témáról beszélni. Főleg nem ma éjszaka. – Dorina leparkolt az útszélére.

- Idefigyeljetek. Ha nem működtök együtt, és nem beszélitek meg a dolgaitokat akkor nem sikerül megidéznünk őket. Ki kell, hogy béküljetek. - Dorina másik erős oldala a makacssága, ami időnként az idegeimre megy.

- Sissi kapta fel indok nélkül a vizet. Nem tettem ellene semmit. Meg egyébként is, te is tudod, hogy miért nem... – Louis mintha egy kicsit zavarban lett volna. Egy újabb kinyomozni való ügy. Bár szerintem ez könnyebb lesz a kelleténél.

- Levegőzök egyet, amíg ti rendezitek a dolgaitokat.

- Dorina ezt nem lehet úgy elintézni, hogy: hoppá bocs de tévedtem nem kellett volna kiabálnom veled. – mondtam. Louis szemei rám villantak épp akkor, amikor a visszapillantóba pillantottam. Oldalra kaptam a tekintettem. Már csak az ajtó csapódást hallottam. Dorina komolyan ki akart békíteni minket. Mindenki összeesküdött ellenem? Tettem fel magamban a kérdést, amire a válasz természetesen igen volt. Louis hátra fordult amennyire a biztonsági öv engedte.

- Miért húztad fel magad reggel? – konokul bámultam ki az ablakon. Ugyan akkor éreztem Louis tekintetét az arcomon, amitől libabőrös lett a karom. Éreztem, ahogy gyöngéden pillant rám, ahogy a tekintete az arcomat pásztázza, várva a válaszomat. Lehajtottam a fejem nem néztem rá. – Nem voltak hátsó szándékaim...mert... Most inkább ne beszéljünk róla. De hogy tudd én már megbocsátottam neked. – A hangja teli volt egy nagy adag megértéssel… úgy beszélt hozzám mintha, valamilyen megérthetetlen szál fűzne össze minket… talán szeretett. Visszafordult és ezután hosszú kínos csendkövetkezett, mint a rossz romantikus regényekben. Rémes volt, és egyben őrjítő, hogy a franciák ennyire nyálasak. Nem rosszból de sokszor képesek azt is kimondani, ami igaz. Most kábé ez történt hittem Louis-val mert pillanatnyilag nem igen tehettem mást. És mert tényleg valahol neki volt igaza. Tapló voltam vele reggel… igen én és a felébredő lelkiismeretem… Nem csinált azon kívül semmi mást, hogy egyszer - kétszer belemászott a fejembe. Na jó akaratom ellenére tette, de azért, hogy megmentse az életemet. De ez engem akkor is sértett és végső soron nehezteltem rá. Valahol talán igazam is lett volna, ha nincs ennyi ellenérv. De ez mind minek tudható be? Hogy a szüleim igen szűk látókörűek voltak, és hasonló kép akartak engem is nevelni, csak hogy történt velük valami, amire még én se emlékeztem csak annyira, hogy a házunk körül sárga szalagokat sodrott a szél a nagyanyám pedig csak annyit engedett látnom a házból, hogy a redőnyök le vannak húzva. Aztán elvittek. De ezek után semmi sem maradt. Nem emlékeztem, hogy jártam -e benn, avagy nem, csak az utolsó pillantásra. Szerintem nagyon hosszú idő telt el, az órám szerint egy-két perc lehetett csak, de nekem ez évezredeknek tűnt. Rossztársaságban ugyebár egyáltalán nem repül az idő.

- Sajnálom Louis. – suttogtam. Láttam a szemét a visszapillantóban megértően csillogott. Kezdtem magam rosszul érezni. Jött az a gondolat, hogy lehet, hogy mindketten vétkesek vagyunk.

- Semmi baj. Nem, muszáj, hogy a tanítványom maradj. Habár a vének tanács így határozott. – Louis szinte beleegyező hangon beszélt úgy, mint aki tudja… igen vesztettem és ezt elfogadom. Nem bírtam az ilyen hangnemet elviselni.

- Az egy álom volt. – mondtam cáfolásként, habár nyugodt hangsúlyom elárulhatott volna, de most ez így csúszott ki a számon. Igen… most le kellene állnom, valaki egy zsákvarró tűt és egy jó erős cérnát legyen szíves. Miért? Azért mert valamivel be kell varrnom a számat.

- Nem az egy asztrálsík volt. Az a hely egyfajta menedék a léleknek, ha valami nagy fájdalom éri. Én legalább is így tapasztaltam. – Louis úgy néz ki imád velem vitázni. Akkor rám sem lesz panasz.

- Akkor a nagyanyám halála miatt voltam ott?

- Lehet az is, lehet más is.

- Értem akkor itt rekesszük be a beszélgetést. Szólj Dorinának, hogy végeztünk. – Louis rátenyerelt a kocsi dudájára, ami szinte átmetszette a levegőt. Nagyon igyekezett normálisnak látszani. Nem alkalmazott semmilyen eleme beli távközlést, vagy eleme trükköt, habár ahogy ismertem képes lett volna rá. De azért ezen mosolyognom kellett, hogy egy mágus ennyire törje magát ráadásul miattam. Hízelgő nagyon hízelgő... de akkor sincs ezzel esélye. Dorina beszállt a kocsiba.

- Hány halottat kell elintéznünk? – kérdeztem. A lelkem mintha könnyebb lett volna valamivel.

- Hármat. – mondta Dorina. – És el se kezd!

- Mi a különbség a fekete és a morbid humor között? – Dorina türelmetlenül horkantott. Louis érdeklődve pillantott rám a visszapillantóból. – Fekete humor 10 halott egy koporsóban, morbid: egy halott 10 koporsóban. – most még én sem nevettem a faviccemen. – Mi lesz, ha nem sikerül? – komolyabbra fordítva a szót. Elvégre valójában erre voltam kíváncsi.

- Sikerülni fog. – mondta Louis.

Tizenegy óra körül járt mire bejutottunk a temetőbe. Nem volt nehéz megtalálni a sírokat. Mindhárom síron magasan álltak a koszorúk.

- Melyiknél kezdjük? – kérdeztem.

- A legöregebbnél. – mondta Louis. – A hulláknál még a napok is számítanak. Egyiptomban a mesteremmel megidéztünk egy óegyiptomi fáraót, rémesen idióta volt. Reálisan sem tudott gondolkodni.

- Miért szerinted mi a reális? – kérdeztem.

- Befejeztétek már? – Dorina zsörtölődve villantott felénk az elem lámpával. Mintha csak még mindig marakodó gyerekek lennénk Louis – val. Hunyorogva fordultunk el a fénytől.

- Igen. – mondta Louis.

- Nem akarok akadékoskodni, de ha...

- Sissi ne fesd az ördögöt a falra. – nehezemre esett befognom, de muszáj volt. Itt ők domináltak, én csak megfigyelő voltam.

Az éjszaka hűvös volt, amilyen meleg volt a nappal most olyan hideg volt az éj. Legalább nem gyulladtam meg. Az első sírt nehezen sikerült megtalálni. Körül álltuk, Dorina karddal kört rajzolt a sír köré, és belekezdett a halott idézésbe. Olyan volt, mintha valami forró párával teli völgybe sétáltam volna bele. Alig kaptam levegőt, és már-már majdnem kiléptem a körből, amikor Louis elkapta a karom, és visszarántott. Francba miért nem hagyott lelépni. Így ment ez egy-két percen keresztül, amíg meg nem mozdult a föld a sírközepén. Először csak pulzált a kör mentén, azután megrepedt a sírhant közepén, mint valami burok. Egy kéz nyúlt ki belőle még nem indult oszlásnak habár igen sápadtaknak látszott. A karokat követte a fej a törzs és az alsó végtagok. Az öltöny, ami a zombin volt (még kis jó indulattal sem tudnám másnak nevezni) tiszta mocsok volt. Zöld szemek pillantása végig futott rajtunk. A töri prof volt az első áldozat Alexander Huge.

- Kik vagytok? - hörögte. Már most alig volt valami a hangszálaiból. Kíváncsi leszek arra, hogyan hallgatjuk ki a többieket.

- A nevem Dorina Swam.

- Hmm...Dorina ismerős vagy... Nem találkoztunk mi már valahol?

- Egy kovenhez tartoztunk.

- Téged nem láttalak. – fordult felém a zombi.

- Veronica d’Silvyan.

- Oh! Az a csinos kis felügyelő, aki átvizsgálta a lakásomat? Remélem tetszettek a dolgaim. – lehajtottam a fejem a zombi előtt. Tehát látta, hogy mit kútászkodtam össze se baj. Ez csak egy hulla, ha támadni fog, akkor még visszaküldhetjük. Nem mertem felemelni a fejem. Féltem rettegtem, és a hullaszag sem segített valami túl sokat.

- Igen az. - úgy nézett ki, hogy a lelke, amikor megérkeztem, még jelen volt. – És igen nyomot kerestem... de nem találtam.

- Ha éltem volna... – Louis-ra esett a pillantása. – Louis barátom, hiszen te vagy a...

- Alex ne most. Mond el nekünk, hogy ki volt a támadód.

- Egy csuklyás alak, a küszöbön állt, betört a lakásomba...és utána semmire sem emlékeztem. Nem tudom, hogy ki volt. Olyan volt mintha a pokolból jött volna. Nem tudom. Annyira emlékszem még, hogy rám mutatott, aztán már másra nem. – szemöldök ráncolva néztem rá.

- Milyen szemei voltak? – kérdeztem. Igen... ha vámpírt említ, akkor már minden-mindennel összefügg, és máris indulunk vámpírra vadászni. Lehet rasszistának nevezni, de még hulla és hulla között, is van különbség. A vámpír példának okáért élő halott... De halott, és pont. Nem dobog a szíve, nincs lelke stb.

- Nem láttam pontosan. – mondta. – De ha láttam volna, akkor se biztos, hogy emlékeznék rá. Az arcába volt húzva a csuklyája. Alig emlékszem már a merényletre. Rengeteg idő telt el. – Louisra pillantottam. Ökölbe szorított kézzel állt a sírhant mellett, és kérdőn pillantott Alexander szemébe. Hogy bírt egy általán a szemébe nézni? Nem értettem, hiszen az oszlás illata, mint valami kellemetlen nehéz lepel borult ránk. Az én szemem már majdnem könnyezett, a bűztől ő pedig mint holmi megtestesült türelemmel állt, és várta a válaszokat.

- Biztosan nem emlékszel semmire. – a néhai Mr. Huge, megrázta a fejét, majd pár percig gondolkodott, és megint megrázta a fejét.

- Dorina... – Louis Dorinára pillantott, aki csak bólintott, és Alexanderre szegezte kékszemeit.

- Visszaküldtök?

- Jogod van, ahhoz hogy békében nyugodj. – suttogta Louis. – meghajolt felénk. A maradék arc izmaival kényszerszerűen elmosolyodott. Tudomásul vette, hogy vissza kell mennie, bár éreztem a vágyakozást. Mintha csak maradni szeretett volna. Na ha maradni akart volna azt nem tette, volna zsebre.

- Áldottak legyetek. – Lefeküdt a földre. Dorina, és Louis megfogták egymás kezét Alexander felett, majd a tenyerüket lefelé fordították.

- Nyugodj békében. – suttogta Louis. Alex biccentett, még egy utolsót. Mintha csak azt akarta volna megígérni, hogy igen úgy lesz, ahogy Louis is mondta, és békében fog nyugodni. Olyan volt, mintha megnyílt volna alatta a föld. Lassan elsüllyedt, és a föld borított rá újfent szemfedőt.

- Nem tudtunk meg sokkal többet.

- Nem többet tudunk, mint eleinte. A leveleket azért írják, hogy félre vezessenek minket. -mondta Louis. – De viszont, Alex és köztem nem volt mindig felhőtlen a viszony. Sőt sokszor gyűlöltük egymást.

- Az ő levelében a gyűlöletet kérték. – mondtam. – Köze volt hozzád. Ellenben a mi kis démonunkról csak annyit tudunk, hogy csuklyát visel. Ki kell kelteni a másikat is.

A következő sír nem messze állt Alexétől. Szintén megcsináltuk az előző szertartást ezúttal az én könyvemet használtuk. Gabriel kimászott a sírból kábé, úgy ahogy Alex is az előbb. Elhangzott a párbeszéd is.

- Akkor eljött az ideje annak, hogy ássunk. – Louis kezébe vetette az egyik ásót, és belenyomta a földbe. Szembe álltam vele és én is ásni kezdtem, Dorina is jól bánt a csákánnyal. Gyorsan kiástuk a koporsót. Ez tényleg piszkos meló volt. Valamiért kezdtem nem irigyelni a sírásókat. Louis kinyitotta a koporsót, megcsapta orrunkat a hulla rothadó bűze...

- Ennek aztán van bukéja. – mondtam. Dorina és én a hullára néztünk. A szemei le voltak ragasztva, az arcán rózsapír ékeskedett tisztára úgy nézett ki, mint holmi élő halott. Közelebb hajoltam a halotthoz nem törődve kellemetlen szaggal, kívül semmi nyom nem volt. Megvizsgáltam a körmeit. Semmi nyoma nem volt annak, hogy menekült volna valami elől...Vagy, csak akik kipucolták egy kicsit hullát, azok végeztek túl jó munkát. A száját is összevarrták így semmi értelme nem volt annak, hogy belenézzek a szájába.

- Találtatok valamit? - kérdezte Louis a sír egyik sarkába szúrta az ásót és oda jött hozzánk.

- Semmi nyom. – mondta Dorina.

- Hát kívülről már megvizsgáltuk őket. Most jöjjön ugyanaz belülről. Louis van nálad kés?

- Bicska jó lesz?

- Tökéletes. – odadobta nekem a bicskáját. Egyszerűen csak felvágtam a hulla hasát, természetesen műtős kesztyűben nyúltam csak hozzá. Dorina megütközve nézett rám, és a szája elé emelt egy zsebkendőt. – benyúltam a hulla hasába vágott résen. A rothadásnak indult emberi belek szaga helyett, ami az égett emberi húséhoz képest nem mondható parfüm illatnak de valamivel kellemesebb – én az utóbbit éreztem a hulla gyomrából felszállni. Undorodva tántorodtam el a koporsótól, egy marék hamu maradt a kezemben. Ezt nem a hullaházban csinálták vele. Ott még meg kellett lenniük a belsőségeknek. Akkor még is ki volt, aki így elintézte a beleit.

- Isten... – suttogta Louis.

- Én se mondhatnám jobban. – suttogtam. – Elégtek a belső szervei. Ez mindent megmagyaráz.

- Valaki közeledik. – suttogta Dorina. – Még egyelőre messze jár de, sietnünk kell. – aggódó kék szemekkel pásztázta a temetőt... a sírtömböket. Én nem láttam és nem hallottam semmit. De valóban kínos lenne, ha valaki ilyen idő tájt ilyen helyzetben kapna el minket.

- Majd én elintézem ti, addig tegyétek rendbe a hullát. – kimászott a sírból és bele veszett az éjszakába. Visszatettem a marék hamut. Tűt és cérnát kezdtem keresni a zsebemben.

- Hagyd csak. – csettintett Dorina mire a hulla gyomra magától összezárult.

- Kösz. – lehúztam a kesztyűimet, és a zsebembe tömködtem. Az első adandó alkalommal majd kidobom egy kukába, a ruhámat pedig egy alapos mosásnak fogom kitenni. Kitéptem a földből Louis ásóját, és kidobtam a gödörből. Lezártuk a koporsót, egy keresztet rajzoltam a fedelére. Dorina addig kimászott a sírból. Engem pedig kihúzott belőle.

- Köszönöm akkor temessük be. Tartsd a zseblámpát. – Ásót ragadtam és elkezdtem visszadobálni a földet a koporsóra. Az első rögök súlyos puffanással záporoztak a fekete koporsóra. Louis elkapta hátulról a karomat.

- Majd én befejezem. – suttogta. – Ti addig pihenjetek egy kicsit. – Dorinával mintha csak parancsra cselekednénk, elindultunk a sírkert kapuja felé.

- Mi a véleményed Louis viselkedéséről? – kérdezte Dorina amikor a temető kapujába értünk.

- Udvarias. – mondtam vállat vonva. Tényleg nem volt több csak pusztán udvarias.

- Nála kellene maradnod éjszakára.

- Ne menjek egyből feleségül hozzá?

- A saját érdekedben gondoltam. Különben...- fenyegetően nézett rám. Felnevettem. – Louis...

- Figyelj ő rendes meg minden de...

- Ne tagadd le. – a sötétben is láttam, hogy hatvannégy foggal vigyorog. Nem szerettem, amikor ez megy. Nem szerettem Louis-t nem tetszett... Legalább is úgy még nem.

- Tudod mennyire, utálom, amikor ezt csinálod! – kiáltottam fel. – Zsaru vagyok, nem lennék jó neki.

- Soha nem szoktál oda figyelni mások viselkedésére.

- Ne beszélj a szívemre.

- Jó-jó majd ő elmondja, ha akarja.

- Végeztem, mehetünk. – amikor meghallottam Louis hangját mögöttem kis híján ráfogtam a stukkeremet. Kíváncsi voltam vajon mennyit hallott. Kiléptünk a kapun, és alig telt bele pár perc máris a Waterloo roadon voltunk.

5. fejezet

2008-06-20T13:05:00.001-07:00

Könnyebb volt a lelkemnek valamennyivel az a gondolat, hogy Dorinával majd az egészet át fogjuk beszélni. Reménykedtem benne, hogy az egész csak valami rossz álom lehetett. Ma nem jött be semmilyen gyilkossági hír, ettől függetlenül tisztában voltam azzal, hogy az a valami nem lapít, hanem pontosan lépésről... Lépésre meg tervezi, hogy kit ragad el legközelebb. Nem lehet maga az ördög az kizárt...Vagy talán mégis? A titokzatos vámpír szemű betörő a házamban, Londonban pentgramma mintája mentén szétszórt holtestek. Most keltsen fel valaki, mert ez csak egy nagyon rossz álom. Könyörgöm... Könyörgöm...

A délelőtt szinte elcsusszant felettem, mintha az idő valami hatalmas folyam lett volna, ami most kivételesen nagyon de nagyon sietett valahová. Mire rádöbbentem már délután kettő volt.

Vékony fehér ruhát viseltem, ez a nyár a szokásosnál is melegebb volt. A meleg a holttesteknek nem tesz jót, mázli, hogy azt a párat még időben megtaláltuk, és nem kellett az egész után gázálarcban futkosni. Na ja a meleg tényleg ronda dolgokra képes a hullákkal. A pisztolytáska a derekamra volt csatolva. Hagytam, bámulják meg jó alaposan, az arra elhaladó emberek. Lehet mondani a paranoia, első jelének, azt hogy nem takargattam. Viszont abban is biztos voltam, hogy nem fogok senkire sem csak úgy lövöldözni. Hja... Persze kivéve akkor, ha az illető nem Louis d’ Ronsard. Néhány rocker vigyorogva intett felém. Ez a fajta mindig is szerette a keményebb csajokat. Ügyet se vetettem rájuk. Vigyorogjanak, csak ha úgy tetszik, a stukker az oldalamon akkor sem dísznek van... Bár a mai divat „műalkotásait” elnézve soha nem lehetett tudni mikor ütik meg a dobot, valamelyik tervező fejében. Hamarosan megérkezett Dorina. Élénkpiros ruhát viselt és világoskék rövidnadrágot. Érdekes ízlése volt mindig is... Bár én most sokkal inkább arra gyanakodtam, hogy kicsit kifogyott a ruha tára, mindig is szerette a ruháit tisztán tartani. Mögöttem még is elmaradt, tény egy bírónak nyugisabb az élete, mint egy nyomozónak. Legalább is neki nem kell bűnözők után koslatni sikátorokon keresztül, vagy hullák, körül keringeni, mint valami dögkeselyűnek. Akár honnan nézzük az én ruhatáramon sokkal jobban meglátszottak a szakmám hátrányai. Mosolyt villantottam Dorina felé.

- Hello. - köszönt. És feltolta a homlokára a nap szemüvegét. Ettől szőkés hajának első része, a feje tetején kunkorodott vissza. Őt ez viszont nem akadályozta meg a fesztelen mosolygásban. Nem akartam tudni min vigyorog ennyire. Bár szerintem sanszos hogy nem lesz más választásom, mint hogy meghallgatom az indokát. Bár ha olyan a story akkor megtartja magának, és ezért valamilyen szinten hálát adtam. Toleráns volt velem, mint ahogy egy magányos farkassal toleránsnak illik lenni. Legalább is a pasi ügyeit nem tárgyalta meg velem. Igaz most nem ilyen ügyben volt, találkozónk... De persze nők egymás között... Bár a férfiakat se kell félteni.

- Csaó. Szállj be. - mondtam. Rövid voltam és velős... Igen, mert még mindig nem volt kedvem külön szaporítani a szót. Dorina belehuppant az anyós ülésbe én pedig a vezető oldalra. Bekapcsoltam a biztonsági övet, enyhén a kuplungra léptem aztán kicsit lenyomtam a gázt. A kocsi elindult. A Ringer’s kávéházat a rendőrök tartották fenn. Nem volt olyan fakabát, akinek ne ez lett volna a kedvenc helye. Takaros kávézó volt. Fényesre sikált asztalokkal az ablakokról nem is beszélve. Én a tisztasága miatt szerettem a leginkább... Meg persze azért mert itt senki se okádta magából a füstöt. Dorina és én leültünk a pulttól legtávolabb eső boxba. Itt általában bárki bármit megvitathat. Egy pincér lépet oda hozzánk. Magas termet, hosszú barna haj csillogó szemüveg mögött ülő zöldszemek. Fehérkötényt akasztott a nyakába az alatt pedig fekete öltöny volt található.

- Mit parancsolnak a hölgyek. – kellemes hang. Valaki nagyon tudja, hogy kiket kell választani, ebbe a kávézóba.

- Narancsot kérek nagy adag jégkockával. – mondta habozás nélkül Dorina.

- Én őszi barackot, szintén rengeteg jéggel. – a pincér elment. Csakhogy később két-két kristály tiszta pohárral és két kancsó hűtött gyümölcs lével térjen vissza.

- Kösz. – mondtuk egyszerre. A pincér biccentett majd pedig magunkra hagyott minket.

- Nos mi nyomja a lelked? – kérdezte Dorina miközben töltött magának.

- Abban az álomban volt valami furcsa. – mondtam. – Egy lépcsőn mentem lefelé aztán egy folyosón mentem végig. Egy ajtó előtt álltam és hallottam, hogy az a valami az én nevemben írja a levelet. Be akartam menni. De egy lángoszlop eltorlaszolta előttem az utat. Kis híján összelapított a fal...és ennyi.

- Nem. Nem ennyi. – mondta Dorina. – Van más is, ami Louis-val kapcsolatos...te is olyan jól tudod, mint én. Louis mentette meg az életed.

- Most nem Louis-ról van szó. Az a hely ahonnan lementem abba a folyosóba tisztára olyan volt, mint a házam. Lehet hogy én, vagyok a következő?

- Lehet. Bár a te házad kívül esik a pentagramán. De mindent át kell néznünk még egyszer...még a hullákat is.

- Mi?

- Jól hallottad. Piszkos meló lesz, de meg kell csinálni, különben soha nem kapjuk el a tettest.

- Mondd csak Dorina pontosan, mire célzol?

- Egy kis halott idézés...- mondta Dorina.

- Azt végképp nem! Egyébként is engedély kell hozzá, azt meg egy nap alatt nem fogsz szerezni. Éppen ezért le is csukhatnálak.

- Nem kockáztathatunk! Akár melyikünk lehet a következő áldozat. Egyébként is jössz nekem egy szívességgel. – felvontam a szemöldököm. Ebben az alkudozásban már megint alul maradtam. Olyan jó volt tudni, hogy örök vesztes vagyok a nagy átlagot elnézve. Vagy legalább is alkudni nem tudok olyan jól, mint a többség.

- Nem.

- Jobb lesz, ha mindhárman elmegyünk.

- Bocs de estére nekem szolgálatot kel teljesítenem, ha elfelejtetted volna.

- Az neked is csak jó. Ha pedig végeztünk Louis-hoz megyünk és kielemezzük a dolgokat. Ha úgy gondolod Louis-nál maradhatsz éjszakára.

- Mondd csak Dorina neked elment az eszed? – dühösen pillantottam rá. Az arcáról, fokról-fokra olvadt le a mosoly.

- Gondolom, nem akarsz meghalni. – most meg az én vitázási kedvem ment el. Naná hogy nem akartam meghalni.

- Nem nagyon. – megint sakk-matt Dorina részéről. Tényleg nem akartam meghalni. Szerettem az életet, még ha hozzám olyan is volt amilyen. Mély sóhaj szakadt ki a tüdőmből, és megráztam a fejem, miért éreztem, azt hogy lesz ennek még böjtje?

- Remek valami más?

- Hozzak ásót, csákányt...?

- Azt Louis intézi. De elem lámpát még hozhatsz és az Árnyak könyvét feltétlenül.

- Jó akkor mikorra...

- Este kilencre ott vagyok érted. Valami más egyéb? – a kék szemek már megint fürkészve villantak a szemembe. Az a tipikus bírós álarc... Bírom Dorinát, amikor bírót játszik, csak azt rühellem, amikor túl játssza a szerepét.

- Semmi úgy tűnik még a maffia is, lapít.

- Nem sokan vannak az igazság ügyben sem. Csak szomszédok, csend tilalom megsértése. Az a furcsa, hogy mindig azt gondoltam rólad, hogy nem érdekel a mágia. Most pedig...

- Jaj ne kezd nekem, előröl. Nem vagyok boszorkány, vagy mi a franc... – morogtam, és kortyoltam a behűtött baracklevemből. A tekintetem a kinti utcára siklott. Az emberek kisebb csapatokban ömlöttek végig az utcán, páran azért még is egyedül merészkedtek ki a városba. Az pár is a fegyvertelen merész típusba tartozott.

- Egyre bizonytalanabb vagy. – jegyezte meg barátném bizalmas hangon.

- Nem. Nem vagyok holmi tenyérjós. Kereszténynek neveltek nem pedig... – kezdtem a volna a jól begyakorolt, mondatot. Én meg a kereszténység... Világi életemben csak papíron voltam katolikus.

-A szüleid kérésére, de ott volt benned, a Wicca vér is. Ezt nem tagadhatod. Gyerekkorod óta érdekelt az ezoterika. Emlékezz csak az egyetemi éveinkre. – apró részlet mi Dorinával az egyetemen találkoztunk, még anno nagyon régen. Azóta vagyunk jó barátok. - Mennyi könyvet olvastál ott volt előtted az egész, és néha este hallottam, hogy az Intést mondod magadban. Ne hazudtold meg magad! De ha nem ismered el a tehetségedet, ha te tényleg így gondolod, akkor nekem mindegy nem szólok bele az életedbe. Ha eldöntöd, mit akarsz az a te döntésed lesz. – miért bosszantó egy kollégiumi lakótárs? Azért mert a nap huszonnégy órájában szemmel követi hogy mit csinálsz. Dorinával mi ketten elválaszthatatlanok voltunk igen ez is hozzá tartozik a történethez.

- Tudom és ezt sokra értékelem.

- Csak szeretném, ha tudnád, hogy nem olvasok a fejedben és, hogy ez után a nyomozás után is barátok maradunk.

-Ez eddig is így volt, és ezután sem fog megváltozni. Hajlandó vagyok arra, hogy segítsek megidézni a halottakat és slussz.

- Sissi a mágiában nincs olyan, hogy slussz. Nincs olyan, hogy befejezed, nincs olyan, hogy nem teszed meg még egyszer. Olyan ez mintha csokit ennél, miután megkóstoltad már nem tudod abba hagyni, vagy nem bírod megállni, hogy ne egyél belőle. Figyeld csak meg.

Egyél, belőle és majd észre fogod venni, hogy kívánod, és nem bírsz megállni. Olyan mester mellett, mint Louis, nem fogsz tudni nemet mondani a mágiának. – én még azon is elvitáztam volna, hogy a mesteremnek képes leszek e egy idő után nemet mondani, de inkább hallgattam és belekortyoltam az őszibarack lébe ami lehűtötte a torkomat és az idegeimet de csak átmenetileg.

2008-06-20T03:27:00.000-07:00

Child of Morpheus

Jó féle bor gőze homályosította el az elmémet azon az éjszakán, nem is tudom, hogy történhetett, hogy ennyire leittam magam? A Görögök által Athénnak nevezett város Akropoliszán álltam, és onnan kémleltem az éjszakát, mint egy kétségbe esett madárfióka, aki a mamáját keresi. Az idő által megroncsolt kőtömbök ámulatba ejtettek, és vonzották pillantásomat. Nappal tompának tűntek, viszont most... Ebben az éjszakai ittas állapotban minden sokkalta gyönyörűbbnek hatott. A romok ezüstkontúrja, melyek mozogni látszottak. Pedig csak itt-ott kinőtt harasztokat lengette a nyár elejei langyos szél. Neki dőltem, az egyik oszlopnak. Lassan az ajkamhoz emeltem az üveget és jó nagyot húztam Rozsé-ból. Miután ez a korty is a bendőmbe vándorolt következhetett a jól eső sóhajtás, melyből messzire lehetett érezni a bor zamatát. Nem tudom miért, de a görög borok mindig ütősebbek mint a hazaiak.

Jól esett csak ott ácsorogni, az ókori romok társaságában, nézni, ahogy a holdfény lecsöppen a kopott köveken. A múltat idézte azok számára, akik a jelenben éltek. A távolból halk görög muzsika hangjának sírása szelte át az éjszakai levegőt. Éreztem, ahogy a szél kellemesen hűvös ujjai, meglegyintik az ital utó hatásaként verejtékező homlokomat. Olyan kábulat ragadott magával amilyet eddig még nem tapasztaltam. Bizonytalan léptekkel becsoszogtam a sztoába. Viszont itt csak éji szél és az árnyak táncoltak körül ujjongva. Én még is úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban megelevenedhet körülöttem az építmény melyet mindenki oly régen csak valami gyönyörű romnak titulált. A romoknak is van életük. Régészként ezt talán én tudom a legjobban. Mind elmondja a maga történetét, elsírja a maga bánatát, vagy feltárja titkait... Én pedig meghallgatok, felfedek, feljegyzek, minden egyes apró mozdulatot. Visszatérve a monológomból a jelenbe, a bőrömön érezhettem, ahogy megváltozik a szél... Ahogy a tenger illatát hozza, a tenger felől... Hallottam, ahogy korbácsolja az éj fekete vizet. És az ostornak végei apró szegecsekben végződnek... Mely alatt a tenger sír és nyöszörög. Déli szél volt... Dél felől jött, az ellenkező part felől. Egyiptom földje felől. Tovább csoszogtam befelé, határozott szándékomban állt, hogy felfedezzem éjszaka is a Partheón romosan is csodás belsejét. Még most is valami földön túli szilárd erőt sugárzott. Abból a fajtából, amit nem mindig érez az ember, és ha valaki érzi is értékelni, nem tudja.

Hihetik, azt hogy a túl sok bor tette, a magam részéről mindenki azt gondol rólam, amit akar. Valamiért úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban elhaladhatnak mellettem a templom szüzei, kezükben apró lámpásokkal. Vagy hogy bármelyik pillanatban kiléphet elém egy akkori athéni főméltóság. Talán a hold vagy talán a bor tehette az elmémmel... De mintha egy fekete leplet láttam volna, meglibbeni az éjszakai szélben.

Összevontam a szemöldököm úgy tudtam, hogy itt rajtam és pár őrön kívül nincsen senki. Akkor kié volt a fekete lepel? Talán valamelyik turista hagyhatta itt? Vagy valamit letakartak volna vele? Nem hogy a nappali de még az éjszakai képbe se illet bele. Körül néztem sehol nem volt senki. Egy ember se mozdult meg. Az üveget halk koppanással le tettem, a kőre, és közelebb léptem. Kicsit oldalra billentettem, a fejem. Úgy éreztem, mintha józanodnék. Nálam a részegség nem tart sokáig nő létemre. Épphogy közelebb értem, a fekete lepel eltűnt... egy pillanatra azt hittem, hogy képzelődtem, de már egy másik romos oszlop darab mögül virított felém. Láttam a fodrozódó rongyos anyagot... Ahogy belekap a szél. Valaki talán játszott velem odaátról. Lassú léptekkel indultam el, megint, játszótársam a lepel felé. Volt ott valaki, éreztem minden idegvégződésemmel. Kellett ott lennie valakinek.

Nem csak az éjszaka, játszott az agyammal. Nem volt semmi... Semmi a világon, és az egészet csak az agyam játszotta velem, talán arra volt kíváncsi vagyok, hogy meddig bírom cérnával... Hát eddig bírtam. Megtorpantam, mint az alvajáró, aki falba ütközik, és nagyon lassan fordultam vissza abba az irányba ahonnan jöttem.

- Halandó... Várj még... – kirázott a hangtól, a hideg. Végig borzongatta a hangja a belsőmet, mintha hirtelen valaki jégbörtönbe zárta volna. Dallamos volt, telt... Édes olyan amilyen soha nem lehetett egy férfi hangja. Nyeltem egyet... Mintha a Rozsé-t húztam volna meg. Hátra sandítottam a vállam fölött. A férfi ott állt, az árnyak ölelésében. Fekete szakadozott kabátban, és tökéletesen mai cuccokban. Viszont, ahogy a haját viselte, ahogy kinézett... Ahogy a két fekete szempár rám pillantott... Az a tűz, amit ott láttam nem volt emberi, még csak meg se közelítette az emberit. A göndör sötét barna tincseket kedvére babrálta, a déli szél... A fekete szemek továbbra is engem méregettek. Felé fordultam, és nagyon lassan, hátrálni kezdtem.

- Nem lenne szabad itt lennie.

- Még is itt vagyok. – válaszolta ugyan azon a dallamos, édes hangon. – Mondd meg nekem halandó miért? – olyan átkozottul, ismerős volt, az arca. A vonásai... Mintha láttam volna már valahol... Egy vázán, egy vörös alakos váza töredéken. Az viszont lehetetlen volt.

- Akkor kezdjük, előröl, ki maga, mit keres itt, és miért hív halandónak. – most a másikon volt a fejbillegtetés sora. Érdeklődve mért végig... A fekete szemek nem kerekedtek a kelleténél nagyobbra, viszont összevonta íves fekete szemöldökét. Visszafojtott lélegzettel figyeltem a puha telt ajkakat, és kreoltól talán csak pár árnyalattal fehérebb bőrt. – És miért méreget így?

- Ismerős vagy nekem. – mondta halkan, telt puha ajkai között, görögös akcentussal. – Pedig most látlak itt először.

- Régész professzor vagyok... Nem rég érkeztem ide... Itt van munkám...

- Á szóval egy szofistához lenne szerencsém? A szónoklatod nem éppen a legjobb. – jó lehet, hogy túl sokat ittam ma éjszakára. – Nem még nem ittál mára eleget túl hamar kitisztult a fejed. Talán én lehettem rád ilyen hatással, halandó. – tűnődve körözni kezdett körülöttem úgy, ahogy a cápák köröznek áldozatuk körül.

- Ne nevezzen halandónak.

- Talán nem vagy az? Csak, mert nekem annak tűnsz. – dühösen dobbantottam egyet. Az alak felém indult, könnyeden mozgott, mintha csak táncolna. Éjfekete szemeit le sem vette rólam, mint bárány az újkapura úgy bámult rám, bár azért annyira mélán nem, hiszen a szemében ébredező vad, nem az volt, aminek lennie kellett. Tudtam biztos voltam abban, hogy ez a valaki csak a képzeletem eredménye. Éreztem, hogy az egyik oszlop megállít visszavonulásomban, és az ismeretlen elől már nem térhettem ki. A kezét könnyedén a vállamra tette, ennek ellenére éreztem a szorítása erejét, ahogy a vállamnál fogva a hideg és kemény kőhöz nyom. Ha úgy akarta volna, összemorzsolhatta volna a csontjaimat. A tekintete magába itta az én tekintetemet, éreztem a finom virágillatot, ami körül lengi... Ami körül ölelt engem is. Éreztem, ahogy a homlokom, a vállára bukik, ahogy lassan mély kortyokban iszom az illatát.

- Mi a neved? – próbálkoztam újra a kérdezéssel a kábulat határán. Éreztem, ahogy a karja a derekam köré tekeredik.

- Morpheus vagyok... Az, aki alászállt az alvilágba... hogy visszahozza kedvesét... Egy vagyok az istenek közül. – majdnem rá vágtam, a választ, hogy én meg a pápa csak éppen civilben... de nem bírtam megszólalni. A tömény illat beleszáradt a számba... Beitta magát a pólusaimon keresztül, a bőrömbe... Hagytam, hogy a karjába kapjon, a fejem hátra hanyatlott, és mintha megszűnt volna létezni a világ. Innentől már csak villanásokra, emlékeztem. Egy tágas márvány erődre valahol a föld alatt... Fáklyákkal megvilágított járatokra. Víz halk csobogására... Fénylő szemű, emberszerű lényekre, és Morpheus ölelésére... Majd a fájdalomra, ami a nyakamból indult ki.

Nem szűnt meg létezni a világ... Egy másik helyen ébredtem, reggel volt, és én a szállodai ágyamon hevertem... Fájt a nyakam... Alig bírtam megmozdítani. Tudtam, hogy elfeküdtem, a tegnapi éjszakából, semmi sem maradt meg bennem. Csupán arra emlékeztem, hogy nagyon berúgtam... Viszont, a szobám előterébe lépve, kerek szemekkel pásztáztam a virágtengert, egy merő virágtenger volt az egész előszoba. De csak asztalon, lévő csokorban találtam cédulát... Eleinte bőszen reméltem, hogy rossz helyre hozták a virágokat. A cédulán lévő írástól pedig megállt bennem az ütő. Ógörögül írták... És az aláírás láttán, megint csak azt hittem, hogy kiszaladnak alólam a lábaim. Morpheus küldte... A tegnapi élvezetes estéért cserébe, és mert a gyermeke lettem. Az ujjaim reszketve indultak el a nyakam irányába. Nem akartam hinni ennek a levélnek de hinnem kellett... Mert két szabályos tisztára nyalt szemfog nyomot, tapogattak ki reszkető fehér ujjaim.

Happy Easter Arzen

2008-06-19T23:00:00.000-07:00

Happy Easter Arzen

Húsvét reggel a feje még mindig erősen fáj az előző napi megpróbáltatásoktól... Megpróbáltatások? Csak a családdal együtt vacsorázott húsvét alkalmából. Ennyi történt, semmi több. A kócos szőke haj szétterül a karmazsin vörös párnákon. A kék szemek hunyorogva pillantanak körül a napfénnyel erősem megvilágított szobában. Tőle nem messze, ott terpeszkedik egy fotel, melyben előző estén viselt ruháinak halma fekszik, mellette ott áll a fekete magas szárú csizma. A mélykék szempár gyanakodva, körülnéz, és miután alaposan végig pásztázta tekintete a szobát a lelke is, megnyugszik. Nem nem ugrálnak apró karamell szőrű nyuszik a lakásában.
- Pedig Kala meglepetésről beszélt valamit tegnap este. – morogja miközben lustán, megdörzsöli a szemét, mintegy kimorzsolva ezekkel, a mozdulatokkal a szeméből az álom utolsó morzsáit is. Fel ül az ágyban, úgy mintha csak valami fájdalom állt volna a derekába. Majd megtámaszkodik kezével, és most rá fókuszál a szoba előterének félhomályos szeletére. Ugyanis a résnyire nyitva hagyott ajtón át csupán ennyit látni az egész helyiségből. Az egy szál fehér ingtől eltekintve egy nagyon vékony boxer alsó van még rajta, ami be kell vallani, nem takar túl sokat domborulataiból. Kifésüli szeméből szőke hajtincseit, és lassan még fentebb próbál ülni az ágyban, közben egyik szemével, a sötétítővel eltakart ablak felé sandít.
- Basszus mennyi lehet az idő? – morogja és jobbjával ugyan ebben a pillanatban neki áll kitapogatni az éjjeli szekrényre helyezett órát. A mutatók most sem csalnak, sikerült kemény 4 óra hosszát aludnia, ez már ön magában csoda legalább is szerinte, az ő alvási rekordja általánosan, 2 óra hossza, és azt is nyugtatóval tudja csak elérni. A paranoia hátrányai.
- Rendben akkor most kinavigáljuk magunkat a konyhába és keresünk valami ehető kaját. – morogják a jól ismert gunyoros mosolyba húzódó ajkak. – Ja és megjegyezni többet, ha Kala borral kínál, nem fogadjuk el fix, hogy beittam. Picsába! – morogja, ahogy zörögve félre hajtja a takaró ropogó tömegét, és a szoba pár fokkal hidegebb levegője végig húzza körmeit, puha fehér húsú combján. Egy pillanatra összerándul, és összefonja maga előtt a karját, mintegy védekezve a hideg elől, ami ebben az esetben józanító hidegnek is mondható. Igen nem csak a pia tett be az agyának, hanem valami őrültséget is álmodott Asherrel kapcsolatban. Hirtelen ötlettől vezérelve, felkapja a mobil telefonját, és kikeresi a névjegyek közül ikertestvéréét. – Lehet hogy felkeltem... – somolyogva a kijelzőre pillant. – Nem baj szeretem, ha dühös. – somolyog tovább, miközben lenyomja a tárcsázást, és a füléhez emeli a telefont, ami ki is csöng, ahogy azt tennie kell... Egy... Kettő... Három... Majd a jól ismert szöveg: „Üdvözöljük...” dühös morgás, majd gyors lenyomás és újra tárcsázás ugyan azzal az eredménnyel. – Miért nem veszi fel? – kisebb dühkitörés, majd a telefon a kelleténél kicsit hangosabban csattan az éjjeli szekrény sötét fáján. – Biztos már megint valami liba illeg-billeg nála... Miért teszi ezt velem. – laza mozgással, ahogy mindig is szokott járni, kisétál a nappaliba, az előző estéről magával hozott karmazsin vörös arany mintával díszített tojás ott pihen az asztalon. Összevonja a szemöldökét, gyors gondolkozás, majd felmerül egy emlék, az előző estéről. Kicsit ittas állapotban, Kala ezt nyomta a kezébe, és hozzá még az az m-betűs kifejezés. Egy tojás lenne a meglepetés. – Kala időnként nagyon abszurd vagy. – suttogja és visszateszi a „dísztárgyat” az asztalra, és célba veszi a fürdőt. Nem tudja nem érti, hogy miért de mintha még mindig érezné magán az ital émelyítő illatát. Sűrű fogadkozások közepette, hogy soha többet egy kortyot sem iszik, fogja és berombol a fürdőbe.

***

Közel negyed óra múlva megint kivágódik a fürdő ajtaja, Arzen egy szál törülközőben. A szőke hajzuhatag még nyirkos a víztől, márvány fehér testén még meg-megremegnek a vízcseppek, ahogy határozott léptekkel beveszi magát az agg-legényekhez képest szokatlanul tiszta konyhába. Itt az ideje valami ehetőt készíteni... Furcsa zajok... Valami kaparászás szerűség mintha valami rágcsáló futkosna fel-alá a házban. Összevont szemöldökkel, pillant körül, a mélykék szempár a zaj forrását keresi. A nappali tiszta a konyha tiszta... Halk dobbanó léptekkel célba veszi a szobáját, eltekintve a tegnap este viselt ruha halamtól semmi más sem hever szanaszét. De még így sem látja azt a valamit, ami mozog.
- Vagy csak nagyon berúgtam tegnap este. – kifejezéstelen arccal beletúr a hajába. Itt nincsen semmi. Viszont az a furcsa kaparó hang megint felhangzik, olyan mintha csak valaki apró kicsike körmeit egy palatáblán húzgálná fel-le. És a hang ezúttal a nappaliból érkezik. A hideg mélykék szempár megint abba az irányba fordul. Viszont a nappali továbbra is üres. Visszafordul a szobába, és felveszi a sarokba helyezett katanát, hogy ha kell, letudjon vele súlytani a hívatlan vendégre. Közben a neszezés megint abba marad. ~Mi ez valami játék?~ A konyhát nem tudja bezárni, a fürdő ajtó csukva, oda megint nem mehetett be. Megint az a furcsa hang, ahogy a tekintete, végig söpör a nappalin észre, veszi megmozdulni a karmazsin vörös tojást. Megrázza a fejét és pislog párat. De az a tárgy, dísz, vagy mi a franc, mozdulatlan.
- Soha többet nem iszok semmi olyat, amivel Kala kínál meg... soha... – de a tojás, megint megmozdul, és mintha csak le akarna gurulni az asztalról. Megrázza a fejét, és oda ugrik az ébenfából készült asztalhoz. A kezébe veszi a tojást, és besiet vele a konyhába, egy tányérba helyezi, hogy ne tudjon „megszökni” és vissza jazzel a szobában felejtett mobil telefonért, és ezúttal viszont már Kalát hívja, aki pillanatokon belül felkapja a telefont.
- Kala baszd meg! Mi van abban a kurva a tojásban, amit tőled kaptam!
- Ez a meglepetésed Húsvétra. – búgja titokzatos hangon a kagylóba Kala. – Most le kell tennem, majd szólj, ha kikelt és tetszik. – már csak búgó kagyló az, ami a kezei között marad. Arzen morogva nyomja le, és letelepszik a konyhai asztal mellé. A karmazsin vörös tojást méregeti, amit közben kivett a tányérból. Mozog benne valami, és mintha halk morgó hangja is lenne... Gyorsan és meglehetősen óvatosan visszahelyezi az asztalra, és kerek szemekkel méregeti, mint aki még nem látott semmilyen tojást... de ovális tárgyat biztos nem.
„Reccss” halk reccsenő hang, ahogy a tojás vékony héja megtörik és egy apró szürke – TÜSKE – tüske villan meg acélosan az ebédlőbe beáramló napfényben. Arzen mélykék szemei még jobban elkerekednek... és figyeli a valami küszködését a tojás héjával. A tüske halk reccsenésekkel elkezdi félbe vágni a tojás tetejét.
~Ebben tuti, hogy nem csirke van.~ Óvatosságból vagy kitudja miből de, maga mellé veszi a katanát, és lassan a tojás fölé emeli, hogy ha a valami teljesen kivágta magát, és ha olyan, akkor lecsaphasson. A recsegő hangok megszűnnek a tüske, visszahúzódik, és pár percig várakozó csend tölti be a konyhát, majd a tüske, vagy mi fellöki, a tojás levágott felső ívét. A katana pengéje a magasba lendül, ám mielőtt lesújthatna a tojásból, egy szőke hajú fej bukkan fel neki háttal. Értetlen pislogás, majd amikor a szőke fejű megfordul bájosan, elmosolyodik. Az aranyszín szemekben megcsillan a nap halvány fénye. Egy lendületes ugrással, felugrik és ugyan ezzel a mozdulattal ki is ugrik a tojásból.
- Kellemes Húsvétot Arzen!! – Arzen meghökkenten, pillant az előtte az asztalon álló, kicsinyítet ikertestvérére. A mélykék szempár csillogva méregeti az előtte álló, Ashert, akin leopárd mintás kabát, és egy a falatnyi vinil rövid naci van. Szórakozottan a füléhez emeli a telefont, és máris tárcsázza Kalát.
- Kala... bocs hogy zavarlak, de nem tudod, hogy hogy van az a nagyító bűbáj? – sátáni mosoly villan az arcán, miközben még épp elkapja a menekülni próbáló kicsi plüss chibi maci méretű Ashert.

Hogyan raboljunk el Shinigamikat

2008-06-19T13:28:00.000-07:00

„Hogyan raboljunk el Shinigamikat
//és hogyan azonosítsuk melyiket is raboltuk el//”

~A megírása Lilith ötlete volt... Én csak a szenvedő alany vagyok, aki ezeket papírra veti, és kialakítja... ne az én fejemet csapjátok le jó!!?.~

Fandom: Bleach
Korhatár: Ez még ki fog alakulni.
Megjegyzés1: Egy lelkileg teljesen ki voltam bukva amikor elkezdtem. Kettő ilyenkor jó ha egy kész álomvilágba menekülhet az ember. Három az előbb nem számolni tanultam :P
Megjegyzés2: Szóval a szereplők, vannak akik saját(Karen, Shade, Karmin, Ikhal... észre fogjátok venni a többieket is) és vannak akik eleve a Bleach-ben mint mangában voltak benne (ld: Byakuya, Renji és a többiek) Ezen utóbbiak most szeretném közölni, hogy NEM én találtam ki őket (legnagyobb bánatomra)

Okt. 31. délután – Gh. – idő szerint du.:16:00

„Halottak napja. Az a nap, amelyen halottainkra emlékezünk. Furcsa kifejezés a definíciója pedig még furcsább. A boszorkány hagyomány szerint ilyenkor a legvékonyabb a világokat elválasztó hártya, és a szellemek is és mi is átléphetünk, rajta ha akarunk. Leginkább azokat nevezzük halottainknak, akik még életükben haltak meg, és akikre még haláluk előttről emlékszünk. Valójában már rengeteg szerettünk halt meg már előttük is... a legtöbb ember róluk nem emlékezik meg. Pedig ők is szeretnék, hogy ha néha napján...
- Susan vacsora!
- Pillanat! – félig hátra fordulva pillantok anyám zöld szemeibe.
- Mit írsz? – hangos puffanás mely jelzi, hogy épp most csuktam be a Tükör Könyvet.
- Semmit. – morogtam a „könyv” vagy inkább a naplófölé csúsztatva a kezem.
- Egyébként se tudnám elolvasni.
- Akkor sem írtam semmi olyat, ami érdekelne! Egyébként is mondtam, hogy mindjárt megyek.
- Még egyszer ne keljen fel jönnöm!
- Értettem anya.
Hangos ajtócsukódás. Mély levegő és lassan kifúj... Egyszerű mozdulattal megint kinyitom a Tükör Könyvet, hogy befejezzem azt a mondatot. De az anyámmal folytatott párbeszéd után, mindent elfelejtettem. Szemöldök ráncolva olvasom vissza a bejegyzést... „néha napján”révedezve kipillantok az október végi tájra... Pontosabban arra a tájra, ami a szemem elé tárulna, ha más házak nem takarnák el a kilátást. Pár percnyi tűnődés... Majd a tollal a kezemben megint a papír fölé hajolok.
„Remélem, ha ma éjjel meghalok, akik utánam jönnek emlékezni fognak rám”
Csendes félig-meddig halk sóhaj. Majd gyors talpra ugrás az asztaltól, hogy végre eltöltsem eddig életem talán utolsó vacsoráját. Ha minden, amit Karen az utóbbi időben kiderített igaz, akkor nagy valószínűséggel emberként ez az utolsó éjszakám.

Telihold

2008-06-19T12:35:00.000-07:00

Susan Winter

Telihold

1.fejezet

Sabin a gázlámpák fényében állt. Talpig feketében. A fekete bőrkabát meg sem rezdült, rajta ahogy elhaladt mellette néhány kocsi. Mindig is szeretett trükközni. Épp hogy egy évszázada ismertem. És nem épp a legkellemesebb emlékek kötöttek össze minket. Körülötte az utcán halandók nyüzsögtek az egész utca egész szélességében. A szemem sarkából figyeltem. Tudtam, hogy rám vár. Én pedig a sötétben vártam, hogy ő is lépjen. Persze mindig el tudtam bújni úgy előle, hogy ne vegyen észre, imádtam ezt a bújócskát... Meg persze szerettem rá a szívbajt hozni. Bár mióta alfa lett... Fennkölt, egoista baromnak tartottam.

Kiléptem az árnyak takarásából. Már semmi értelme sem volt tovább várnia, meg láttam a villogó csoki barna szemeken, hogy hiába is bujkálnék tovább kiszúrt az árnyak között. Ahogy léptem a kabátom holló szárnyként libbent mögöttem. Olyan volt mintha éjfekete palástot viselnék, szerettem azokat a palástokat nagyon jó volt bennük járkálni de, hát egyszer minden kornak leáldozik a napja. Sajnos az én korom napja is leáldozott. Elé álltam, és sokáig csak üres arccal, bámultam a szemébe, tudtam, hogy nem szereti, amikor ezt csinálom, éppen ezért csináltam.

–Miért kerestél engem? – lágy finom hang, melyet az ő ereje simán se perc alatt összeroppanthatott volna, hogy miért nem tette? Rejtély. Talán nem akarta az egóját fitogtatni? Vagy csak simán nálam nem volt arra, szükség hogy fenyegetőzzön. Volt szerencsém megtapasztalni milyen, amikor pipa, és köszönöm abból még egyszer nem kérek.

–Tudod nagyon jól. – felvontam a szemöldököm, és megint végig mértem tetőtől talpig. Nem változott semmi az uccsó beszélgetés óta. Hosszú fekete haj, hátul fekete bőrszalaggal összefogva, csoki barna szemek, olyan puhák és mélyek, amiket nem áll a halandó tekintet, legalább olyan hófehér arcbőr amilyet talán csak fiatal vámpír irigyelhet meg.

–Nem… nem tudom, de szeretném megtudni. – hehe egy null ide. Persze hogy nem voltam szőke és azért kapizsgáltam, hogy miért kutat utánam égen földön.

–Kóborló vagy…

–Igen tudom… és le akarsz vadászni… véremet akarod ontani? – apró mosolyba húzódott a szám. A legjobb vámpír haverja gyermekét, naná hogy nem ölné, meg. Kezdünk olyanok lenni, mint egy nagy és boldog család. Igen csak ebből a családból a vérfarkasokat nyugodtan ki lehetne zárni. De ami szabály az szabály, és nekik az én legnagyobb sajnálatomra, maradniuk kell.

–Nem. – lassan megrázta a fejét. Ében fekete hajtincsei táncot jártak az arca körül. Hatásos effekt is lett volna, ha fülig bele vagyok zúgva. Ekkora pechet Sabin... nem baj előbb vagy utóbb úgy is hatást gyakorol majd rám. De akkora ő már jó öreg lesz, és én? Nos ami azt illeti én is de rajtam ez nem fog látszani. Kettő – null ide. –Alkut akarok kötni. – mi a szösz, a város retteget alfája alkut akar kötni. Ezt nevezem. Megjegyzés... Alkuba eddig nem bocsátkozott, mindent a falkáért. Megértem azt is hogy miért nincs a szerencsétlen csu... farkaskámnak lupája. Egy uralkodó társ veszélyezteti a tekintélyedet, éppen ezért inkább, nem választasz magadnak uralkodó társat és passz. Így viszont mindennel hozzá fognak rohanni. Azért azon csodálkoztam, hogy Szabin még nem kapott eddig idegbajt. Jól bírja a kiképzést nyilván az én modorom, ezért nem kottyan meg neki. De őszintén, egy bundással hogyan lehet még beszélni, a lekezelő stíluson kívül?

–Farkasokkal nem alkudozok. Emlékezz csak arra, hogy járt Gabriel. –mondtam egy nyugodt mosollyal az arcomon.

–Megölted a tiltásom ellenére. – a jó emlékezőtehetség áldása. Kicsit kihúztam magam, mert miért ne.

–Nathaniel parancsára, mert veszélyes volt a klánra nézve.

–Oh! Szóval még mindig Nathanial a górétok?

–Nyald ki… –morogtam halkan. –Térj a tárgyra. Ha csak azért jöttél, hogy engem szórakoztass, akkor közlöm próbálkozásod hiába való.

–Mintha azt mondtad volna, hogy nem alkudozol farkasokkal. –Sabin egy átható pillantást intézett felém. Jól van-na bele gabalyodtam a saját horgonykötelembe, mindenkivel megesik. A szemei egy pillanatra felizzottak, ez viszont rosszat jelentett... ergo jobb lesz nekem leállnom különben, megtép egy kicsit. Terrorizálás a köbön. Attól, hogy Madamiel megtiltotta neki a gyepálást ettől neki, még nem kell, mindent betartani, szó engem, megtép egy kicsit, én meg majd kicsit kicsipkézem ordas nagyságát, és egálban leszünk. Éreztem magam körül a farkasokra oly jellemző édes illatot, és a bizsergető bűverőt, ami igazán teliholdkor teljesedett ki. Röviden megfogalmazva, ha beleüthettem volna, a fogam, olyan édes lett volna a vére, hogy minden bizonnyal sikerült volna megrészegülnöm tőle. Elég sok olyan farkasembert láttam már “életemben” mint ő. De egy se volt ennyire erős, belőle csak úgy dőlt az energia, még akkor is, ha a hold az utolsó negyedben járt. Sabin nagyon jól tudta, hogy mitől fogok neki is engedelmeskedni. Ha rám zúdítja azt a bűverőt, ami a bőre alatt lakozik. Vagy darabokra tép, vagy leblokkolja az agyam, és úgy gyilkol meg. Egy pillanatra elmosolyodott. Kérdőn pillantottam a barnás szemekbe, emberi pillantás, melynek legalján ott lakozott a szörnyeteg, az amit sokan olyan bőszen elrejtenek az álmaik mélyére. Ő sajna nem tudta elrejteni, mindenki mázlista nem lehet. Tudtam, hogy érzi a gondolataimat, éppen ezért próbáltam, vagy legalább is igyekeztem, nyugodt arcot vágni. Ha látja rajtam, hogy begazoltam, az csak annál rosszabb.

–Nem teszem, meg amit kérsz. –mondtam. A gondolatai azt susogták az agyamba, hogy lépjek szövetségre Vele. Tegyem, meg amit az elmém diktál. – Csak azt tudnám, hogy minek? Hogy nekem mi hasznom származna ebből az egészből.

–Miért nem?

–Mert Nathanial megtiltotta. – Sabin dühösen fújt egyet. – Tudod te is mennyire, vagyunk „köszönő” viszonyban veletek.

– Tudom egy ezüst golyó a szív és sayonara. – pikáns japános megfogalmazás. – De gondolod, hogy Nathanial valaha is törődni fog veled? Soha! – mondta. Hátat fordított és elment anélkül, hogy bár miben megegyeztünk volna. Ha annyira alkut akar kötni úgy is vissza, jön, ha nem akkor nem, attól hogy félig meddig Nathaniel jobb kezének számítok, még nem jelenti azt, hogy a főnököm is úgy táncol, ahogy én fütyülök, nem de?

Pillanatok alatt eltűnt a tömegben. Egyik pillanatban még láttam a derékig tekergőző göndör fekete tincseket, aztán mintha csak kámforrá vált volna. Álltam a helyemen, és a tömeget fürkésztem remélve, hogy megpillantom, ahogy felkászálódik az egyik buszra. Ő inkább a visszahúzódást hirdette és az elvegyülést az emberekkel, érdekes eddig akikről hallottam szintén hasonló műfajban, mind büszkén a tömeg elé tárta hogy mi. Sabin ennyiben volt óvatosabb... Nem éppen jó a sajtójuk, mostanában sőt soha nem volt az. Éppen ezért ő kérte meg a saját falkáját, hogy ha lehet, olvadjanak bele az emberi társadalomba. Aki nem engedelmeskedett nos azt inkább hagyjuk hogy az mit kapott.

Hirtelen ezüst golyók kezdtek záporozni körülöttem, hangosan kopogva mintha hirtelen valami viharba keveredtem volna. A kőborítást mintha lángtenger borította volna. Az apró ezüst golyók szikrát vetettek becsapódásukkor. Behúztam a nyakam, és fel pillantottam a tető irányába, elmosódott fekete alakok álltak odafent és csak úgy zúdították lefelé a golyókat. A járókelők sikoltozva menekültek. Mint űzött vad rohantam fedezéket keresni magamnak. Nem voltam annyira erős, hogy kivédjek egy ezüst golyót. Túl élni még talán, de ha egyenesen belefutok az ezüst golyók záporába, azzal csak annyit érek el, hogy megint feleslegesen kilyuggatom magam. Vagy talán csak a környezetem verte ezt a fejembe. Az egyik sötét sikátor pont alkalmas volt arra a célra, hogy felszívódjak a támadók elől. Volt nálam fegyver de ennyi támadó ellen, nem sokra mentem volna velük. Lihegve fújtam ki magam. Lemertem volna fogadni, hogy azok, akik rám lőttek Sabin farkasai voltak. Úgy rühellettem ezt a helyzetet. Pedig már párszor tényleg nagyon szépen megkértem őket hogy ne molesztáljanak. De ha szép szó ennyire nem működik náluk, akkor maradunk a durvább megoldásnál. Egy jó bürokrata, ezt azzal oldja, meg hogy ad egy fülest a másik bürokratának, hogy még egyszer ne kövessen el ilyen bakit. A pokolba a bürokráciával!

A nyirkos falon felkapaszkodtam a tetőkre, és arra mentem haza.

Dark Chest of Wonders

2008-06-19T04:55:00.000-07:00

Dark Chest of Wonders

Prológus

A pentagram a földön magába zárta a gólemet. Körülötte fekete csuklyás alakok ácsorogtak. Ezüst álarcok villantak fel a sápadt lángú gyertyák fényében. A kivágásból elővillanó szemek némán bámulták az őrjöngő démont. De vajon tényleg emberi arcokat rejtettek a maszkok? Vagy csak az álarc miatt hittük azt, hogy emberek.

A falakról láncok és bőrszíjak csüngtek a föld felé. A sápadt lánggal égő gyertyáknak csak a fele maradt meg, ahogy a mágikus körből kicsapó energia szélvészként végig száguldott a szobán.

A kört megnyitották. Az egyetlen fekete maszkos csuklyás állt a kör határ mezsgyéjénél. A gólem a kapu felé lendült vesztére... A vérfoltos athame a testébe mártódott, ahogy neki akart rontani a kapuban álló alaknak. A fekete maszk alól elővillanó ádáz gyilkos tekintet hidegen nézett a gólemre. A penge magába itta a démonikus erőt, a gólem megdermedt és eddig oly emberszínű bőre földbarnára váltott. A művelet befejezéseként a test bomlani kezdett... De nem úgy, mint a halandó testek... Finom porréteg szállingózott a padló felé és a gólemre később egy kupac hamu emlékeztetett a vértől és hamutól mocskos köveken.

Több ezer kilométerre innen egy erdő mélyén fekvő kastélyban egy asszony vajúdott. A verejték hófehér gyöngyként pergett végig arcán és homlokán. Szürke szemeiben fájdalom csillogott... Réz vörös haja kócosan terült szét a párnán.

A lepleket beáradó október végi szél susogtatta meg az ágy körül. A nő torkából sikoly szárnyalt a néma szoba mennyezete felé.

- Már nem sokára megszületik... Ne aggódj... – a barátságos hang egy nőtől érkezett, aki az asszony mellett állt.

Pár perccel később az anya feje hátra hanyatlott a hófehér párnán, ahogy a gyermek hangja felsírt a szobában.

Az eső szakadt Nathva város utcáira. Az autók némán ácsorogtak a planel házak előtt, mindenki aki csak tehette behúzódott a házába az eső elől.

Nathva néptelensége éjszakánként kísérteties volt. Az éjféli utcákon nem sétált egy árnyék sem, egy halandó sem. Nappal ellenben zajlott a szokott városi élet.

Hogy mi tette ezt a várost kísértetiessé? Arról rengeteget lehetet volna beszélni, sokan talán azt gondolják, hogy szörnyek démonok, és vérfarkasok laktak a város alatt talán igaz volt. A vámpírok lassan kipusztultak. Legnagyobb vezetőik örök álomra hajtották fejüket. A vérfarkasok falkái a hideg északi területekre vándoroltak. De hát ha nem élt itt egyetlen szörny se akkor azt gondolhatnánk, hogy alaptalan ez a meghatározás... nos én szörnyekről beszéltem... nem pedig más paranormális jelenségekről. Már pedig ez utóbbi események városa volt Nathva városa.

De térjünk vissza a kihalt városba. A némaságot csak az eső bús ezüstös csengése zavarja. A Fáraók utcájában ellenben mintha valami megmozdult volna. Egy árnyék iramodott végig a fekete utcán fekete esernyőt szorongatva a kezében. A lába toccsanva csapódott a lucskos fekete aszfalthoz. Fekete bőrkabátját teljesen eláztatta az eső. Átrohant egy zebrán, majd a Márvány Tér hófehér területére lépett. Hidege hagyták a szökőkút kinyújtott nyelvű ördögei, és lidércei. Tovább rohant. Lélegzet vételei nyomán fehér köd gomolyok törtek ki a sötétségbe és foszlottak szét a semmibe.

Nem messze előtte felmagasodott az egyetem fehér tömege, fekete kovácsoltvas kapujával, és halványan pislákoló fénnyel a porta ablakában. Egy pillanatra megállt, és egy névjegy kártyának tűnő valamit húzott elő a zsebéből. Majd megint rohanni kezdett az épület felé. Becsúszva lefékezett a porta előtt. A portás álmosan feléje fordult, a képébe nyomott igazolványra nézett, majd még mindig unott arccal megnyomott egy gombot. A vasrácsos ajtó félre húzódott, és utat engedett az éjszakai jövevénynek.

Az árnyhoz tartozó arc csak a benti lámpák fényében kapta vissza halvány színeit. Az ernyőt fehér kezek csukták össze. Az esernyő ötlete már használója szemében is ostobaságnak tűnt, mivel a vasút állomástól idáig rohanva teljesen leizzadt, arcán a verejtékcseppekbe esőcseppek vegyültek. Arca kicsit kipirosodott a rengeteg futástól. Vörös haja megtépázottan lógott, tépett keretbe foglalva arcát. A szürke szemek kíváncsian végig siklottak a termen. Puritánul egyszerű belsőtér jellemezte a Nathva – i Paranormál Központ, Egyetem – Kollégium illetve Könyvtár hatalmas tömegét. Az intézményt pedig természetesen, nem a paranormális jelenségek kutatására, hanem azok előidézésére használták, továbbá a legnagyobb mértékben metafizikával foglalkoztak. Egy ilyen intézménynek pedig egyértelmű, hogy csak boszorkánymesterek lehetnek a vezetőik. De térjünk vissza a diákunkra.

Lassan elindult felfelé az egyik lépcsősoron, a bőrkabát ellenére minden ruhadarabjából csavarni lehetett a vizet. Most már lassan kifújta magát, és nyugodtabb léptekkel emelkedett egyre feljebb... Végül ráfordult a kollégiumi folyosóra. Itt csak minden harmadik lámpa égett halovány fényt vetve a fekete köveken végig kopogó árnyra. A lány megállt a tizenhármas ajtó előtt, és valamelyik zsebében kotorászni kezdett a szoba kulcsa után. A dermedt csend körül vette. Lassan felemelte a fejét, keze megállt a zsebében, mindkét irányba körül nézett a neonfénnyel megvilágított folyosón. Kellemetlen érzés áradt szét a tagjaiban, valaki más is kellett hogy legyen a folyosón. De a félhomályban nem látott senkit, egyik oldalon se. A pupilla hirtelen tágulni kezdett a szemében. Lassan megrázta a fejét. Nem... nem semmi sincs itt, de ezzel hatodik érzékét nem tudta békés álomba ringatni. Ahogy megint a kulcs után kezdett kutatni, újra úgy érezte, feláll a tarkóján a haja, vagy mintha a hátát és a karját egyszerre csiklandozta volna valamilyen érzés. Az erei kellemetlenül nagyra tágultak, és az adrenalin szintje is növekedni kezdett a szervezetében ez a szimpatikus idegrendszeri működés egyik jele volt.

A folyosó másik végén kialudt az egyik lámpa. A másik irányba kapta a fejét és ott is látott egy sápadt fényt kialudni... aztán jött a következő, és a sötétség egyre gyorsabban terjedt felé. Vékony sápadt ujjai végre beleakadtak a kulcsba... gyors mozdulatokkal kihúzta a zsebéből, és zárba lökte... már csak négy lámpa világította meg a folyosót... A zár megnyugtatóan hatalmasat kattant... még három neon színű gömb volt hátra... belökte az ajtót... kettő... Ahogy az ajtó becsukódott mögötte elaludt a folyosón az utolsó lámpa is.