Wolfs Night 3
A délután lassan estébe hanyatlott, a nap vérvörösre festette az eget, a saját vérével melytől halódott. Annyi már biztos volt hogy óriási hülyeséget csináltam, azzal hogy eljöttem attól a démontól. Csökönyös vagyok ez a legtöbbször előnyömre, válik, párszor pedig nem.
De akár tetszett akár nem, az est jöttével érkezett a vihar szele is. A beígért vihar... Amire az a démon is figyelmeztet. A lábam oda volt, a gyomrom oda volt, a karom szintén, az a bot tartott egyedül, amit a kezemben szorongattam, hogy azért már még se a kardomat hajlítsam el. Meneteltem előre konokul menedéket keresve, a fák között a lehető legkevesebb sikerrel. Hát a legrosszabb, hogy valami dög megharap és megfertőz... Már épp kezdtem beletörődni az egészbe, amikor megdörrent a fejem felett az ég.
- Még valaki, aki esetleg ki akarni szúrni velem! – morogtam felhunyorítva az égre, válaszul leszakadt az eső. – Köszönöm! Mert még nem vagyok annyira szarul, mint kinézek!? Mi? Na mi az csak ennyit tudtok!? Ez csak egy kis zápor.
Eléggé ki voltam ahhoz, hogy egymagamban üvöltözzek... Botor húzás volt, hiszen kitudja milyen lények hallottak meg. Tovább tocsogtam az ösvényen, ha két hétig kell gyalogolnom, akkor két hétig fogok gyalogolni, csak tudjam, hogy Sakurai jól van, meg Noiran, és Ryo is. A mélyre ásott anyai ösztöneim lehettek de most akkor is mindenek előtt menedék fog kelleni. Az egyik faodú pont tökéletesnek is látszott... Volna... Csak hát a tölgy démonok... Nem akarok bekérgesedni, ha egy mód van rá. Az nem az én stílusom lett volna, na. Ergo most tovább... Tovább, mint a vén diák.
Nem volt merre menni, bent voltam, az erdő mélyén, az ég fekete volt villámok cikáztak rajta szerteszét és a szél a vihar indulóját fújt a fák recsegői lombjai között. Lehuppantam az egyik fa alá, elegem volt nem bírtam tovább menni, a lábam feladta. Pihennem kellett... A ruhám csurom vizes volt, a hajamból csavarni lehetett volna a vizet. Hallgattam volna arra a démonra, de nem tettem, hogy miért azt ne kérdezze tőlem senki egyszerűen, csak nem hallgatok olyanokra, akinek rés formájú a pupillája. Sakurai járt a fejemben, és az, ahogy az a vérfarkas elkapta, valamilyen szinten mákja volt hogy démon. Biztos volt hogy megmarad, csak az nem volt tökmindegy hogy két karral vagy csak egy karral folytatja tovább a pálya futását. Ryo soha nem bírta most még is ki akart állni mellette, a jól össze szokott kis csapat, csak somolyogtam, kínomban már mást nem tudtam csinálni. Történik valami rossz, és egyből kiállunk egymás mellett... Pedig nekem csak Nicholas tett keresztbe de ő aztán rendesen. Itt volt annak az ideje, hogy lázadjak, hát megtettem. Nicholas halott volt, és én is tendálni kezdtem annak irányába, hogy föld alatt végzem. Vagy ha ott nem akkor desszertként egy épp erre tévedő szörnyeteg étlapján, szép kilátások.
Valami megmozdult előttem... Az ágak halkan és nedvesen roppantak. Kényelmesen a dőltem hátra miközben kihúztam a kardomat, vártam az a valami is várt. Aztán elő ugrott a bokor árnyainak takarásából. Hegyes fogak, karmok, éhesen villogó szemek. Előre tartottam a kardot, ha egyenesen nekem ugrik, akkor halott.
- Tegye le! – hallottam üvölteni a már jól ismert hangot. Oldalra pillantottam, láttam, ahogy démon kiolvad a fák takarásából. A kabátját otthon hagyta, így most csak a díszes nyaklánc volt rajta meg a fekete bőrnadrág.
- Menjen már el innen! Ne... – morgás, és a dög máris lendül előre, felém. Naná hogy a gyengét szemelte ki magának. Tövig mártottam bele a kardom. Hallottam, ahogy a koponyacsont reccsenve engedi, hogy a penge belekóstoljon az agyba. Abba az agyba ahol megszületett az a gondolat, hogy engem levadász majd. Hát sorry nem jött össze. Az állat hozzá préselt a fához a ruháim már megint csurom véresek voltak... Most már mozdulni se bírtam. – Mondjuk annyit, segíthetne, azzal hogy kiszed innen.
- Remekül elboldogulsz nélkülem is.
- Eddig annyira...
- Eddig.
- Legyen szíves. – az ezüst szempár dühösen villant rám. De akkor se mozdult. Köszönöm szépen, a hatalmas és erős megmentőm. Háromszoros hurrát, és tapsvihart neki. Hirtelen mozdult meg szinte elmosódott az alakja a szemem előtt. Előre lendült, de nem felém, hanem a másik bokor irányába.
- Hé! Én nem...
- Jelenleg ott van a legnagyobb biztonságban. – a dögre pillantottam, amelyiknél szép lassan beállt a hullamerevség.
- Nem tudom de, én ezzel tudnék vitatkozni.
- Én viszont nem. – hallottam a hangját dulakodás hangjai közepette. Egyre jobb.
- Mi az amivel, éppen püfölik egymást?
- Annak a nősténye, amit az előbb kinyírt. – remek, szóval nem is kaja lettem volna elvileg, hanem nászajándék. Én a szerencsétlen kislány. Nem fogok könnyekig meghatódni. Valami belecsapódott a fába, és láttam hasonló, állatott lecsorogni a fáról, mint amilyen engem nyomott oda. Majd az a példány, ami engem tartott fogva megmozdul. A démon pedig lepillantott rám.
- Szerencséje volt hogy erre jártam.
- Én az ilyesmit inkább követésnek mondanám. – halványan elmosolyodott, ahogy az arcomat fürkészte.
- Most már hisz nekem, ugye? Nincs túl nagy esélye idekint. – sóhajtottam, és felpillantottam az égre. Felkacagott, és borsódzott tőle a hátam. Miért akar kiütni mindenféleképpen. Férfiak mindegy forma. Megint szemre vételeztem, a fekete haj hozzátapadt a koponyájához, a szarvai így egyértelműbbek voltak, hogy ott van. Olyan volt, mint a kosoké legalább is hátulról pedig csak simán hátra hajlott.
- Jól van... – morogtam kedvetlenül.
- Visszajön velem, és nálam marad, addig ameddig felépül?
- Van más választásom? – széles mosoly, az ezüst szempár is csak jó kedvűen hunyorog.
- Nagyon nincs más. – újabb somoly.
- Kúráljon ki és engedjen vissza minél hamarabb a városba. Tudni akarom, hogy vannak az embereim.
- Én inkább, társaknak mondanám őket.
- Nem mindegy?
- De mindegy. – dudorászta miközben a félvállára dobott, minden szó nélkül. Egy pillanatra még levegőt se tudtam venni. A válla pont beleállt a gyomrom közepébe.
- Muszáj így...
- A lába nem bírná. – megint csak dudorászó hang. Mit vétettem egy démon, aki dudorászik. Ha énekelni kezd, nem tudom, mivel fogom betömni a száját, de végül is a cél szentesíti az eszközt. – Kapaszkodjon. – épp próbáltam volna kipréselni a „még is mibe” mondatot, de már nem volt időm, neki lendült az éjszakai erdőnek, felettünk dörgött az ég és körülöttünk szakadt az eső. Engem még is az illata zavart... Nagyon finoman, éreztem valamit... Valamit, ami a vér finom fémes ízével vetekedett, talán rózsa... Vagy valami finomabb, én a rózsára mertem volna esküdni. De hol találni az erdő közepébe olyan rózsamezőt, meg olyan démont, aki képes a fentebb említett mező közelébe menni. Ami rossz nem szereti a virágot, ez van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése